A 2024 végére kialakult hazai politikai helyzet egyik társadalmi sajátossága, hogy a gazdaságilag aktív középosztály mára már igen kis arányban támogatja a jelenlegi kormányt.
Donald Trump második kormányzásáról nagyon sokat elmond, hogy kik ültek az elnök fiai mögött január 20-i beiktatásán: a világ három leggazdagabb embere, Mark Zuckerberg, Elon Musk és Jeff Bezos, még pár techmilliárdossal körülvéve. Ennél a képnél talán semmi nem illusztrálja jobban azt, amire Joe Biden leköszönő elnök figyelmeztetett búcsúbeszédében: Trump kormányzásának legnagyobb fenyegetése, hogy az amerikai demokrácia végképp oligarchiává, a kevesek uralmává alakul át. A már a kampányban is Trump mögött álló milliárdosok pedig valószínűleg többet akarnak az új elnöktől, mint hogy hagyja őket békén, vagy tömje ki a cégeiket az állam: magát az államot akarják helyettesíteni.
Donald Trump második kormányzása egy statisztikában már biztosan kiemelkedik az eddigi amerikai kormányok sorából: soha nem volt még a kormányban ennyi ember, akinek a vagyona túllépte az egymilliárd dollárt. Nem elég, hogy a második Trump-kormányban így vagy úgy, de benne lesz a világ leggazdagabb embere, Elon Musk, de vele együtt 13 milliárdos kap majd pozíciót, akik között lesznek miniszterek, államtitkárok, nagykövetek és formális pozíciót is kapó kiemelt tanácsadók. Ez a 13 ember a 801 amerikai milliárdos 1,5 százalékát teszi ki, így valószínűleg nem tévedünk, hogy mindent egybevéve
a milliárdosok jelentik a Trump-kormányban legerősebben reprezentált kisebbséget.
És akkor még figyelembe se vettük azokat a kormánytagokat, akik csak pár száz millió dolláros vagyont gyűjtöttek eddig össze, vagy azokat a milliárdosokat, akik nem hivatalosan ugyan, de nagy befolyást gyakorolnak majd a következő kormány döntéseire.
Az amerikai kapitalista demokrácia történetében az üzleti lobbinak mindig is fontos szerepe volt abban, ki tud választott politikai pozíciókért harcba szállni és nyerni, és hogy milyen közpolitikai döntések születnek az állami kormányzóságokban, a kongresszusban vagy a Fehér Házban. A második Trump-kormányban viszont olyan mértékű lesz ez a közvetett és közvetlen befolyás, hogy egyre több kommentátor szerint az már feszegeti a demokrácia határait és inkább oligarchiára, plutokráciára vagy plutopopulizmusra emlékeztet. A milliárdosok uralma pedig nemcsak azzal járhat, hogy az államot elfoglalják és a maguk gazdagodására használják fel tőkéscsoportok, hanem azzal is, hogy kiüresítik, majd privatizálják annak funkcióit, lényegében nemcsak kontrollálva, de fontos elemekben le is váltva az államszervezetet.
A legmilliárdosabb kormány
Azt mondani, hogy Donald Trump második kormányának tagjai nagyon gazdagok, önmagában nem igazán adja vissza, hogy ez mit is jelent számokban. A U.S. News decemberi összesítése szerint a januártól kormányzó kabinet 13 milliárdos tagjának az összvagyona több mint 380 milliárd dollár. Ez jóval több, mint Magyarország éves nemzeti összterméke, amit 2024 végén 224 milliárd dollárra becsültek, de 171 másik ország GDP-jét is lekörözi. A számot persze nagyban befolyásolja, hogy a kormányzati hatékonyságért, vagyis az állami bürokrácia és költések megnyirbálásáért felelős új hivatalt vagy minisztériumot valamilyen formában a világ leggazdagabb embere, Elon Musk vezeti, akinek vagyonát az előbb idézett decemberi összesítéskor 360 milliárd dollárra tették, most viszont már inkább 400 milliárd körül jár, annyit emelkedett cégeinek részvényárfolyama Trump győzelme óta. A Trump-kabinet többi milliárdosának a vagyona éppen hogy benéz 1 milliárd dollár fölé, de ha azt vesszük, hogy Biden minisztereinek összesített vagyona 118 millió dollárt tett ki, látható, hogy még Musk torzítása nélkül is zongorázható a különbség.
