Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter szerint a magyarok nem tudják, milyen jó is nekik Magyarországon.
Alapvetően ez a gondolat nem is lenne ördögtől való, hisz a pozitív pszichológia egyik alapeszméjét tükrözi: a hétköznapi gondok, küzdelmek és kihívások ellenére a szépet, a jót, a megbecsülendőt kellene lássuk, hálásnak kell legyünk azért, amink van. Ezzel egyet is értenénk sokan, hisz abban talán többségünk megtalálja a nemzeti minimumot, hogy a magyarokra ráférne a Hankiss Elemér által évtizedekkel ezelőtt emlegetett több mosolygás és derűlátás.
Csakhogy a valóság néha annyira lehengerlő és terhes tud lenni, hogy Hankiss alapeszméjétől és Nagy Márton meglepően naiv és utópikus vízióitól hamar kijózanodunk. Ez történik például akkor, amikor a magyar felsőoktatási bérezésről olvasunk. Az állami egyetemeken uralkodó siralmas állapotokról a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete számos alkalommal nyilatkozott: jelenleg az ELTE és számos más, nem alapítványi egyetem tanársegédei és adjunktusai havi nettó 280-300 000 forint körül keresnek Budapesten és az ország nagyobb városaiban (ahol általában egyetemeink vannak). Ennél alig magasabb (havi 350-380 000 forint nettó) az alapítványi egyetemek tanársegédeinek és adjunktusainak a fizetése. A doktoranduszok ösztöndíja pedig ennél is jóval kevesebb, gyakorlatilag a minimálbért sem éri el. Ezek az állapotok jelenleg a magyar felsőoktatási bérezést az Európai Unió dobogós helyére helyezik – csak éppen hátulról. Ha csupán a környező, posztkommunista államok példáit nézzük, a lengyel adjunktusi fizetés havi nettó 1400 euró, a cseh és szlovén 1200-1400 euró, a horvát 1200 euró, a román 1100 euró körül mozog, vagyis a magyar állami és alapítványi egyetemi bérezések az összes, környező országbeli fizetéshez képest 30-50 százalékkal alacsonyabbak. Ezekkel az adatokkal az átlagos magyar állampolgár és nagy eséllyel a magyar politikai „elit” sincs tisztában, mivel egyszerűen nem olvas gyakran erről, nincs közvetlen kapcsolata az egyetemi és kutatói társadalommal.
Megdöbbenésemre az internetes prérin gyakran látok azonban olyan kommenteket és véleményeket, miszerint az egyetemi munka laza, nem igényel teljes, heti 40 órás lekötöttséget, számos extraprofitot termel, és amúgy is, minek túlfizetni ezt a réteget, hisz mindig is a szegénységéről volt híres a paidagogosz, az oktató az ókortól Max Weber szociológiai esszéin át napjainkig. Ezt olyanok mondják, akik ismételten, nem tudják, pontosan mivel foglalkozik egy egyetemi oktató vagy kutató. Nem tudják azt, hogy többségük városban él, hisz munkahelyük nagyrészt a nagyvárosi léthez kötődik (egyetemi, kutatói központok nem a periférián jönnek létre). Ez máris azt jelenti, hogy a saját örökölt lakással rendelkező felső-középosztálybeli értelmiség kevés kivételétől eltekintve a fiatal kutatók és egyetemi oktatók albérletben laknak Budapesten, Szegeden, Pécsett, Miskolcon és Debrecenben, ahol az ingatlanárak és albérletek az elmúlt tíz évben megduplázódtak. Az egyetemi oktatók ugyanakkor nem csupán oktatással foglalkoznak heti néhány órában. Munkaköri kötelességünk, hogy témavezetésben, szakmai mentorálásban, bizottsági tagként számos szakdolgozati védésen és megannyi más, oktatáshoz és adminisztrációhoz köthető munkában vegyünk részt. Ugyancsak munkaköri kötelességünk a tudományos munka. Bár oktatóktól nem elvárt az a mennyiségű tudományos publikáció és tevékenység, mint a kutatóhálózatok és intézetek munkatársaitól, de munkakörünk írásba foglalt része, hogy időnk 30-40 százalékát kutatásra kell fordítanunk. Ez azzal jár, hogy az oktatók oly sokat hangoztatott és irigyelt „szabadidejükben” pályázatokat írnak, bírálnak, szakmai tanulmányokat írnak, köteteket recenzálnak és lektorálnak a legtöbb esetben teljesen ingyen és bérmentve. Eredményeinket évi legalább 2-3 konferencián is be kell mutassuk, amelyek egy részét rendszerint külföldön rendezik. Egy komoly nemzetközi konferencia teljes költségvetése (utazás, szállás, részvételi díjak) nemegyszer a tanársegédi vagy adjunktusi fizetés 150 százaléka (1000-1500 euró). Ilyen fizetések mellett természetesen arra sincs lehetőség, hogy gyakran járjanak külföldi kutatóintézetekbe, terepmunkára, kutatókönyvtárakba oktatóink, hisz fizetésük és az egyetemi költségvetés erre ritkán ad lehetőséget.
