Ha a Balatonból kifelé tartva egy kagylócsomóba lép, ami szétvágja a lábát, akkor máris volt egy találkozása az ökológiai invázióval, de ha egy törpeharcsát fog ki, akkor is ez a helyzet.
A Balatont egyre több idegenhonos faj hódítja meg és alakítja át saját igényei szerint. Ma még inkább kuriózum, hogy a Hévízi-kifolyóban szubtrópusi halak úszkálnak, de ha kiszabadulnak, súlyos gondokat okozhatnak. Takács Péter, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa szerint egy időzített bombán ülünk, és az inváziókat legtöbbször mi magunk segítjük elő a Balaton beszorításával, a part beépítésével és a klímaváltozás felgyorsításával.
Milyen ökológiai állapotban van most a Balaton?
Nem egyszerű ezt megmondani, de az biztos, hogy a tó és vízgyűjtője az igen erősen átalakított rendszerek közé tartozik. A Balaton sokáig egy rendkívül dinamikusan változó, mozgó természetes rendszer volt, amibe az ember csak néha, és kismértékben avatkozott be. A tó vízszintje rövid időn belül akár másfél-két métert is tudott változni, és ezzel évezredekig együtt tudott élni az ember. A Balaton szláv eredetű neve is arra utal, hogy a partvidék mocsaras terület volt. Nem véletlenül nem találunk régi építésű templomot közvetlenül a jelenlegi partvonalon. A biztosan árvízmentes részek, ahova az ősi települések központjai épültek – különösen a déli oldalon –, több kilométerre fekszenek a mai partvonaltól.
A Balaton időszakos lefolyását a török időkben elzárták, így a Balaton vízszintje megemelkedett. Az így kialakult berekben jobban el lehetett bújni, és jobban is lehetett védekezni. A 18. század végén jelentek meg aztán a lecsapoló társaságok, mert megnőtt a földéhség, a napóleoni háborúk miatt is búzát akartak termeszteni. Ugyan készültek még olyan tervek is, hogy teljesen kiszárítják a Balatont, de az alapproblémát, mármint emberi szempontból, nem oldották meg, és magas maradt a Balaton vízszintje. Az eddig meglévő rendszer mesterségessé alakítása a Déli Vasút megépítésével indult el visszafordíthatatlanul. Mindez egy aszályos időszakban történt, amikor alacsonyabb volt a vízállás, de nem sokkal később jött a magasabb vízállás és a jég, és odébb rakta a vasutat. Hogy ez ne történjen meg újra, megépítették a Sió-zsilipet és a Sió-csatornát, így szabályozni tudták, és ami szintén fontos, a régebbi időszakoknál sokkal alacsonyabban tudták tartani a vízszintet, a korábbi jelentős vízszintingadozást minimálisra mérsékelték.
Az így „felszabadult”, már árvízmentesnek tekinthető partot elfoglalta és saját képére formálta az ember. Pedig ez a régió a balatoni élővilág szempontjából is kiemelt jelentőségű volt. Ez volt a legdiverzebb élővilágú terület. Itt szabadult meg a tó a hullámzása révén a mederbe került, vagy ott megtermelődött szerves anyag egy részétől, és itt ívott a halak jó része zöldárkor. Ennek a régiónak a tótól való elhódítása sajnos nagyon sikeres volt, a Balaton jelenlegi partvonalának már majdnem kétharmada teljesen átalakított, partvédő művel védett.
Itt kell megemlíteni jogi partvonal kifejezést, ami egy vízi rendszerekkel foglalkozó kutató számára nonszensz. Egy több időskálán is, néhány másodperctől az éves-évtizedes intervallumig dinamikusan változó rendszer határait próbálták meghúzni. Ennek talán az lehetett az oka, hogy jogásznemzet lévén, a Balaton-parti telkek méretét is pontosan meg akartuk határozni.