Elon Musk kormányzati szerepe a hatékonyságért felelős tárca (DOGE) élén egyelőre érdekes operatív kérdés (egy ideig ráadásul úgy tűnt, egy másik milliárdossal, a gyógyszeriparban meggazdagodott Vivek Ramaswamyval együtt vezetnék a hivatalt, de ő inkább kormányzónak indulna Ohio államban) de klasszikusabb miniszteri pozíciókra is a leggazdagabbak közül kerültek. A pénzügyi és Trump vámokra építő gazdaság- és külpolitikája szempontjából nagyon fontos kereskedelmi tárcát két Wall Street-i milliárdos befektető, Scott Bessent és Robert Ludnick tölti majd be, az oktatásért Linda MacMahon, a pankráció vezető szervezetének számító WWE társtulajdonosa felel, és rajtuk kívül még több miniszteri, fontos államigazgatási és diplomáciai posztra kerültek százmillió vagy milliárddolláros vagyont felhalmozó, és Trump kampányát ebből bőkezűen támogató emberek.
A támogatásért ajándékba kapott nagyköveti posztoknál viszont fontosabbak lesznek a jövőben egyes hivatalos vagy nem hivatalos tanácsadói pozíciók, amelyeket szintén dúsgazdag, és a területük állami szabályozásában vagyonukkal is érdekelt szereplők töltenek majd be. Trump AI- és kriptocárja, vagyis hivatalos főtanácsadója és az ezeket érintő szabályozás fő előkészítője David Sacks lesz, aki Elon Muskhoz és Peter Thielhez hasonlóan a PayPal alapításával, majd eladásával kereste meg az első millióit, és azóta a Szilícium-völgy egyik legbefolyásosabb alakja. Nem hivatalos módon pedig egy másik szilícium-völgyi hatalmi játékos, Marc Andreessen kockázatitőke-befektető is tanácsokat ad majd Trumpnak a mesterséges intelligencia, a kriptovaluták és általában az amerikai techszektor szabályozásának témájában. Mindketten hatalmas szerepet játszottak abban – Elon Musk mellett persze –, hogy az eddig kulturális értelemben liberálisabbnak és a Demokrata Párt klasszikus támogatóinak számító techelit Trump felé fordult.
Azok a milliárdosok pedig, akik nem álltak be már a kampány alatt Donald Trump mögé, most egymásnak adják a kilincset Mar-a-Lagóban, egymás után tesznek gesztusokat Donald Trumpnak (és Elon Musknak): gondoljunk akár arra, hogy az Amazon 40 millió dollárt fizet a Trump családnak egy Melania Trumpról szóló dokumentumfilmért, vagy hogy Mark Zuckerberg a választások után hirtelen rájött, hogy az álhíreket kiszűrni és jelezni a Facebookon és az Instagramon túl woke, úgyhogy inkább elhagyják ezt a gyakorlatot.
És persze Jeff Bezos és Zuckerberg is bedobott egy-egy millió dollárt Trump beiktatási ünnepségének alapjába, ahogy a Google és az Open AI vezetői is. Ezek a felfoghatatlanul gazdag vállalatvezetők aztán mind ott ültek a tribünön Trump és Elon Musk mellett a beiktatási ceremónián. A beiktatási ünnepség maga is egyfajta seregszemléje volt annak, mennyire közel kerültek a legnagyobb gazdasági hatalommal bírók a legnagyobb politikai hatalommal felruházott emberhez, nyilvánvalóan azt remélve, hogy ez a kapcsolat így vagy úgy, de az ő érdekeiket fogja szolgálni.
