A politikai rágalmazás művészete

Egy demokratikus vita keretében joggal lehet kritizálni az Engedetlen Franciaország párt álláspontját, stratégiáját, ügyetlenkedéseit vagy indulatosságait. Ezzel szemben a gyalázatos és téves vád, miszerint a párt és alapítója „antiszemita” lenne, ez alapvetően a párt szándékos tönkretevését célozza. A rágalom politikai hatása máris érezhető.

A július 7-i előrehozott nemzetgyűlési választásokon, a négy párt koalíciójából álló Új Népfront (NFP) 193 képviselői helyet szerzett meg, ezzel megelőzve a 166 helyet nyert elnöki koalíciót és a 144 helyet kapott Nemzeti Tömörülést (RN) és annak jobboldali szövetségesét. Két hónappal ezután Emmanuel Macron miniszterelnök Michel Barnier-t jelöli ki köztársasági elnöknek, aki a neoliberális és konzervatív A Köztársaságiak (LR) párt tagja, amely a szavazatok 6,57 % -át gyűjtötte be az első fordulóban és 47 képviselőt a második fordulóban. Michel Barnier a szélsőjobboldali párt támogatásával kormányoz, amely ellen a nagyobb pártok (az LR-t kivéve) július 7-én koalíciót hoztak létre és természetesen élvezi az egyértelműen vesztes elnöki párt parlamenti támogatását is. Ez a disszonancia a franciák szavazata és politikai képviseletük között nem újdonság: Barnier, elődeihez hasonlóan, azt az európai irányvonalat fogja folytatni, amit a választók 54,7%-a már 2005-ben leszavazott.

Emmanuel Macron győzelmét az a hazug politikai és médiában zajló színjáték tette lehetővé, amely szerint Jean-Luc Mélenchon és pártja, az Engedetlen Franciaország, (LFI) antiszemita. A rágalom — ha Moszkvából vagy a Trump Towerből érkezett hamis információ lett volna, akkor a francia hatóságok erélyesen felléptek volna ellene — egyszerre három célt szolgált: az első, elszigetelni a baloldali parlamenti csoportot, a második, megerősíteni a szélsőjobbot (amely így már nem is antiszemita), a harmadik pedig, félreállítani, egy különösen magas részvételi arányú választáson befutott legerősebb koalíciót.

A vádak vehemenciája és a bizonyító tények teljes hiánya megdöbbentő. “Mit képzel Mélanchon és bandája? Hogy majd ölbe tett kézzel nézzük az antiszemiták és barátaik térnyerését a minisztériumokban?!” — kérdezi megbotránkozva Philippe Val az Europe 1-en (2024. szeptember 2-án). A veszély elkerülése érdekében a Charlie Hebdo magazin és a France Inter rádiócsatorna volt igazgatója arra int „minden tisztességes francia állampolgárt”, hogy „üldözzék el őket (az antiszemitákat) a francia köztársaság minisztériumaiból”. Majd így fenyeget: „Biztosíthatjuk őket arról, hogy pokollá tesszük az életüket, amíg nem távoznak onnan!”

A 2024 július 5-i a Le Figaro-ban értelmiségek egy csoportja, köztük Pascal Perrineau, a Science Po professzora és húsz éven keresztül a Cevipof politikai kutatóintézet igazgatója, arra szólít fel mindenkit, hogy „tiltakozzon az Új Népfront koalíció ellen, amely, megítélésünk szerint, a zsidó franciák, sőt a teljes Franciaország legfőbb ellensége.” A felszólítás szerzőinek célkeresztje „az Engedetlen Franciaország, a párt, melynek választási stratégiája a zsidók elleni gyűlöletkeltés.”