A tó egyébként a jogi partvonallal nem igen törődik. A tartós szelek által kilendített víz sokszor lép ki, főleg a déli partvonalon és önti el a part menti területeket. Máshol, például az Adrián, ez a térhódítás szabályozás hiányában nem volt kivitelezhető. A Balaton mentén a szabályozási munkákkal korlátozták tehát a vízszintingadozás mértékét és képességét, ez pedig számos dolgot megváltoztatott. Ezeket a változásokat nagyon jól szemlélteti, hogy a ponty a szabályozások után már nem igen ívott a területen, így az állományát folyamatosan pótolni kell. Erre egyrészt azért volt szükség, mert nem volt meg a megfelelő vízjárás, ami az ívásához kellett. Illetve eltűntek azok a füves területek, amelyeket korábban elárasztott a víz. A tavat kísérő berkeket és a Kis-Balatont is leválasztották a tóról, utóbbinál is csak néhány éve építettek ki hallépcsőt.
A tó pontyállományán ugyanakkor egyre nagyobb a horgászati nyomás, így a Balatoni Halgazdálkodási Zrt. – törvényi kötelezettsége révén – évente horribilis mennyiségű, körülbelül 350 tonna pontyot helyez ki a tóba. Ennek a kitelepített állománynak az egyik kutatásunk eredményei szerint körülbelül a 90 százalékát még a telepítés évében visszafogják a horgászok. Nem mondanám, hogy ez a fenntarthatóság mintapéldája. Mert ugye akár ívhatna is a hal, ha nem használnánk már másra, vagy nem tettük volna tönkre az erre alkalmas területeket, illetve a megfelelő időben biztosítanánk számára a megfelelő vízszintingadozást.
A Balaton mennyire különbözik más magyarországi vizektől, a földrajzi helyzete befolyásolta az inváziókat?
Az egyik alapvető tulajdonsága az elszigeteltsége, ugyanis sokáig csak egy időszakosan vízjárta területen, a Sió-völgyön keresztül csatlakozott a dunai vízrendszerhez. Ez a viszonylagos elszigeteltség a terület szegényesebb fajkészletén is megmutatkozik: a kb. hetven magyarországi halfajból 30-32 fordul itt elő rendszeresen. A terület halfaunájából hiányoztak bizonyos, más, közeli vízrendszerekben közönséges halfajok, mint a nyúldomolykó vagy a sujtásos küsz. Vélhetően a terület viszonylagos fajszegénysége is segítette az új fajok térnyerését. De még fontosabb tényezőnek tekinthető a Sió-csatorna megépítése, így a Dunával való állandó vízi összeköttetés létrejötte, amely jelentős hatással volt a tó élőlényközösségeire. A part lekövezésével szinte teljesen új élettér jött létre, és nem kellett sok idő, hogy ezeket az új, nagy kiterjedésű élőhelyeket inváziós fajok hódítsák meg.
Az 1930-as évek közepén a Sió-csatornán keresztül a Dunáról felvontatott uszályok oldalára tapadva megérkezett a vándorkagyló, az első olyan inváziós faj, ami alapjaiban változtatta meg a tó élővilágát. A vándorkagyló robbanásszerűen kezdett terjedni, és néhány év leforgása alatt nemcsak a tó teljes kövezett partvonalát kolonizálta, de emellett minden, vízben lévő szilárd felületen megtelepedett, legyen az hajók feneke, mólóláb, vagy akár szilárd vázú vízi élőlények. Bizonyos balatoni nagy rákok testét vagy őshonos nagy méretű kagylók héját olyan vastagon borította, hogy az már akadályozta mozgásukat és táplálkozásukat is. A vándorkagyló tömeges megjelenése teljesen átalakította a terület anyagforgalmát, és vélhetően szerepe volt a harmincas évek végén először megfigyelt algavirágzások kialakulásában is.
De nem csak a vándorkagyló került be a tóba ezen a már állandóvá vált összeköttetésen keresztül. Valószínűleg a Sió-csatornán át jutott fel a tóba a folyami géb, a folyami bödöncsiga, és a kétezres évek elején megjelenő kvagga kagyló is. Utóbbi fajnak nincs szüksége szilárd felületre a megtapadáshoz. Aggregátumokat is képes alkotni, magyarul egymáshoz tapadva a homokos üledék felszínén is képes megélni. Aminek aztán a fürdőzők talpa láthatja kárát. Anyagcseréjében is jobban alkalmazkodik a Balaton környezeti viszonyaihoz. Vélhetően ez az oka annak, hogy a kvagga kagyló jelentősen visszaszorította az amúgy közeli rokon vándorkagyló balatoni állományait. Ez kiváló példája annak, hogy az inváziós fajok térhódítása se tekinthető véglegesnek egy adott területen: ha érkezik egy másik inváziós faj, ami jobban ki tudja használni a terület adottságait, a régebbi, kevésbé versenyképes faj kiszorulhat az élőhelyről.