A kevesek hatalma
Joe Biden búcsúbeszéde után a Google statisztikái szerint pár óráig a legtöbbet keresett kifejezés az Egyesült Államokban az oligarchia volt, és azóta is sorra jelennek meg a cikkek, amik definiálni próbálják, mit is érthetett Biden ezen. Arról viszont már a novemberi elnökválasztás előtt is egyre több anyag jelent meg az amerikai sajtóban, hogy Trump barátkozása Elon Muskkal, a Peter Thiel protezsáltjának számító J. D. Vance alelnöki jelölése és a Trump-kampányba irányuló pénz a leggazdagabbak zsebeiből egyfajta oligarchia rémével fenyeget. És vannak olyanok is, akik már évtizedek óta arról beszélnek, hogy az amerikai politikai rendszer a demokrácia, vagyis a nép hatalma felől az oligarchia, vagyis a kevesek uralma irányába tart. Bernie Sanders baloldali amerikai szenátor például már az 1990-es évek óta figyelmeztet erre.
Miközben persze könyveket lehetne írni és írtak is már az oligarchia definíciójáról, a távozó amerikai elnök lényegében összefoglalta, mit is jelent ez, amikor arra figyelmeztetett, hogy
a hatalom veszélyesen összpontosul néhány ultragazdag ember kezében.
A kifejezés a kevesek uralmát jelenti, amelyben egy kiválasztott elit a gazdasági hatalmát arra használja, hogy a politikai hatalmat megszerezve vagy befolyásolva a saját érdekeinek szolgálatába állítsa. A kifejezést használó történészek, politikatudósok és kommentátorok viszont nem egyfajta arisztokrácia előjogaira épülő rendszert értenek a kifejezésen, amelyben a nemesi ranggal járó feudális vagyon együtt jár a politikai dominanciával, hanem egy olyan rendszert, amelyben a piaci szférában meggazdagodók vásárolnak a vagyonukból politikai előjogokat, amelyek az adott rendszer hatalmi definíciói szerint mindezért nem feltétlenül járna.
Bernie Sanders egy nemrég megjelent videójában arról beszél, hogy az amerikai milliárdosok az ország lakosságának 0,0005 százalékát teszik ki, de ők adták a 2024-es választásokra adott támogatások 18 százalékát, vagyis a szenátor szavaival „megvásárolják a választásokat”. Elon Musk 277 millió dollárt költött Donald Trump kampányának támogatására (már ha a Twitter megvásárlását nem számoljuk a politikaibefolyás-szerzés és kampánytámogatás eszközei közé), és, ahogy Sanders meg is jegyzi, ez a befektetés eléggé bejött neki.
A modern kapitalista demokráciákban mindig is létezett egyfajta ellentmondás a piaci és demokratikus logika között, vagyis aközött, hogy – ahogy Lázár János fogalmazott – „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, és aközött, hogy mindenkinek egy szavazata van, se több, se kevesebb. Ezt az ellentmondást pedig egyre csak élezi az, hogy az egész világon egyre nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek, egyre kevesebb ember bír egyre több erőforrással, így kialakul egy olyan réteg, amelynek tagjai ismerik egymást, egymással baráti-családi-üzleti viszonyban állnak, jól definiált politikai érdekeik vannak, és ezek védelmében koncentráltan fel tudják használni az erőforrásaikat.
És Amerika leggazdagabbjai bizony felhasználták, amit kellett. Cikkek, podcastok, videók tucatjai, ha nem százai mutatták már be, hogy a Wall Street és főleg a Szilícium-völgy milliárdosai milyen találkozókon, rendezvényeken, vacsorákon, bulikon győzték meg egymást, hogy Trumppal sokkal nagyobb hatásuk lesz a hatalomra, mint nélküle. És hogy aztán a pénzükkel közel férkőzve hogyan győzték meg Trumpot például arról, hogy a Peter Thiel kockázatitőke-befektető és különös elméletekben hívő konzervatív/libertárius/monarchista politikai impresszárió által a karrierje eleje óta támogatott J. D. Vance legyen a republikánus alelnökjelölt. A kaliforniai techvilág befektetői pedig úgy ünnepelték a kampány alatt, hogy egy korábbi kockázati befektető kerülhet a Fehér Házba, mintha már nyertek is volna.