A szerencsésebbek természetesen néha – ötévente talán egyszer – nyernek 1-2 pályázatot is: ez valóban az egyén tudományos kitartásától, sikereitől, eredményeitől és sajnos nem egyszer helyezkedésétől, politikai vagy tudományos lobbi hálózatától is függ. Így megy ez mindenhol, Barabási-Albert László hálózatkutató a Képlet című munkájának kutatók, tudósokról szóló első fejezetében részletesen kifejti ezt. A pályázatírás és tudományos előrehaladás a fent említett bérezés miatt nem feltétlenül a tudományos igyekezet és versengés céljából történik, hanem a túlélésért, anyagi kiegészítés céljából, hisz – nézzünk szembe a valósággal! – ki tudna havi 300-350 000 forintból megélni nagyvárosban. Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus erre a jelenségre mondta, hogy „megélhetési kutatók” vannak Magyarországon, ám azt ritkán hangsúlyozza, hogy a magyar egyetemi oktatók és kutatók fizetése a németországi és ausztriai kollégáink fizetésének harmadát se teszi ki (Ausztriában tanársegédek és adjunktusok havi nettó 2000-2700 eurót keresnek). Ahhoz tehát, hogy minőségi tudományos kutatást végezhessünk akár pályázatok nélkül oktatóként vagy kutatóként, egyetemeink és tudományos intézményeink munkatársainak radikális fizetésemelésére lesz szükség, olyanra, amelyre nemrég Lengyelországban került sor, ahol az egyetemi oktatók fizetését óriási összeggel emelte meg az új kormány.
Az 1920-as években, amikor Buday Árpád régész otthagyni kényszerült Erdélyt, a trianoni békeszerződést követően Szegedre menekült, ahová az egyetem is átköltözött Kolozsvárról. Neki és családjának nagypolgári, belvárosi lakást biztosított az állam, és bár a fizetése nem volt magas, nem voltak megélhetési gondjai. Klebelsberg Kunó oktatáspolitikájának szerves része volt, hogy az egyetemi oktatókat és kutatókat a mediánbéren felül fizesse. Fura módon 2020-ban még Veczán Zoltán írta meg a Mandineren, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia idején és a Horthy-korszakban is az egyetemi oktatók a napszámosok fizetésének tiz-tizenötszörösét keresték meg. Ez értelemszerűen a Rákosi-rendszerben megváltozott, ahol az elitista urbánus rétegként megbélyegzett egyetemi értelmiségi elitet lefejezték, a munkásosztály fizetését és megbecsülését megemelték. Volt ennek természetesen egy társadalmi igazságossága, de talán az ókorból jól ismert és ma is követendő aurea mediocritas, az arany középút megtalálása lenne a fő cél: ha egy Aldi vagy Lidl áruház középvezetője megkapja a havi 400-500 000 forintot, hogy lehetséges az, hogy 2024-ben doktorival rendelkező, sokszor nemzetközi hírű kutatók és oktatók havi 300-350 000 forintból kell megéljenek Európa szívében?
A kérdés nyitott, erre válaszoljon az, akinek hatalmában és jogában áll a változtatás lehetősége. (Magyar Hang)
