A leszámolás, az erőszak különböző képei és nyomai velünk maradnak, és nagyon gyorsan, elviselhetetlen teherként egymásra rakódnak. Hogyan mutatják, hogyan mutatja magát a háború, a terror? Vélemény.
Lassan másfél évtizede élünk olyan háborús időket, amikor a háborúk térben távol vannak, vizuálisan viszont a mindennapjaink részévé váltak. A szír polgárháború hadviselésének részét képezte az, hogy a közhangulatot, a háború megítélését az elhunyt áldozatok képeivel igyekeztek befolyásolni az ebben érdekelt felek.
Akkor még, az ezredforduló első évtizedében mindez érzékeny reakciót váltott ki, a gyermekáldozatok holttestéről a lehető legközelebbi, legelrettentőbb képek sokkolták a közvéleményt. Ez volt a cél: a holttesttel, a gyermekholttesttel sokkolni a nézőt, akinek fogalma sincs, milyen borzalmak történnek a polgárháborúban. A vegyi támadások áldozatait, a tömegsírba dobált áldozatokat, a porig rombolt házak alá temetetteket látta mindenki, aki nem fordította el a fejét.
Kevesen fordították el: a horror ritkán jön így házhoz, nem is tudunk mit kezdeni vele. Kérdés, hogy a szörnyülködésen, a horror felé forduláson túl mi történt az emberekben? Ha azt vesszük alapul, hogy a szír polgárháború menekültjeihez hogyan viszonyultak az emberek, azt kell mondanunk: kevesebbekben dolgozott a részvét, mint ahány emberben az idegengyűlölet megnyilvánult. Igaz, az idegengyűlöletet más propagandaeszközökkel fűtötték, nem gyermekholttestekről készült fotókkal, hanem félelemkeltéssel. Azzal a kimondott vagy sejtetett üzenettel, hogy a mi gyerekünk is úgy vagy ahhoz hasonlóan járhat, mint az ő gyerekük, akit felemésztett a háború.
Azt az elhamarkodott következtetést is levonhatjuk ebből, hogy a részvét és az együttműködés nehezebben vagy egyáltalán nem erősíthető propagandával, tömegeket mozgósító kommunikációs eszközökkel, mint a gyűlölet és a szembenállás. De ne szaladjunk ennyire előre.
A WTC elleni terrortámadás következményei
Az ezredforduló legnagyobb terrortámadásának, a World Trade Center elleni támadásnak az egyik legfontosabb etikai következménye az lett, hogy szöges ellentétben a korábbi gyakorlattal, nem a tettes nevét, arcát igyekeztek ismertté tenni, hanem az áldozatokét. Két oka volt ennek a döntésnek, amelyet a nemzetközi sajtó jelentős része elfogadott. Egyrészt azt akarták elérni, hogy a terror ne jelentsen teljesítményt, ne lehessen „életművet írni” gyilkossággal, ne azért mészároljon valaki, hogy bekerüljön a nemzeti emlékezet panteonjába.
A másik ok pedig az ártatlanul megöltek méltóságának védelme volt: jusson hosszú és maradandó emlékezet annak, akitől az életét elvették. Ez a „tovább éltetés” az a cél, amit a legtöbben megértettek és támogattak akkor. Volt azonban még egy megfontolás emögött a döntés mögött. A jelenkori terrorcselekmények élő egyenes adásban mennek. A gyilkosságok képei szinte azonnal hozzáférhetővé válnak, és ez veszélyeztet sok, korábban már egyértelművé és konszenzuálisan elfogadottá vált sajtóetikai elvet. Például azt, hogy a halál pillanatát akkor sem teszik láthatóvá, ha azt a legpontosabb lencsék, mikrofonok rögzítik is. A halál és a szenvedés nem látványosság, nem közpréda. Része az emberi, személyes méltóságnak. Magánügy.
A koncentrációs táborok felszámolása óta kérdés: a holttestek megmutatása mennyire sérti a kegyeleti jogot? Sokáig azt gondolták, hogy segíti az atrocitások megelőzését, ha az emberek szembesülnek a következményekkel. Mára azonban világossá vált, hogy elrettentő ereje aligha van, viszont egy-egy átgondolatlan, nem jól kontextualizált publikáció tovább erősítheti a vérszomjat. Megerősítheti a legyőzöttség, megalázottság érzését. Az áldozatokat emlékezetünkben személyes integritásukkal, méltóságukkal együtt kell megőrizni. Ez volt a WTC tragédiájának egyik nagy és fontos következménye.
A halál képei
Alig telt el tíz év a szír polgárháborúig, és ez feledésbe merült. Már az is kérdéses volt: etikus-e, szabad-e a WTC ablakán halálba zuhanó embert megmutatni (a kép azóta is, újra és újra felbukkan). Mire a szír polgárháború elindult, ilyen dilemmák nem kerültek elő, vagy nem kapott túl nagy teret az, aki ezekre emlékeztetett: premier plánban lehetett látni a vegyi támadásban habzó szájjal fuldoklókat.
A menekültválság még egy nagyon káros tényezőt adott mindehhez hozzá. A halál elgiccsesítését. A Mediterrán útvonalon meghaltak holttesteiről, a görög vagy az olasz tengerpartra kisodródottakról is elkezdtek keringeni a képek.
