Avagy refelxiók Vásárhelyi Mária ’Az „ellenzéki szavazó” árulása’ című írására.
Vásárhelyi végre – tizenöt év késéssel – ki merte mondani, amit eddig tudtommal csak én, hogy a jelenlegi belpolitikai állapotokért az ellenzéki pártokat és szavazóikat egyenrangú felelősség terheli!
Nem foglalkozott azonban elég mélyrehatóan azzal, hogy mik ennek a közös bűnnek az eredői, melynek következtében Fidesz1 és Fidesz 2 közti hatalmi vetélkedés (gyakorlatilag utódlási harc) színtere lett hirtelen az ország, az ellenzék pedig végképp elolvadt, mint a tavaszi hó, szavazói pedig átcsődültek az újabb tömegszédítő ál-Messiás táborába, mint ’22-ben MZP-hez.
Márpedig az okok elemzése nélkül fabatkát sem érnek e megállapítások!
Nézzük!
1./ Először is Vásárhelyi néhány kelet-európai megmozdulás említése mellett, melyek ilyen-olyan, leginkább semmilyen befolyással nem voltak az adott ország belpolitikai helyzetére, egyáltalán nem említi az általános nemzetközi (főként minket érdeklően az európai) trendet, mely jó tizenöt-húsz éve a hagyományos baloldali (szociáldemokrata), liberális politikai elitet és szavazóit gyakorlatilag eltüntette, és ma már a konzervatív, mérsékelt jobboldal vezetőit és szavazóit is egyre szélsőjobbra hajtja (mely utóbbi jelenség nem ismeretlen az egykori német és osztrák történésekből a húszas-harmincas években.
A baloldali és liberális politikai erők fölmorzsolódása olyan ütemű, hogy gyakorlatilag már nem lehet velük számolni. Köszönhető ez a jóléti állam modellje befuccsolásának, még inkább és elsősorban annak a körülménynek, hogy a hetvenes években a szűk profitérdekektől hajtott, elsősorban német nagytőke kihelyezte a termelést Ázsiába, ezzel fölszámolta az európai ipar és a munkásosztály zömét, miközben magára rántotta az általa kiépített ipar gyökerein lábra kapott ázsiai (kínai, dél-koreai) ipart, melyek ma már a maradékot fojtogatják.
Társadalmi átrendeződés zajlott tehát, a hagyományos polgárság-munkásosztály felállást a történelembe száműzve, a helyébe lépő, és az amerikai, ideológiamentes életfelfogás (a pénz az Isten) tarolása a közmentalitástól a kultúrán át a McDonald’s-ig gyakorlatilag fölszámolta azokat az ideológiai primátusokat, melyek kétszáz éven át jól-rosszul, de mégis csak működtek.
A bal és a jobboldal gyakorlatilag megszűnt, maradt a jobb és a szélsőjobb. (Jó, meg a szélsőbal, de hát tessen mondani, mi a különbség Wagenknecht és az AfD, vagy Mélenchon és Le Pen közt abból a szempontból, hogy mindkettő fölszámolni óhajtja a polgári demokráciát?)
Ezekkel a fogalmakkal tehát ma már fölösleges operálni! Kiüresedtek!
2./ Külön Kelet-Európát, a volt szovjet blokkot nézve, gyakorlatilag az összes ex-szocialista állam [és kénytelen vagyok ideszámítani a német keleti tartományokat: NDK, visszatért a rendszerváltás előtti diktatórikus, vagy fél-diktatórikus államrezonra (a cseheknél nagy eséllyel visszajön Babis, a szlovének még tartják magukat, a lengyel fölállás patthelyzet)], mint sajnos a cseheken kívül polgársággal, polgári ideológiákkal sosem rendelkező országok, lássuk be, csakúgy, mint Magyarország!
Nincs tehát semmi meglepő, vagy a világtrenddel ellentétes abban, ami Magyarországon történik. legföljebb (sajnálatosan ebben) élen jártunk
3./ Ebben pedig óriási szerepe van a ma ellenzékinek nevezettek közül, valaha kormánypártoknak, jelesül az MSZP-nek és az azóta kimúlt SZDSZ-nek.
Mely szerepről a vékonyka liberális értelmiségi elit – főleg az SZDSZ-t illetően - azóta is mélyen hallgat! Természetesen Vásárhelyi is!
Mert az ő brossúra-ízű társadalomfelfogásuk, a tőkés gazdaság és a demokratikus játékszabályok egy az egyben importjának (a Hyde Park, mint a demokrácia csúcsa, kisztihand, és mi van a szociális védőhálóval, a foglalkoztatottsággal, a munkához, a lakhatáshoz való joggal, és a többi, melyek nélkül a Hyde Park szart se ér?), a magyar nép félfeudális, jobbágyi mentalitású, ráadásul Kádár alatt a hatalommal (mindegy, ki az) cinikusan összekacsintó, lázadni képes sosem volt habitusát totálisan figyelmen kívül hagyták, csakúgy, mint a mongolok, akik annak idején „átugrották” a kapitalizmust.
Mert, ha valaki még ma sem látja, amit annak idején is láthatott volna, hogy ez a politikai vakság egyenesen vezetett Orbán országlásához, az meghamisítja a történelmet!
Az tehát, hogy a Kádár-rendszerben kialakult némi szolidaritás-érzetét, esetleg ideológiai kötődését e tömeg elvesztette, ennek a kapitalizmus-hajszának, a taposd el, rúgd félre, te vagy a legfőbb, az egyenes következménye.
4./ Erre az alapra jött aztán az ellenzékivé vált pártok töketlensége, kiúttalansága (pedig Bajnai, a legtehetségesebb közülük jórészt fölszámolta a pénzügyi világválság következményeit rövid egy év alatt), Orbán nyolcéves, és a bal-lib. kormány által meg nem fékezett gyűlöletkampánya (újabb súlyos hiba!), a 10-es választás, majd az azt követőek, melyek utólag legitimizálták Orbánnak a 10-14 közt felhatalmazás nélküli művét, a Magyar Köztársaság fölszámolását.
5./ Tudomásul kell venni, hogy a tömegtársadalmak kora, pláne recessziós válságok sora közepette kitermeli a maga hordószónokait Trumptól, Johnsonon át Magyar Péterig, kiknek harsogása közepette elvész a józan hang.
Pláne a közepes képességű politikusoké, kikkel teli a padlás. Mert tessék mondani, Obamán (maga is üdítő kivétel) és Tony Blair-en kívül ki a rosseb fog emlékezni egyetlen ma/az elmúlt húsz évben regnáló/regnált demokrata politikusra? Talán Merkelre. Őt is átkozni fogják, mint ’45 után a legkártékonyabb német kancellárt.