2024. június 20-án az említett konzervatív lap leközli Alain Finkielkraut, a francia tudományos akadémia tagja véleményét, miszerint Mélanchon „a kortárs zsidógyűlölet vezéralakja.” - "Az Új Népfront (NFP) jelöltjei Aymeric Caron, David Guiraud, Danièle Obono, Sébastien Delogu, Mathilde Panot, Rachel Keke, Thomas Portes, Louis Boyard mind Pétain, Maurras sőt Adolf Hitler szellemét idézik” - teszi hozzá a mértéktartást nem ismerő France Culture rádió műsorvezetője. Ki csodálkozik ezekután, hogy a BFM-RMC francia tévé- és rádiócsatorna bemondójának, Apolline de Malherbe-nek első kérdése 2023. november 14-i meghívottjához Clémentine Autain baloldali képviselőhöz nem más, mint, hogy „antiszemita-e Jean-Luc Mélanchon?” Benjamin Sportouch újságíró megfogalmazása alig különbözik az Arte 28 minutes című (2024 június 24-i) műsorában: „Raphaël Enthoven, egy egyszerű kérdésem van Önhöz: antiszemita párt-e az Engedetlen Franciaország?” – "Az Engedetlen Franciaország Franciaország első antiszemita pártja” – vágja rá a választ a Franc-Tireur publicistája szemrebbenés nélkül.

„Az Engedetlen Franciaország egy antiszemita párt és ők adják az Új Népfront többségét” - állítja Bernard-Henri Lévy a (2024. június 27-i) Le Point jobboldali hetilapban. A Le Point már több arcátlan valótlanságot is címlapjára tűzött az Engedetlen Franciaországgal kapcsolatban (például a 2023. november 2-i számban: „Iszlamizmus és antiszemitizmus. Hogyan szakadt át a gát”, háttérben Mélanchon portréjával), amelyeket kétségkívül Franz-Olivier Giesbert a lap sztárja és főszerkesztője inspirált, akinek kinyilatkoztatásait és jóslatait lelkesen idézik más lapok is: „Jelenleg létezik egy “iráni baloldal“, amit Jean-Luc Mélanchon és követői testesítenek meg(...) Ma, ahogyan a Führer idejében is, a nemzetközi antiszemitizmus célja – jelenleg Teherán irányítása alatt – a zsidók eltüntetése a föld felszínéről. A terv teljesen egyértelmű: megsokszorozni az antiszemita tetteket és ezzel arra kényszeríteni a zsidókat, hogy elhagyják országunkat és Izraelben keressenek menedéket, ahol, az idők elérkeztén, majd szépen lemészárolják őket.” (Le Point, 2024. augusztus 29.) Mintha mostantól a média rögvest az Engedetlen Franciaországhoz kapcsolna minden antiszemita bűncselekményt, legyen az zsidó gyerekek megerőszakolása vagy egy zsinagóga felgyújtása. A helyzet drámaiságát mutatja, hogy Caroline Yadan macronista képviselő „az antiszemitizmus elleni harc jegyében a LFI feloszlatását javasolja”. (X, 2024. augusztus 8.). Feloszlatni egy jelentős ellenzéki pártot az antiszemitizmus koholt vádja alapján… – hogy ez eddig miért nem jutott senkinek az eszébe?

Az ilyen mértéktelen túlkapások kétségkívül sokkal kevésbé lennének elfogadottak, ha a politikusakat és újságírókat tájékoztató uralkodó francia elit nem legitimálná azokat. Ilyen szerepet tölt be például a France Inter, Franciaország első számú rádiója és a Le Monde, a legfontosabb francia nemzeti napilap. 2023. október 7-e óta tíz olyan vezércikk jelent meg a Le Monde-ban, amely Mélanchont és pártját konkrétan összekapcsolta az antiszemitizmussal, felróva neki az „extrém túlkapásait” és a tényt, hogy „szemet huny a legbarbárabb erőszak fölött”, miközben a lap magát „árnyalt véleményeket közlő és pártatlan” sajtóorgánumnak nevezi.