A legismertebb a kétéves korában elhunyt Alan Kurdi esete, aki Bodrum és Kos szigete között veszett a tengerbe, és akinek élettelen, tengerpartra sodródott testét egy török fényképész fotózta le. A fotó bejárta a világsajtót, jelkép lett belőle, különböző digitális grafikákat kreáltak belőle. Úgy tűnt egy ideig, hogy segíti a menekültellenes intézkedések enyhítését, de aztán minden visszarendeződött. Alan Kurdi csecsemőkori képei és élettelen, homokban fekvő testének fotója maradt meg a kollektív emlékezetben. Néhány év erejéig, aztán már az sem. Ma, jó esetben csak a kis kék rövidnadrág és a piros blúzocska ugrik be az emlékezőknek.
Mi történik az izraeli események bemutatásakor?
A legutóbbi Izraelben történt terrortámadás egybeesett a mesterséges intelligencia által generált képek és filmek globális elterjedésével. Nem csak azt láthatta élőben az egész világ, hogyan történik a támadás. De azt is látni lehetett, ami nem történt meg. A propaganda szintet lépett. Vagy nem úgy, nem ott és nem az történt, amit láttunk. Hogy valójában kik a felelősek a háborús cselekményekért, és ezek hogyan zajlottak le, hosszú szakértői vizsgálat kérdése lesz.
De egy szempontot érdemes figyelembe venni már most: a legjobb szándékkal megosztott „elrettentő” képek, tartalmak is ellentétes vagy ellentmondásos hatást érhetnek el. Egyrészt, lásd mint fent, nem biztos, hogy részvétet váltanak ki. Másrészt a Nova fesztiválról menekülők, az otthonaikban ostrom alá vett emberek képei az áldozatokról készült utolsó, nagy nyilvánosságot kapó képek. Így maradnak meg az emlékezetben. Menekülve, rettegve, szenvedve. Akarnák-e ezt az életszerető fiatalok? Családapák, családanyák? Hozzájárultak volna e ahhoz, hogy önmagukat, gyerekeiket ebben a helyzetben lássuk?
Sok más kérdés is következik mindezekből: mi lesz a hozzátartozókkal, akik együtt kell éljenek a családtagok maradványairól készült képekkel? Még kínzóbb kérdés: a hatás kedvéért hamisított, módosított áldozati képek hogy érintik a valódi gyászt és veszteséget?
Visszatérni a méltósághoz
Visszatérni a méltósághoz, a hitelességhez, a személyiségi jogok védelméhez, a kegyeleti jog védelméhez – a legújabb kor háborúinak (de leginkább a remélt, eljövendő békés új korszaknak) ez az egyik nagy feladata és visszatartó ereje.
A mindenki kezében ott lévő technikai eszközök, az állandó internet-hozzáférés, a szinte korlátlan elérésű tömegkommunikáció nagy csáberő. Szó szerint jelentős fegyvertény. Ölni lehet vele. És gyakran a legjobb szándékkal fosztjuk meg a méltóságától azt, aki már védekezni nem tud. Egy-egy meggondolatlanul újraposztolt képpel újra és újra megtörténtté tesszük a gyilkosságot, végül is akarva-akaratlanul szolgáljuk a gyilkost.
A halottgyalázás és információs háború külön fejezetét láttuk az elmúlt másfél évben az Oroszország által indított háborúban. Az Ukrajnában történt háborús bűnöknek számos nyomát rögzítették: helyszíni fotók és filmek készültek, vallomások születtek, a bűncselekmények részleteit tartalmazó telefonbeszélgetések kerültek nyilvánosságra. Pontos kép rajzolódott ki az ott történt tömegmészárlás részleteiről, áldozatairól.
Mégis, az orosz vezetés hárította, illetve tagadta a felelősséget. És nem elégedett meg pusztán ezzel: propagandafotókat és filmeket tettek közzé arról, hogy a mészárlás „álhír”, és a leleplező dokumentumokon „álhullák” szerepelnek. Cinikus hangú közlemények, oktatóvideók szemlétették, hogy a holttesteket színészek, statiszták alakítják. A valóság azonban az volt, hogy a holttestek halott emberek voltak. Akiket az orosz hadsereg tagjai bestiálisan meggyilkoltak, majd az orosz propaganda másodszor is meggyalázott.
A méltósággal, a saját méltóságunkkal való leszámolás pedig az élőzések, a reels videók, a követői tábor toborzásának korában, a mesterséges intelligencia által generált tartalmak korában nem csak a háborús övezetekben veszélyeztet. A legutóbbi választási kampányok Lengyelországtól Szlovákiáig azt jelzik: eltűnőben az intimitás védelme, a személyes tér, a szakmai kontroll, a magán- és a közszféra közötti határ. Mindenki kezében olyan fegyver a kamera, amely bármikor elsülhet, és a legváratlanabb áldozatokat szedheti.
Mi véd meg ettől? Talán az a tapasztalat, amit a háborúk vizuális hadviseléséből tanulhatunk. Ma lehetek én a tettes és a győztes. De nem kell várni holnapig, hogy változzanak a pozíciók: pillanatokon belül áldozattá és vesztessé válhatunk, csak a kamera irányának kell változnia. A leszámolás, az erőszak különböző képei és nyomai pedig velünk maradnak, és nagyon gyorsan, elviselhetetlen teherként egymásra rakódnak. Temetnek maguk alá mindenkit: tettest, áldozatot egyaránt.