Kálmán a lányai kedvéért tanult meg síelni, az ő története következik.
"Mit jelent számmra az, hogy mindent megteszek a lányaimért, amit tudok.
Édesanyjuk hétközben írt, hogy a lányok ügyesen síelnek, vettek pár órát, ezért mehetnék értük később és nem a szokásos helyre, hanem a sípályára.
Lányaim ezek szerint szeretik. Én sosem síeltem, anyjuk rendszeresen járt síelni régebben állítólag.
Mit tegyek?
Velük síelni nem tudok, egy újabb indok arra, hogy a »gyerekek érdekében« menjek kicsit később. Van három napom addig. Fogtam magam, elmentem hétközben a sípályára és mondtam egy oktatónak, hogy akkor most egy nap alatt megtanulnék síelni.
Jót nevettek rajtam a körülöttem állók. Az oktató kérdezte, mennyire szeretnék tudni az óra végére. Én mondtam, hogy fogalmam sincs, de nagyon elszánt vagyok.
Fél óra múlva közölte, hogy most vagyunk túl két óra tananyagán, menjünk át a gyakorlópályáról a rendes lesikló pályára. Mondtam neki, jó. Csússzunk le úgy, hogy fogom a botját. Kezdjük a lecsúszást, elengedtem a botját, lecsúsztam egyedül, kanyarodtam, megálltam, azért kívülről valószínűleg viccesen néztem ki.
Az oktató szerint akkor tartottunk kb. egy hét gyakorlásnál és az oka annak, hogy így haladtam elsősorban az volt, hogy nem féltem.
Dehogynem, csak közben azt gondoltam, hogy én itt most lemegyek a lányaimért. Közben az anyjuk is megenyhült és megírta, hogy menjek oda négyre, tehát nem később, és nézzem meg, milyen ügyesen síelnek.
Odamentem és mondtam nekik, mindjárt jövök, csak hozom a síléceket. Lányaim: TE TUDSZ SÍELNI?
Persze, hogy tudok. Jaj de jó, akkor együtt síelünk! Az anyjuk döbbent arckifejezése csak hab volt a tortán.
Szóval a magam részéről már rég eldöntöttem, hogy kifogások helyett inkább a lehetetlent is megteszem. Amúgy a síelés marha jó, fogom folytatni. Mindnekinek szép napot." (Békési Kálmán)