Egyértelmű valótlanság

A LFI antiszemitizmusa mellett egy másfajta „barbár erőszaknak” is tanúi lehetünk a közszférában, ez pedig nem más, mint a média és a francia politikai csoportok kollektív hallgatása a nyugati fegyverekkel elkövetett háborús bűnökről, ennek feltétel nélküli támogatása a befolyásos politikusok – a Nemzetgyűlés elnökével az élen – által. A sajtó egy éve a LFI minden egyes retorikai ballépését felnagyítja, és megbotránkozásának ad hangot a közösségi médiában, miközben a Gázában elkövetett izraeli mészárlások jelentőségét szisztematikusan alábecsüli. “Gáza esete kétségtelenül a történelem legnagyobb botránya, amiről ebben az országban mindenki mélyen hallgat. Kénytelen vagyok a google-t használni, hogy egy rövid hírt találjak róla” – panaszolja Dominique de Villepin 2024. szeptember 12-én a France Inter egyik műsorában. El tudnánk-e képzelni, hogy a France Inter, a TF1 vagy a BFM TV egy nap majd számonkérné egy politikustól Franciaország Izraelt elfogadó politikáját? Vagy, hogy a média felháborodna azért, mert egy parlamenti képviselő a palesztinok ellen írna egy tweet üzenetet majd, ha azonnal nem ítélné el őt a pártja, akkor az egész pártot kiáltanák ki arabellenes rasszista pártnak?

„Az antiszemita Mélanchon”: a szókapcsolat 2018 óta kering a médiában (eközben Mélanchont paradox módon kitiltják egy antiszemitizmus elleni tüntetésről). A 2023. október 7-én a Hamász által Izraelben elkövetett gyilkosságok óta megváltozott a LFI – és bizonyos mértében a Kommunista Párt, az Új Antikapitalista Párt (NPA) és a Zöldek – elleni kampány mértéke és jellege. A cél innentől fogva a legerősebb baloldali ellenzéki párt ellehetetlenítése. Ez a szándék jól passzol a nemzetközi stratégiához, mely arra törekszik, hogy kitiltsa a közbeszédből Izrael és az izraeli politika kritikáját.

2016 óta az Izrael-barát lobbi sikeresen dolgozik azon, hogy egyre több állam elfogadja az antiszemitizmus Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA- International Holocaust Remembrance Alliance) által megfogalmazott és az Európai Parlament által is hirdetett definícióját (1). A definíció a lehető leghomályosabban fogalmaz („az antiszemitizmus a zsidók egy bizonyos megítélése, amely a zsidók iránti gyűlölet formájában is megjelenhet”), és tizenegy példát említ, amelyből hét összetéveszti az antiszemitizmust és Izrael kritikáját. Hogy miért teszi ezt? Egyrészt, hogy kordában tartsa a Palesztináról folyó vitákat, másrészt, hogy hiteltelenítse és megakadályozza a BDS (Boycott, Divestment and Sanctions) típusú nemzetközi civil mozgalmakat.

Az IHRA meghatározásának elutasítása ipso facto az antiszemitizmus gyanúját vonja maga után. Jeremy Corbyn a brit munkáspárt elnöke elleni lejáratókampány után, amikor a palesztin ügy egyik védelmezőjét igazságtalanul zsidógyűlölettel vádolták meg (2), maga a Munkáspárt is kénytelen volt elfogadni az IHRA definíciót. Jelenleg negyvenhárom állam (3) hagyta jóvá a meghatározást, köztük Franciaország, Emmanuel Macron 2019-es kezdeményezésére. A francia Nemzeti Emberi Jogi Tanács azonban jelezte, hogy „nem támogatja ezt az értelmezést”, mert “ilyen megkülönböztetést tenni a rasszizmus különböző formái között ellentétes a francia alkotmányos joggal”. – Fontos elkerülni az antiszemitizmus elleni küzdelem eszközként való felhasználását és különbséget kell tenni a rasszizmus és egy állam politikájának legitim kritikája között, amely alapvető demokratikus jog” – teszi hozzá (4). Mindez hiába. Gyakran megalapozatlanul vagy egy félreérthető kifejezés ürügyén a legkülönfélébb közéleti személyiségeket ítélték el véleményük miatt: például Siné és Plantu grafikusokat, Charline Vanhoenacker és Guillaume Meurice humoristákat, François Ruffint és Daniel Mermet-ét, és olyan gondolkodókat, mint Pierre Bourdieu, Judith Butler, Noam Chomsky, Edgar Morin, Pascal Boniface vagy Ilhan Omar és Rashida Tlaib amerikai demokrata képviselőket, de megemlíthetjük Hugo Chávez-t, Dominique de Villepin-t, sőt még Charles de Gaulle-t is.

