A nemzeti önrendelkezés eszménye és a Magyar Királyság szétesése

Három birodalom omlott össze az első világháború végén, és a nemzetek önrendelkezési elve globális szinten hódított. Kérész életű államok és máig létező országok jöttek létre a nagy átrendeződés nyomán, amelynek panorámáját Egry Gábor történész állította össze a Magyarország globális története című kötetben. Sorozatunk második része.

Az Osztrák–Magyar Monarchia olyan gyorsasággal szűnt meg létezni 1918 október– novemberében, hogy mindenki, aki a megelőző évtizedekben annak elkerülhetetlen összeomlását jósolta, igazolva érezhette magát. Lám, kiderült, hogy a birodalom rozoga, csak erővel összetartott tákolmány volt, amitől annak nemzetei már régóta megszabadultak volna, ha a közös hadsereg és az osztrák és magyar bürokrácia nem nyomja el őket. Bár három kormány, a közös, az osztrák és a magyar a szétesés idején is folyamatosan működött, és a külügyminiszter még különbékét is próbált kötni az antanttal, Ausztriában és Magyarországon is egyre-másra alakultak meg a nemzeti tanácsok. Ezek bejelentették – egyelőre inkább csak elvi – igényüket a nemzeti önrendelkezésre és a szuverenitás gyakorlására.

Elsőként a Szerb–Horvát–Szlovén Nemzeti Tanács jött létre október 5-én Zágrábban, majd a folyamat felgyorsult I. (IV.) Károly október 16-án kiadott Völkermanifestje után, amelyben az uralkodó kifejezetten kérte alattvalóit, hogy nemzeti tanácsok alakításával járuljanak hozzá a birodalom általa elképzelt föderális átalakításához.

Bár az uralkodói manifesztum közjogi értelemben nem volt érvényes Magyarországon – és a magyar kormány épp erre hivatkozva bejelentette a kiegyezés felmondását is –, ez nem befolyásolta a magyarországi nemzetiségi eliteket. Alexandru Vaida-Voevod a magyar Országgyűlésben már október 17-én ismertette a Román Nemzeti Bizottság igényét a románok lakta területek feletti szuverenitásra (bár a Román Nemzeti Tanács csak október 31-én alakult meg), október 24-én jött létre a Magyar Nemzeti Tanács, október 30-án Turócszentmártonban a Szlovák Nemzeti Tanács, miközben október 28-án Prágában és Krakkóban, 29-én pedig Zágrábban pedig már a függetlenség kikiáltására került sor. Bécsben a Német-ausztriai Köztársaságot alakították meg szociáldemokrata és keresztényszocialista politikusok. November 1-jén végül Magyarország függetlenségét is deklarálta az új, nemzeti demokratikus kormány.

Ausztria szinte azonnal fel is bomlott, hiszen az új bécsi kormány eleve csak a német nyelvű magterületeket (a mai Ausztria, Szlovénia északi része és Csehország németek lakta területei) kívánta megtartani – jelentős részben sikertelenül. Magyarországon azonban a kormány egy ideig még a Budapesttől távoli vidékek felett is közvetlen hatalmat gyakorolt, noha a szerb és román, majd az év végén a csehszlovák katonai megszállás ezt a lehetőséget erősen leszűkítette. Eközben a megszállást nem egyszerűen egy hadműveletként értelmezték, hanem az adott területen élő nemzetiségek nemzeti önrendelkezéséből eredő szükségszerűségként. Ennek hivatkozási alapja pedig minden esetben valamiféle demokratikusnak értett tömeges akaratnyilvánítás volt: nemzeti tanácsi deklaráció (Turócszentmártonban október 30-án) vagy valódi tömeggyűlés (Újvidéken november 25-én, Gyulafehérvárott december 1-jén).

Tekintettel arra, hogy már 1914 előtt is állandó témája volt a nemzetiségi politikai pártoknak, hogy az osztrák és magyar állam elnyomja nemzetiségeit, amit a háború alatt bevezetett, sokszor pusztán a nemzetiségi hovatartozáson alapuló szabadságkorlátozó intézkedések nagyban felerősítettek, az összeomlás és a nemzetállamok – ideértve Ausztriát és Magyarországot is – gyors megalakítása könnyen értelmezhető volt pusztán a Habsburg Birodalom vélt belső dinamikája alapján is („szükségszerű felbomlás”), tehát helyi, legfeljebb közép- és délkelet-európai léptékű eseményként.

Magyarország esetében pedig még a belső perifériák lázadása is magyarázatként kínálkozott, hiszen az elveszett területek nagyobb részét, ahol egyébként a nem magyar nemzetiségi mozgalmak is megvetették a lábukat, nem csupán nemzetiségi többség jellemezte, hanem az is, hogy társadalmi sajátosságait és gazdasági erejét tekintve is fejletlenebb volt a központnál. A perifériák lázadása azonban korántsem volt egyedi, magyarországi jelenség, különösen nem, ha globális léptékben tekintünk az első világháború végére és annak következményeire.