Mindehhez persze olyan eszközöket használtak fel, amelyek már korábban is elérhetők voltak a leggazdagabbak számára. Az amerikai legfelsőbb bíróság még 2010-ben, a Citizen United nevű Super PAC ügyében úgy döntött, hogy a vállalatokat ugyanúgy megilleti a szólás szabadsága, mint az állampolgárokat, ezt a szólásszabadságot pedig abban fejezhetik ki, hogy pénzt adományoznak politikai kampányokra. Innentől a vállalatoknak és dúsgazdag tulajdonosaiknak még nagyobb beleszólásuk lehetett a választásokba, mint korábban. Nem csoda, hogy négy évvel a döntés után a Princeton és Northwestern egyetemek politikatudósai egy kvantitatív kutatásukban arra jutottak, hogy a gazdasági elitnek és szervezett csoportjaiknak mérhető és jelentős hatásuk van az amerikai politika alakulására, míg az egyes választópolgároknak és a részvételalapú érdekcsoportoknak csak nagyon limitált hatásuk van. Vagyis az amerikai politikai rendszer inkább hasonlít egy oligarchiára, mint egy demokráciára.
2024-ben ehhez képest minőségi és mennyiségi változás is történt. A mennyiségi az, hogy még több milliárdos öntött még több pénzt a politikai kampányokba, hogy a lobbicsoportok, mint a kriptovalutás cégek szervezetei, soha nem látott profizmussal teszik tönkre a számukra akár kicsit is ellenséges politikusok karrierjét, és talán a politikusok is jobban elismerik a dúsgazdag donorok pénzének fontosságát. A minőségi különbség pedig egyrészt az, hogy míg a milliomos-milliárdos támogatók korábban inkább a háttérből, csendesen mozgatták a politika szálait, Elon Musk vezetésével ezt most már nemhogy nem a háttérből, de a színpadról, mindenki szeme láttára csinálják.
A trumpista oligarchia vagy plutokrácia sajátossága, hogy Trump alatt mindez egy, kifejezetten az alacsonyabb státuszú, munkásosztálynak szóló üzenetekre épített kampánnyal párosul. Ezt a stratégiát Martin Wolf, a Financial Times publicistája plutopopulizmusnak nevezi. Igaz, el kell ismerni, hogy ez sem új stratégia. Wolf a polgárháború utáni amerikai dél példáját hozza föl, ahogy a földesúrelit tovább tudott uralkodni a fehér munkás- és parasztcsoportok támogatásával, a fekete lakosság elleni uszítással elnyerve a szavazatukat. De hogy hogyan passzol össze a munkásosztálynak szóló retorika és a gazdasági elitek támogatása, arra elég az 1920–1930-as évek Európájából pár példát elemezni.
Lerázni, foglyul ejteni, leváltani!
Az érdekek, amelyek miatt a milliárdosok beállhatnak egy politikus mögé, elég különfélék lehetnek, de mind valamilyen módon a gazdagok további háborítatlan vagy még fel is gyorsított gazdagodását segítik elő. Ilyen lehet az, hogy az állam
- hagyjon békén egy gazdasági szektort és ne fenyegesse extenzív szabályozással;
- kifejezetten egy-két kiszemelt céget/gazdasági szereplőt hozzon helyzetbe a szabályozással és/vagy állami megrendelésekkel;
- vonuljon vissza bizonyos szolgáltatásokból, és adja át a helyét piaci szolgáltatóknak.
A Trump körül legyeskedő milliárdosok között mindháromra találunk példát, gyakran, sőt, általában ugyanazoknál többet is, hiszen a három érdek nagyon is összefügg – így vagy úgy mindegyik az állam visszavonulását, leépítését, és hosszabb távon leváltását vonja maga után. Az elemzés leegyszerűsítése miatt most nézzük a kategóriákat külön-külön!