Hogyan győzheti le egy fél a politikai és geopolitikai ellenségeit egy ilyen durva és nyilvánvalóan hazug lejáratókampánnyal?! Jean-Luc Mélanchon esetében egyetlen ügyész sem támasztotta alá a vádaskodást az LFI alapítójának állítólagos antiszemita kijelentéseivel vagy tetteivel. Ráadásul jogilag sem marasztalták el soha Mélanchont ilyesmiért. A becsületsértés hátterében tehát egyértelműen a tudatos és szándékos hazugság áll: néhány ideológustól eltekintve, akik tényleg meg vannak győződve a Palesztinát támogatók zsidóellenességéről, a rágalmazók jól tudják, hogy Mélanchon nem antiszemita, és ezt néha maguk is elismerik. Úgy tűnik, hogy egy állami fake news különleges esetét láthatjuk, amelyet az újságírók automatikusan átvettek és terjesztenek, annak ellenére, hogy nem hisznek benne, viszont osztják annak politikai célját.

Mivel nem áll rendelkezésükre egyértelmű bizonyíték, az LFI politikai ellenfelei fáradhatatlanul rejtett szándékokat és mélyen megbúvó zsidógyűlöletet keresnek a párt minden megnyilvánulásában, és kénytelenek maguk kitalálni az antiszemita felhangot egy olyan „tiltott szójegyzék” alapján, amelyet napról napra ők maguk bővítenek. Így járta be a sajtót a „cionizmus”, az „apartheid”, az „elit”, a „szivar”, a „rendszer”, a „bank”, az „ötszáz család”, a „populizmus”, a „Hollywood” vagy a „dollár” szavak mellett a „táborozás” szó is. 2023. október 22-e előtt senki nem asszociált a koncentrációs táborokra a szó hallatán, egészen addig, amíg a LFI vezetője a Twitteren ki nem posztolta nemtetszését Yaël Braun-Pivet-nek, a Nemzetgyűlés elnökének izraeli utazása kapcsán, aki, „Tel-Avivi táborozásával a gázai mészárlást támogatja”. Yaël Braun-Pivet az utazás előtt néhány nappal kijelentette, hogy a francia nemzetgyűlés „feltétel nélküli támogatását” nyújtja Izraelnek, majd ellátogatott az állam fővárosába. Mélanchon ellenségei a „táborozás” szót természetesen nem a nyári csillagok alatti vagy a katonai táborokkal hozták összefüggésbe, hanem... a koncentrációs táborokkal. A nonszensz gondolattársítás hátterében az Izrael-barát trollok mellett az elismert média is ott állt, ráadásul megpróbálták mindenkire ráerőltetni bizarr értelmezésüket, mint valamiféle alternatív igazságot.

Október 23-án, a France Inter politikai részlegének vezetője, Yaël Goosz szerint „a szokatlan táborozás szó nyilván a kivégzőtáborokra utal. – Ez elfogadhatatlan Yaël Braun-Pivet családtörténetét ismervén, akinek zsidó lengyel nagyapja az antiszemitizmus elől menekült Franciaországba...” Tíz nappal ezután a Le Monde Pierre Birnbaum történészt kérdezi, aki „emlékeztet minket, hogy a LFI vezetője által használt táborozás szó illeszkedik egy hosszú francia antiszemita hagyományba”. Birnbaum megosztja velünk a részleteket: 1890-ben az antiszemita Édouard Drumon a zsidókat a nomádok táborozásával kapcsolta össze, 1937-ben a kevésbé ismert szintén antiszemita Maurice Bedel Léon Blummal teszi ugyanezt. Végül 1954-ben egy royalista publikációban Pierre Mendès France kapcsán is felbukkant a kifejezés. Ez a három szétszórt hivatkozás, amelyből az utolsó hetven évvel ezelőtti, elegendő volt arra, hogy bebizonyítsák, a Mélanchon által használt táborozás szó, nem más, mint zsidógyűlölő utalás napjaink antiszemitái számára. Nyilván a külvárosi arabok számára, akikről persze mindenki tudja, mennyire csodálják Drumon-t, Bedelt vagy éppen a már megszűnt, monarchista Aspects de la France kiadványait ...