Az inváziós fajok a környezetüket is jelentősen képesek átalakítani. Vannak ennek már olyan példái, ami a balatoni nyaralóknak is szembetűnő lehet?
A vándorkagyló és az azt folyamatosan kiszorító kvagga kagyló már eléggé átalakította a környezetét, sőt az itt élők, üdülők viselkedését is. Kinek jut már eszébe kimászni a kövezésen keresztül a vízből? Aki egyszer megteszi, rájön, hogy hülyeség, szétvágja magát. A part mentén nagyon sok helyen figyelhetők meg fövenyesnek tűnő részek, és ha tüzetesen szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy ezeket a turzásokat pont az inváziós kagylók héjai adják tonnaszámra a tó körül. De a növényzetben is jelentős átalakulások vannak folyamatban. Például egyre terjed a japán vagy hibrid keserűfű, ami a parti régióban sok helyen már most egyeduralkodó fajjá vált. Szinte áthatolhatatlan dzsungelt alkot a parton, és hagyományos eszközökkel kiirthatatlan.
Korábban gyakran emlegették, hogy a Balatonnál felrobban a busabomba. Ez a halfaj sem idevaló, de milyen más idegenhonosokkal vagy inváziósokkal találkozhatunk még?
Igen, a busa története az egyik mintapéldája az idegenhonos fajok átgondolatlan telepítésének. Illetve annak is, hogy nem mindegyik betelepített faj válik invázióssá. Ezeket a távol-keleti eredetű fajokat, mint a pettyes és a fehér busa – sőt, halgazdaságokban még ezek termékeny hibridjeit is létrehozták –, a hatvanas évektől kezdve telepítették a Balatonba. A tömeges betelepítésüktől elsősorban a halászati hozam növekedését, mellékesen az algásodás csökkenését várták. De a betelepítésnek nem várt hatásai lettek. Mint kiderült, az algák egy része sértetlenül halad át a bélcsatornájukon, másik részüket meg tudják emészteni ugyan, de rossz hatásfokkal, így ezekkel a szerves anyagokkal csak megtrágyázták a vizet, elősegítve ezzel a vízvirágzások kialakulását. Másrészt a busafélék előszeretettel táplálkoznak zooplanktonnal is, ami az összes többi halfaj ivadékának alapvető tápláléka. De míg azok egyelő táplálkozásúak, addig ezek az inváziós fajok sokkal hatékonyabban dolgoznak, a kopoltyúíveiken lévő szűrőkészülékekkel szűrik ki a vízből ezeket az apró lebegő állati szervezeteket. Mivel az ivadék számára elengedhetetlenül fontos táplálékforrás szűkösen állt rendelkezésre a tóban, kevesebb egyed érhette meg a felnőtt kort. Tehát a busák jelenléte a többi balatoni halfaj biomasszáját negatívan befolyásolta.
Ráadásul ezeknek a fajoknak természetes ellenségeik nemigen vannak. Mivel gyorsan és nagyra, akár 30-40 kilósra, 1-1,2 méteresre is megnőnek, alig néhány év alatt egyszerűen kinőnek a magyar vizekben élő ragadozók szájából. Bizonyos szakértők azért riogattak a busabombával, mert attól tartottak, hogy ez a több száz, akár ezer tonnát is kitevő, egyre öregedő busaállomány egyszerre kezd el majd pusztulni, és ez olyan hatással lesz az idegenforgalomra mint a 90-es években a tömeges angolnapusztulások. Ennek az aggodalomnak volt is némi létjogosultsága, mert ha valaki tavasszal vagy nyár elején járt már a Balatonnál, ha nem is látott, de a szagát mindenképpen érezhette egy-egy nagyobb döglött busának.