A republikánus elnökök Ronald Reagan óta mindig sokkal megengedőbbek a gazdaság magánszereplőivel, sokkal inkább hajlandók visszafogni a szabályozást, vagy azt úgy alakítani, ahogy a cégeknek kényelmesebb. Donald Trump első elnöksége alatt sem volt ez másképp, és a mostani kampányában is azt ígérte, hogy szabadjára engedi az amerikai cégeket, hogy olajat fúrjanak, fejlesszenek, egymást felvásárolják és így tovább, amíg a termelést az Egyesült Államokban tartják vagy oda visszahozzák. A Biden-kormányzatnak a gazdaság sok területén vastagabban fogott a ceruzája, ha a szabályozásról volt szó, ami sok, amúgy korábban demokrata szimpatizáns milliárdost tolt Trump felé, különösen a techszférában. Joe Biden nemhogy nem fordult barátsággal a Szilícium-völgy felé, de – a szektor szerint legalábbis – kifejezetten ellenségesen állt a techszektorhoz.
- Bár a Google ellen még Trump kormánya indított trösztellenes pert, Biden olyan jogászokat hozott helyzetbe, akik évek óta érvelnek amellett, hogy a Google, a Facebook, az Amazon és hasonló óriások lassan monopolhelyzetbe kerülnek egy-egy részpiacon, ami ellen az államnak fel kell lépnie, és el is kezdtek pereket indítani a nevezett cégek ellen.
- Az egyre nagyobb biznisznek számító kriptovalutákban is inkább a veszélyt, mint a lehetőségeket látta a pénzpiacok szabályozásáért felelős állami szerv Biden által kinevezett elnöke, Gary Gensler, aki szanaszét perelte a szerinte törvényeket megsértő és befektetőket megkárosító kriptós cégeket, és a kriptovaluták és az azokon alapuló értékpapírok és befektetések lehető legszigorúbb szabályozása mellett érvelt. Bár aztán a SEC mégis olyan döntést hozott a kriptoalapú értékpapírokról, ami felpörgette a piacot, a kriptobro közösség legnagyobb ellenségének kiáltotta ki Genslert és az őt helyzetbe hozó Bident.
- Biden a technológiai innováció másik legfontosabb aktuális területén, a mesterségesintelligencia-fejlesztéseknél is szorosabban akarta fogni a Szilícium-völgy kezét, mint azt ők szerették volna, ezzel próbálva befolyásolni, milyen irányba fejlődjön ez a gazdasági és biztonságpolitikai szempontból is nagyon fontos iparág.
A trösztellenes perek még közel sem vezettek cégek feldarabolásához, de így is rontják a bizniszt a Szilícium-völgy cégfelvásárlás-piacán. A kriptopiac és az AI-fejlesztések szabályozását vagy annak lehetőségét pedig szintén a növekedés korlátozásaként élték meg az érintett vállalkozók. Ezen kívül általában rontja a hangulatot a techszférában, hogy a kormányzat ugyanazokkal a törvényekkel menne neki a szektornak, mint a 19. század végi rablóbáróknak, és általában az a kép, hogy erről az iparágról sokaknak már nem az emberiség megmentésén fáradozó vizionárius zsenik jutnak eszébe, hanem kapzsi, excentrikus, dolgozóikat kizsákmányoló és ügyfeleiket megkárosító kapitalisták, akik többet ártanak a társadalomnak, mint használnak.
Ez a fajta sértettség tette például trumpistává a techszféra egyik legbefolyásosabb szereplőjét, Marc Andreessen milliárdos kockázatitőke-befektetőt. Andreessen, aki a Facebook igazgatósági tanácsában is ült egy ideig, azt érezte, hogy kialakult egyfajta ki nem mondott alku Washington és a Szilícium-völgy között, vagy inkább a techszféra és a tágabb társadalom között. Ennek lényege az ő értelmezésében az volt, hogy a techszféra vállalkozói cégeket alapítanak, innovációkat vezetnek be, ebből meggazdagszanak, de elmondhatják magukról, hogy az általuk fejlesztett technológiától a világ jobb hely lesz, vagyonuk egy részét pedig jótékonyságra költik, kiállnak az éppen aktuális társadalmi ügyek mellett, kamiont küldenek a Pride-ra, felszólalnak a rasszizmus ellen és a nők jogai mellett. Így végül tiszta lehet a lelkiismeretük, a nekrológjukban pedig szép dolgokat írnak majd róluk. Andreessen úgy érezte, hogy ez az alku egy ideje már nem áll – ami részben persze annak tulajdonítható, hogy kiderült, a techszféra is pont úgy működik, mint bármelyik másik kapitalista iparág –, a Biden-kormány pedig erre még jobban ráerősített.