Három birodalom – Ausztria–Magyarország, a cári Oroszország, az Oszmán Birodalom – összeomlása, és a negyedik – a vilmosi Németország – veresége mondhatni tálcán kínálta a lehetőséget, hogy az uralmi központ és a távoli vidékek viszonya kívülről vagy belülről átalakuljon.

Mivel e négy birodalom területe 1914-ben Amerika kivételével minden kontinensre kiterjedt, e folyamat eleve csakis globális lehetett. Ugyanakkor nem pusztán az kötötte össze a kárpátaljai Hucul Köztársaságot (1919. január–június) Fejszál király rövid életű damaszkuszi székhelyű arab királyságával (1918–1920), vagy a lengyel–német határon megalakult Schwenten Szabadállamot (1919. január–augusztus) a függetlenségét a második világháborúig megőrző Észtországgal, hogy az egykori birodalmak peremén helyezkedtek el: ezeket a (sikeres vagy sikertelen) kísérleteket a nemzeti önrendelkezés eszméje kapcsolta be a korszellembe. A nemzeti önrendelkezés volt az az eszme, amit – miután előbb a keleti győzelemben reménykedő Németország, majd a bolsevik Oroszország is a jövendő béke alapelvévé tette – az antant is felkarolt: erre alighanem Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontja a leghíresebb példa.

Wilson javaslata ugyan eredetileg Ausztria– Magyarország nemzeteinek lehetőség szerinti autonóm fejlődésére vonatkozott, de ezt – nem kis részben az események teremtette kész helyzet miatt – végül Európában szinte kivétel nélkül a függetlenség lehetőségeként értelmezték. Fontos volt még Wilson programjából a Népszövetség terve, ami elvben minden kis vagy nagy nemzet számára biztosította volna a részvételt a nemzetközi közösség működtetésében, egyúttal megvédve őket a nagyhatalmak közvetlen uralmától. Az önrendelkezés a globális perifériák számára tehát nem pusztán formális önállóságot jelentett, hanem a nagyhatalmak és kis országok kapcsolatára korábban oly jellemző, erősen aszimmetrikus viszony legalább részleges kiegyenlítését is. Nem csoda, hogy az antant az elnyomott nemzetek felszabadításáról szóló háborús propagandája, majd az ún. wilsoni eszme globális hullámokat vetett.

A Kínai Köztársaság a nagyhatalmi előjogok felszámolását kérte, az Oszmán Birodalom arabok lakta provinciáiból Fejszál király független arab királyságot akart létrehozni, afrikai értelmiségiek a német gyarmatokból kialakított önálló államokért lobbiztak, az ifjú Ho Si Minh (később a kommunista Vietnam első vezetője) is csak azután fordult a szovjetek felé, hogy a békekonferencián nem talált visszhangra a francia gyarmati uralomtól megszabadított független Indokína terve.

A globális nemzeti önrendelkezési eszme két alappillérének, a demokráciának és a nemzeti szabadságnak a követelése az Osztrák–Magyar Monarchia minden pontján hatott: az etnikai elem 1918 októberében mindkét metropolisz, Bécs és Budapest, valamint a tartományi központok, például Prága lázadásában is kiemelt fontosságú volt.

Igaz, a magyarországi nemzetiségek esetében a függetlenség – néhány kérészállami kísérlettől eltekintve – nem az adott terület önálló állammá szervezését jelentette, mivel mindegyik esetben az volt a cél, hogy egy nagyobb kiterjedésű nemzetállam részévé váljanak. Ennek (paradox módon) részben épp az volt az oka, hogy a nemzetiségi vidékek közül nem mindegyik volt társadalmi vagy gazdasági periféria. Újvidék, Zombor, Nagybecskerek, Temesvár, Brassó, Pozsony a nyugat-magyarországi sáv fejlettségét tekintve az országos átlag felett állt – nem kis részben éppen azért, mert a kettős Monarchia biztosította kereteken belül játszottak fontos, központi szerepet. Az itteni elitek, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek, mindenképp hasznát látták a fejlődésnek anyagi és kulturális értelemben (ideértve az ún. nemzetiségi kultúrákat is), politikailag viszont alárendelt helyzetben voltak Budapesttel szemben, még akkor is, ha helyben vagy megyei szinten el tudták fogadtatni saját politikai dominanciájukat.

Ezekben az esetekben a félreállítottság, az elhanyagoltság, a diszkrimináció másként a perifériákra jellemző érzése elsősorban nemzeti-nyelvi diszkriminációt jelentett.