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a busa és az amur problémája megoldódott, vagy legalábbis megoldható a Balatonnál. Manapság már konszenzus van arról, hogy ezek a fajok nem vagy csak nagyon ritkán ívnak a tóban. Áramlóvízi faj lévén az ivadékok tóban való kikelése és megmaradása is kérdéses, tehát a faj nem tekinthető inváziósnak. Valószínűbb, hogy a balatoni állományok a vízgyűjtő halastavaiból kapták az utánpótlásukat. Emiatt a busatartást már szinte mindenhol beszüntették a vízgyűjtőn. Mivel nem lesznek beszökések, nagy az esély arra, hogy ezek a nagy testű fajok teljesen eltűnjenek a Balatonból, és ez lehetővé teszi a többi halfaj biomasszájának növekedését is. A teljes eltűnésükhöz azért még kell egy kis idő, mivel ezek elég hosszú életű fajok. De saját tapasztalataim szerint tényleg egyre kevesebb van már belőlük a Balatonban.
A törpeharcsával is szinte minden horgász találkozott már, néhány éve volt egy nagy balatoni gradációja ennek a halnak. A tó keleti medencéjében kifogott egyedek nyolcvan százaléka törpeharcsa volt. Az állományok nagysága egyébként az utóbbi években csökkenni látszik. Nem tudjuk pontosan, hogy mi okozhatta ezt a túlszaporodást. Lehet, hogy a halastavi beszökésből származó egyednek volt néhány jól sikerült ívása és ez már elég volt a gradációhoz. De az is lehet, hogy a válasz a tó környezeti állapotának változásában rejlik. Nem tudjuk pontosan az okokat, de az tény, hogy a vízminőség a tó keleti medencéjében változóban van. A Sió-zsilip az egyre gyakoribb vízhiányos években rendre zárva marad, így a bepárlódás miatt a Keleti-medence vizének sótartalma egyre növekszik. A víz fizikai vagy kémiai adottságainak megváltozása új fajok megjelenését és gradációját is elősegítheti.
Erre jó példa lehet a már említett folyami bödöncsiga. Ez a kövezéseken manapság már igen gyakori apró fekete csigafaj már az 1980-as években jelen volt a Dunában, de a Balatonból csak 2013-ban mutatták ki először. Érdekes kérdés, hogy mi lehetett az oka, hogy a tó és a Duna közötti, viszonylag kicsi, 120 kilométeres távolságot miért tartott neki 30 évig megtenni. Holott vándormadarak, vagy a Dunáról felhozott hajók testén, hasonlóan a többi említett fajhoz, gond nélkül kolonizálhatta volna a területet. Feltételezésünk szerint ezek a behurcolások vélhetően meg is történtek, de a tó vízminősége, elsősorban az átlátszósága, csak az utóbbi években lett alkalmas arra, hogy ez a faj, ami a parti kövezések kovaalgaszőnyegét legeli, túl tudjon élni és robbanásszerűen el tudjon szaporodni.
Sajnos már a vízgyűjtő területen is találhatunk olyan fajokat, amelyek potenciálisan inváziósnak tekinthetők, és csak a vízminőség változására, a tó átlaghőmérsékletének növekedésére várnak. Ilyenek a Hévízi-tó kifolyójában található akváriumi halak állományai. Egy 2015-ben végzett felmérésünk során derült ki, hogy a tó elfolyó vizét befogadó, és azt a Kis-Balatonba szállító csatornában számos, vélhetően akvaristák által betelepített trópusi, melegkedvelő, afrikai, dél- és közép-amerikai halfaj él. Ezek a fajok jelenleg csak a csatorna 20 fokosnál melegebb részein vannak jelen, télen csak a Hévízi-tó közelében lévő, néhány száz méter kiterjedésű, állandóan meleg szakaszon képesek túlélni. Nyáron a víz melegedésével egyre lejjebb húzódnak a Kis-Balaton felé, és az ősz–téli időszakban újra visszatérnek a csatorna felsőbb szakaszaira.
Egyelőre még működik ez a periodikus fel-le vándorlás, de van arra esély, hogy szelektálódjanak olyan, hideget jobban tűrő vonalak, amelyek már képesek túlélni az egyre melegebb teleinket a csatorna alsóbb szakaszain. Egy kisebb testű szubtrópusi halfaj, a szúnyogirtó fogasponty esetében már elmondható, hogy nyáron már a teljes Kis-Balaton területén megél. A következő lépés lehet ezeknek a már említett hidegtűrő vonalaknak a balatoni megjelenése, ami egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. A Balaton egy sekély tó, az átlagos mélysége csak három méter, a mederben lévő két köbkilométernyi víz igen gyorsan felmelegszik. Ez a fürdőzni vágyók szempontjából pozitív tulajdonság sajnos elősegítheti a melegkedvelő fajok térnyerését is, ami a tó élővilágára nézve beláthatatlan következményekkel járhat.