Andreessen és üzlettársa, Ben Horowitz, Trumphoz fordult, aki meghívta őket Mar-a-Lagóba, és elmondta, hogy ő csak azt szeretné, hogy az amerikai cégeknek jó legyen, ha nyernének minden lehetséges módon, hiszen ettől lesz jó Amerikának. A két techbefektetőt ez meggyőzte arról, hogy helyreállhat az alku, az állam támogatja, nem korlátozza majd a cégeket, amelyek újra a vizionárius fejlesztők képében tetszeleghetnek.
A sértettség Elon Musk politikai fordulatában is fontos tényező, de ő nem csak abban reménykedhet, hogy az állam békén hagyja a cégeit, hiszen vállalatai, különösen a Tesla és SpaceX, már most is nagyjából 20 milliárd dollár értékben dolgozik az amerikai államnak. Az ő befolyásszerzése jobban emlékeztet a közgazdasági irodalomban state capture-nek, vagyis az állam foglyul ejtésének nevezett jelenségre, amikor tőkéscsoportok akkora hatással vannak az államra, hogy a szabályozásoktól, kormányzati megrendelésektől és általában a közpolitika alakulásától extrabevételekre, járadékokra számíthatnak. A state capture lényegében az intézményi korrupció egyik fajtája, amit gyakran kötnek össze az olyan „haveri kapitalista” rendszerekkel, amelyekkel kapcsolatban oligarchákat szokás emlegetni, legyen szó a posztszovjet államokról vagy, mondjuk, Magyarországról.
Elon Musk pedig már most akkora befolyásra tett szert, hogy a bevándorlásellenes Trumpnál kilobbizta a magasan képzett munkavállalóknak nyújtott vízumok támogatását, hiszen a cégei az egész techszférára jellemző módon rengeteg ilyen bevándorló dolgozót foglalkoztatnak. Karácsony előtt pedig az amerikai adósságküszöb megemeléséről szóló törvény megtorpedózásával azt is elérte, hogy a végül elfogadott törvényből kikerüljenek olyan szabályok, amelyek megnehezítették volna Musk kínai beruházásait. Az akaratával szembeszálló képviselőket azzal fenyegette az X-en, hogy hatalmas összegeket vág majd a politikai kihívóikhoz az előválasztásokon, vagyis hogy a vagyonát a demokratikus folyamat további befolyásolására használja majd fel.
Elon Musk nem hivatalos alelnöki pozíciója lépéskényszerbe hoz más milliárdosokat, akik versengeni szeretnének Musk cégeivel az állami megrendelésekért. Mint például Jeff Bezost, a világ második leggazdagabb emberét, akinek Blue Origin nevű űripari cége szintén szeretné azokat a zsíros NASA-szerződéseket. Vagy Sam Altman, az Open AI vezetője, aki tudja, hogy Musknak vannak mesterségesintelligencia-fejlesztései, és Trumphoz közel sokkal jobb pozícióban lehet, hogy ezeket értékesítse, mondjuk, az amerikai hadseregnek.
Oligarchiából monarchiába?
Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a szabad innovációban és szabad felforgatásban hívő, erős libertárius tendenciákat mutató techszféra alapvetően nem szereti az államot, egyes megfigyelők szerint éppen ezért Trump elnökségében nemcsak arra látnak lehetőséget, hogy foglyul ejtsék azt, hanem hogy lebontsák és a helyére lépjenek. Trump politikájának hangsúlyos eleme, hogy az amerikai állam intézményeit szét kell verni és az arcképére kell formálni. Az amerikai ultrakonzervatív jobboldal ebben arra látott lehetőséget, hogy minél több pozíció elfoglalásával a saját értékei szerint formálhassa újra az államot. A Trumpot támogató milliárdosok pedig jó eséllyel arra használnák ki Trump „mélyállamot” szétverő tendenciáit, hogy fontos állami funkciókat vehessenek át. Érdemes megjegyezni, hogy az állam szétverésére létrehozott új kormányzati hatékonysági hivatalt Elon Musk és Vivek Ramaswamy személyében pont két milliárdos vezeti.