Az alaptalan meggyanúsítás technikája

A hamis bizonyítékok koholásához mostantól elegendő összehangolni a különféle gyanúsításokat, rágalmakat és egy jó adag rosszindulatot. Az Express kritikai hírlap augusztus 28-i számában Gérald Bronner szociológus zseniálisan így fogalmazza meg a lehetőséget: „Ha külön-külön nézzük Mélanchon zsidókról tett kijelentéseit, felmenthetjük őt. De amikor egymás mellé tesszük azokat, az a benyomásunk, hogy az összecsengés nem lehet véletlen. Önmagában nem lehet megmondani, mekkora a valószínűsége annak, hogy egy állítás valóban antiszemita. Viszont mivel ugyanaz a személy fogalmazta meg őket, szükségképpen összefüggést látunk”. Összegezve tehát: ha mondjuk tíz többjelentésű kifejezést, mint amilyen a táborozás szó is, a média antiszemitának minősít, akkor az, aki ezeket a szavakat használja antiszemitává válik. Húsz évvel ezelőtt a Le Monde-ban egy hasonló esetre láthattunk példát, amikor (többek között) Pierre Bourdieu-t antiszemitizmussal gyanúsították meg, csupán azért mert kritizálta az újságírást és a szerző hirtelen úgy vélte, hogy az antiszemiták szerint a huszadik században „az újságírás a zsidók tipikus szakmája” volt (5). Láthatjuk, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem nem zárja ki a célozgatás nagyon is antiszemita technikáját.

Ahelyett, hogy pocskondiázzák, Mélanchon ellenfeleinek inkább méltányolniuk kellene Mélanchon politikai teljesítményét. Valószínűleg ugyanis ő az egyetlen „antiszemita” pártvezető, aki soha nem tett antiszemita megjegyzéseket, akinek a pártja és szövetségesei öt különböző intézkedést javasoltak az antiszemitizmus megfékezésére (6) és aki ellátogatott egy zsidó rádióhoz, a Radio J-hez, hogy ott kijelentse: „Minden zsidónak tudnia kell, még a legkisebb francia faluban is, hogy nálunk segítséget és védelmet talál.” Mélanchon emellett elérte, hogy a párizsi büntetőbíróság 2015-ben elítéljen három jobboldali személyiséget, akik antiszemtizmussal vádolták őt. Nyolc évvel később a párizsi bíróság arra kötelezte a szélsőjobboldali CNews csatornát, hogy helyreigazítást tegyen közzé a LFI-vel kapcsolatos kijelentéseit illetően és bírságot fizessen a pártnak, amiért azt antiszemitának nevezte.

Az „antiszemitizmussal való vádaskodás már hiteltelen és hatástalan” – írja a blogján a LFI alapítója június 2-án. Egy évvel a média és a politikai lejáratókampány után azonban azt látjuk, hogy téved, hiszen az elérte célját. Augusztus végén Mélanchon maga is elfogadta: pártjának, a rágalmak miatt romlott a megítélése és azt a tényt, hogy a LFI nem vehet részt egy esetleges baloldali kormányban. Addig ismételték a hazugságokat, míg az célt ért. És közben egy másik cél is teljesült. Miközben Palesztinában folytatódnak a mészárlások, a szeptember 16-i L’Opinion csodálkozva eszmél rá, hogy „a gázai háború ellenére Franciaország és Izrael stratégiai kapcsolata még soha nem volt ilyen jó”.

Fordította: Boros Nikolett / Serge Halimi és Pierre Rimbert / magyardiplo.hu