Takács Péterék a Balaton vízrendszerében található inváziós fajokról már filmet is készítettek, amelyet itt lehet megnézni:
Néhány hete egy aligátorteknőst fogtak ki a Balatonból. Sok újság azzal a felütéssel írt róla, hogy az emberre is veszélyes.
Sajnos az utóbb évekből egyre több aligátorteknős-adatunk van a balatoni vízgyűjtőről. A sajtó azért foglalkozik kiemelten ezzel az inváziós fajjal, mert nagyra megnő és harapásával az emberre is veszélyes lehet. A fotókon jól mutató, nagy testű állatokat jobban felkapja a média, több figyelmet kapnak. Pedig számos idegenhonos hüllőfaj van jelen a területen, az élővilág számára az ékszerteknős is jelentős veszélyt hordoz.
Hogyan fékezhetnénk meg az inváziókat?
Amikor egy inváziós faj már nagy számban van jelen egy adott területen, azzal nagyon nehéz bármit is kezdeni, különösen teljesen visszaszorítani. Valószínűleg azért vált tömegessé, mert a körülmények és a terület különösen alkalmas számára. Így inkább a folyamatos, körültekintő tájékozódást, a megelőzést, illetve nevelést tartom kiemelten fontosnak. Folyamatosan monitorozni kell a megóvandó területet, és figyelni kell a potenciálisan veszélyes fajokat.
Az invázió első szakaszában sokszor még csak néhány egyed van jelen egy viszonylag jól körülhatárolható területen. Ekkor az inváziós fajok szétterjedése, igen drasztikus módszerek alkalmazásával ugyan, de még megakadályozható. Emellett nagyon fontos a szakirodalmi közlések, de akár hobbinövényes és állatos honlapok nyomon követése is, hogy információkhoz jussunk arról, hogy milyen fajok megjelenésére számíthatunk. E fajok adottságainak és környezeti igényeinek, illetve elterjedési mintázatainak ismeretében érdemes lehet rizikóbecsléseket végezni. Ennek a metodikája már magyar vizekre is ki van dolgozva.
A megelőzés legfontosabb lépései közé tartozna, ha eljutnánk odáig, hogy az interneten vagy boltokban, akvarista szaküzletekben, horgászboltokban vagy akár dísznövénykertészetekben ne lehessen árulni potenciálisan veszélyes növény-, illetve állatfajokat. Továbbá gondoskodni kellene a megunt kedvencek biztonságos elhelyezéséről is, mert a kitelepítések fő oka az, hogy megunták őket vagy éppen kinőtték a rendelkezésre álló teret. A gazdik meg akarnak szabadulni tőlük, de nem akarják elpusztítani őket. Tehát mindenképpen fel kellene kínálni valamilyen alternatívát arra, hogy ezek a megunt kedvencek ne az élővizekbe kerüljenek ki. Természetesen fontos szerepet kellene hogy kapjon a környezeti nevelés, mert sajnos nem mindenki számára evidens még az sem, hogy az inváziós fajok károsak, és igenis kárt okoznak nekünk. Lehet, hogy érdemes lenne valahogy forintosítva bemutatni ezeket a károkat. Becslések szerint csak az Egyesült Államokban az inváziós fajok által okozott kár a 100 milliárd dolláros tételt közelíti.
A jó ökológiai állapot kevésbé sebezhetővé tenné a tavat, de mit lehet ezért tenni?
A Balaton egy erősen átalakított rendszer, amit ráadásul sokféle módon hasznosítunk: fürdővíz, ivóvíz és sportolási, üdülési funkciói is vannak. Egy-egy érintett (például aki hajnalban horgászni szeretne, délután meg fürdeni) akár a nap különböző időszakaiban is mást vízminőséget vár el a tótól. Nagyon erős lobbiérdekek ütköznek, és sajnos ezek miatt a tó és a még megmaradt élővilág megóvását sokan másodlagos fontosságúnak tekintik. Holott pont a tó élővilága és speciális környezeti adottságai teszik lehetővé a Balaton jelenlegi sokrétű hasznosítását.
A HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet már majdnem száz éve kutatja a Balatont mint egyedülálló természeti értéket. Intézetünk kutatásai nyújtották az elméleti hátteret az 1970–1980-as évek vízminőségi problémáinak megoldásához. Az utóbbi években a kutatásaink főleg arra koncentrálnak, hogy mit tud kezdeni az élővilág a jelenlegi helyzettel, ezzel a sokféle hasznosítással. Értékeltük az urbanizáció, a vízszintmódosítások, a partvédő kövezések és a horgászok által bejuttatott etetőanyag hatásait. Néhány éve kezdtük el a mikroszennyezők vizsgálatát. Kimutattuk, hogy a turizmus, a fesztiválok többféle módon is jelentős terhelést gyakorolnak a tó élővilágára. És egyebek mellett jelenleg is folynak kutatások arra vonatkozóan, hogy milyen hatásai vannak a fürdőzők testéről a vízbe kerülő naptejnek a vízi élőlényekre.
Összességében jól látszik, hogy erőteljes hatások érik a rendszert, de az is, hogy a tó élővilága folyamatosan alkalmazkodik az újonnan kialakult helyzethez. Ugyanakkor a degradáció, a térkövezett partvonalról az egyre intenzívebb viharok által bemosott szennyezések rontják a rendszer ellenálló képességét, és az egyre labilisabbá, érzékenyebbé válik az inváziókra is. A melegedés is azt okozza, hogy nehezebben tart ellen vagy lassabban regenerálódik a tó.
Természetesen javasolhatnánk sötétzöld megoldásokat, de azoknak, ismerve a tó nemzetgazdasági szerepét, nincs létjogosultságuk. Körülbelül 120 éve eldőlt, hogy ez a terület üdülőtóként lesz hasznosítva, innentől kezdve nem lehet azt mondani, hogy ne jöjjenek ide az emberek, vagy ne használják a tavat. A hasznosítást kellene olyan irányokba terelni, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk, illetve a preferált hasznosítási formák hatásait kellene minél jobban mérsékelni.
Ilyen például a nyilvános vécék helyzete a Balaton-parton. Szezonon kívül ezek többségét bezárják, pedig akkor is vannak emberek a parton, elég csak a tavat körbeülő több ezer horgászra gondolni. Ez a vulgáris példa szerintem jól megmutatja, hogy a meglévő infrastruktúra okosabb használatával jelentősen lehetne bizonyos degradációs hatásokat mérsékelni. Mi a kutatásaink eredményeivel tudunk hozzájárulni a tó hosszú távú megőrzéséhez, de a beavatkozások megtervezése és kivitelezése már a döntéshozók feladata.
Vannak olyan vélemények, hogy ha elszaporodnak is új fajok, de működik a rendszer, akkor azért nincs nagy baj. Kell-e akkor félnünk az inváziótól?
Azt szoktam mondani, hogy ez orosz rulett. Az újonnan megjelenő fajok sokszor tényleg nem okoznak különösebb gondot. De a nagy számok törvénye szerint előbb-utóbb meg fognak jelenni olyanok is, amelyek jelentős károkat okozhatnak. Ha csak egy az ezerhez az esély, hogy valami baj történik, akkor már meg mered húzni a ravaszt? És egy a tíznél? Sajnos a tapasztalatok szerint valamikor valamelyik faj behurcolásának, betelepítésének biztosan lesz valamilyen nem várt, durva hatása.
Az élet vonala persze nem szakad meg, akkor sem, ha elárasztanak bennünket az inváziós fajok. Az élővilág átalakulása mindig abba az irányba megy, amerre a lehetőségek, környezeti viszonyok terelik, de semmi sem garantálja, hogy az inváziós fajok által átalakított rendszerek megfelelőek lesznek az emberek számára is. Az lenne a feladat, hogy valamilyen szinten megőrizzük azt az állapotot, ami nekünk megfelelő. Hozzá vagyunk szokva a jóhoz, hogy a Balaton vize tiszta és élvezhető. De ha nem vigyázunk, egyebek között az inváziós fajok miatt olyan átalakulásokon mehet át a Balaton élővilága, hogy a tó a jelenlegi elvárásoknak már nem fog megfelelni, rekreációs célra már nem lesz alkalmas. (Telex)