A kriptopénzek ígérete nem más, mint hogy azok térnyerésével a gazdaság alapját adó pénzrendszer válik függetlenné az államtól, a nemzeti bankoktól és a bankrendszertől. Egy igazi libertárius álom, ami természetesen a Szilícium-völgyben fogant. A kriptolobbi hatására pedig Trump azt ígéri, hogy a kriptovaluták globális központjává teszi Amerikát, lényegében azt helyezve kilátásba, hogy a lovak közé dobja a gyeplőt ezen a piacon.
A közelgő techoligarchiában a pénzrendszer mellett más, államokhoz kötődő funkciók is vállalati birodalmakhoz kerülhetnek. SpaceX és a vele versengő cégek már lényegében átvették az állami feladatokat az űriparban, Musk és Bezos pedig az űrkolonizáció új korszakáról álmodozik, amelyben saját cégeiknek szánnak főszerepet. Trump már a beiktatási beszédében is a Mars meghódításáról beszélt, Musk pedig annyira nem tudta visszafogni lelkesedését, hogy heves karlendítésbe kezdett ennek hallatára.
Más milliárdosok nem az űrben, hanem itt a földön akarnak maguknak kiszakítani területeket, ahol az államoktól és törvényektől függetlenül, a saját szájuk íze szerint irányíthatnak mindent. A J. D. Vance mögött álló Peter Thiel és a már említett, már Trump mellett álló Marc Andreessen (valamint a Trump mellé magát bevásárolni akaró Sam Altman) támogat egy ilyen projektet, amelynek részeként megvásároltak egy szigetet Hondurastól, hogy ott egy teljesen vállalati irányítás alatt álló, minden állami felügyelettől mentes várost hozzanak létre. Ugyanezek a befektetők állnak a mögött a csoport mögött, amely hatalmas területeket vásárolt össze Kaliforniában, hogy ott hozzanak létre egy új „utópikus” várost.
Ezekben a techutópiákban a demokrácia nem kapna főszerepet, nem lenne mindenki egyenlő, legalábbis politikai és jogi értelemben. Gil Duran, a startupvárosokról író riporter ezeknek az vállalati városállamoknak az elképzelt államformáját egyfajta „tech-autoritarianizmusként” írja le. Peter Thiel és protezsáltja, J. D. Vance egyik kedvenc ideológusa, az IT-fejlesztőből és beruházóból befolyásos hobbifilozófussá váló Curtis Yarvin egy másik kifejezést használ az általa ideálisnak tartott államformára: monarchia. Nem isteni felhatalmazással uralkodó királyokra kell gondolni: Yarvin és nagyon gazdag, immár politikailag is nagyon befolyásos hívei szerint egyfajta nemzeti CEO-ra van szükség, egy modern cézárra, aki erős kézzel irányítja a birodalmát. Hogy Donald Trumpra ilyen lehetséges cézárként gondol, vagy csak palimadárként, aki eléggé szétveri az amerikai államot és a demokratikus/jogállami intézményrendszert ahhoz, hogy valódi CEO-k kialakíthassák a saját piac és technológia uralta autoriter városállamaikat (a képviseleti demokráciára épülő nemzetállamot egyfajta technofeudalizmussal váltva fel), nem tudni.
Az biztos, hogy az Amerikában Donald Trumppal az eddiginél is nagyobb politikai befolyást szerző ultragazdagok, a magukra zseniként, nietzschei übermenschként gondoló milliárdosok szabadon akarják tenni, amit akarnak, le akarnak rázni mindenfajta állami vagy demokratikus kontrollt. Donald Trump pedig az alapján, amit eddig tudunk, várhatóan minden korábbinál nagyobb teret fog nekik engedni. Hogy ez hogyan alakítja át az amerikai politikát, azt csak utólag lehet majd megmondani; a fő kérdés most az, hogy a demokrácia és az államszervezet jelenlegi formája mennyire lesz ellenálló, hogyan változik meg a ciklus végére ilyen körülmények között. (Telex)