De az elhanyagoltság érzését nem csak a nemzeti-nyelvi diszkrimináció okozhatta: a legjelentősebb nem nyelvi alapú, valódi perifériás helyzetből fakadó 1918 előtti regionalista mozgalom Magyarországon a magyar nemzeti irányultságú Erdélyi Szövetség volt, amely egyrészt nemzeti alapon követelt nagyobb önállóságot és több erőforrást a központtól, másrészt lényegében Tisza István miniszterelnök erdélyi ellenfeleit fogta össze, akik 1910 után már nem bírtak befolyással a kormányra. Ebből az is következik, hogy az eseteket messze nem olyan könnyű besorolni, mint akár a gyarmati térségek – ideértve az Oszmán Birodalom arab tartományait is – lázadásait, akár az Európán belüli analógiául kínálkozó Írországot. (Utóbbit eközben az biztosan kapcsolja Magyarországhoz, hogy a Brit Birodalmon belüli ír önrendelkezés, az ún. home rule hívei számára sokáig az osztrák–magyar kiegyezés szolgált előképül.)

Az egyik lehetőséggel, ami szorosan kötné Magyarország felbomlását is a globális léptékhez, a belső gyarmatosítás koncepciója szolgál.

Eszerint a magyar állam uralma a perifériákon, különösen a nemzetiségi vidékeken, lényegében megfelelt a korszak gyarmati uralmának.

Tény, a Habsburg Birodalom kapcsán egyre többen feszegetik annak lehetőségét, hogy a Monarchia tengerentúli gyarmatok nélkül is gyarmati típusú hatalmat gyakorolt perifériáin, ezért felbomlása is analóg a dekolonizáció globális jelenségével, illetve része utóbbinak (melynek gyökerei eleve szorosan összefüggenek a wilsoni nemzeti önrendelkezés koncepciójával). Bosznia-Hercegovina, vagy éppen az első világháború során részlegesen megszállt Albánia egyre gyakrabban jelennek meg a történeti munkákban, mint a birodalom tényleges gyarmatai, ahol egy kulturálisan eltérő közegben a külső hatalom egy elképzelt civilizációs hierarchia nevében és (saját értékeiből levezetett) civilizációs küldetésre is ígéretet téve a „bennszülötteket” valamilyen formában diszkriminálta, olykor nyers erőszakot is alkalmazva.

Ez a meghatározás azonban azt is mutatja, miért is oly nehéz a kolonializmus fogalmát egyszerűen kiterjeszteni akár Magyarország nemzetiségi perifériáira, akár Ausztria nem német többségű tartományaira. A külső uralom önkényessége vagy az erőszak alkalmazása önmagában még nem teszi az állam jelenlétét koloniálissá, sőt e logikával közvetlenül szembemegy, ha hiányzik az egyértelműen etnikai alapú kulturális különbségtétel. Noha a szlovák vagy a román parasztok civilizációs alacsonyabb rendűségének tétele az 1918 előtti Magyarországon nem volt népszerűtlen elképzelés, ez nem járt a nyelvi diszkrimináción túlmenő, kifejezetten jogi diszkriminációval. Legalább ennyire fontos volt, hogy a nem magyar – nyelvileg és vallásilag is elkülönülő – nemzetiségi elitek lényegében kezdettől fogva részesei voltak a török kiűzését követő modernizációnak és átalakulásnak, és integráns részei lehettek az ország tág értelemben vett – nemesi, gazdasági, földbirtokos, adminisztratív – elitjének is. Ehhez nem kellett radikális kulturális váltáson átesniük, inkább az történt, hogy a nemzeti kultúráknak a közös nemesi-középosztályi kultúra alakulásával párhuzamosan zajló megerősödése kiélezte a különbségeket.

A kolonializmus tehát közvetlen magyarázattal nem szolgál a magyarországi perifériák 1918-as lázadására, azok utóéletében azonban mégis szerepet kapott. A magyarországi eseménysort egy globális mintázat helyi megnyilvánulásává tette az, hogy Erdély és az egykori Kelet-Magyarország és Dél-Magyarország Románia, illetve Jugoszlávia keretében az Oszmán Birodalom egykor volt perifériával (Dobrudzsával, illetve Koszovóval) került egy államba; az 1945 után szovjet uralom alá sorolt Kárpátalja pedig a cári Oroszország által egykor elfoglalt és kolonizált Közép és Kelet-Ázsiával osztozott a birodalmi periféria sorsában.

Az új nemzetállamokon belül pedig ezek a régiók, még a korábbi centrumok is (például Temesvár, Nagyvárad, Szabadka), jellemzően lesüllyedtek a belső hierarchiában, azaz még a korábbi centrumok is periferizálódtak, amire viszont erősödő (horvát, szlovák, ruszin és erdélyi román) regionalizmus volt a válasz. És miközben ezeknek a mozgalmaknak egy része később új államot is alapított, retorikájukban már szinte magától értetődő volt, hogy az új állami központok (Prága, Belgrád vagy Bukarest) uralmát gyarmatosításnak írják le.