Ferenc pápa a koronavírus globális járványakor kezdett el hangosan ábrándozni arról, hogy ezt az össznépi krízist jó lenne valamilyen átfogó pozitív változásra felhasználni.
Ami a katolikusokat érinti: átformálni a sok sebből vérző, szervezetileg és üzenetközvetítési képességében is bizonyos tekintetben elmaradott világegyházi közösséget egy hitelesebb, közvetlenebb, sebeket okozó helyett sebeket gyógyító társasággá. Olyanná, amely nem csupán a nem hívőkhöz fordul oda barátságosabban, de saját tagjai közül sem rekeszti ki azokat, akik nem minden tekintetben a hivatalos játékszabályok szerint élik az életüket.
Ezek a pápai tervek, remények egy 2019-ben megjelent könyvben érhetők tetten leginkább, ami az Álmodjunk együtt! címet viseli: egy személyes vallomás, amely nem csupán hívőknek íródott. Szokatlan egyházfői közlésmód, de ez még csak a nyitány volt a nem megszokott folytatáshoz. 2021-ben a pápa meghirdette a szinodális megújulási folyamatot, amelynek alapjait a püspöki szinódus tizenhatodik rendes közgyűlésén rakták le. Ez viszont minden volt, csak nem „rendes” szinódus. Ferenc pápa csavart rajta egy nagyot, pontosabban nem is egyet.
A mindenki azt jelenti: mindenki
Az első csavar a helyszín volt. A korábbi püspöki szinódusokat (amelyeket olyan témákban tartottak, mint a családok hivatása, a szerzetesek küldetése, a papképzés helyzete) addig leginkább egy egyetemi előadóteremhez hasonló helyszínen tartották, ahol a résztvevők többsége „hallgatóság” volt, így ritkán alakultak ki viták a résztvevők között. Most viszont egy hatalmas csarnokba került a tanácskozás, ahol tizenkét fős körasztaloknál ültek le a szinódus résztvevői, és nem volt esélyük csendben maradni, mert mindenki szót kapott. Bíborostól civil aktivistáig mindenkinek ugyanannyi idő jutott a felszólalásra. A kerek formájú asztal sajátos szimbólumává vált ennek a szinódusnak, hiszen már nem volt „főnöki hely”.
A második csavar a „mindenki” újraértelmezése volt. Erre a nevében püspöki szinódusra – első alkalommal az egyháztörténelemben – nőket is meghívtak, de apácák mellett kinyitották a részvételi lehetőségek a családanyák, családapák felé is. Ferenc pápa ezzel a merész, de nem minden katolikus egyháztag tetszését elnyerő lépéssel világossá tette, hogy amikor azt a bizonyos „mindenki, mindenki, mindenki” szlogent világgá kiáltotta a 2023-ban tartott ifjúsági világtalálkozón, nem a levegőbe beszélt.
Mostantól a katolikus egyház lényegi kérdéseit érintő döntések előkészítéséből nem lehet kihagyni sem a nőket, sem a családos embereket.
Mindenki szava számít, mindenki hozzászólhat – ez egyértelműen új trend lesz innentől a katolikusoknál. Ez nem jelent demokratizálódást, a hierarchia eltörlését, sokkal inkább a dolgok helyükre rakása kezdődött meg. A klérusnak nem dolga, nem is adottsága, hogy mindenről mindent jól tudjon, minden kérdést teljes mélységében átlásson. Beköszöntött a beszélgető, párbeszédben lévő, figyelmes, meghallgató egyházi korszak.
A harmadik szokatlan új elem, avagy csavar az volt ebben a püspöki szinódusban, hogy a 2023 és 2024 októberében tartott tanácskozás előtt világméretű felmérést végzett a Vatikán, minden plébániát, kisközösséget megszólítva, egyházmegyei, nemzeti, majd kontinentális szinten összegezve a visszajelzéseket a szinodalitás témájáról. Ennek a nem könnyen lefordítható kifejezésnek az a lényege, amiről eddig is szó volt: olyan megújulás, amelynek révén nincs kasztosodás, minden egyháztag együtt halad. Ez a stílus pedig közelebb viszi az egyházat a ma emberéhez, hiszen a szinodális egyház meghallgat, mellettünk áll, elkísér, nem kioktat, hanem támogat a jóban, támaszt nyújt a nehézségeinkben, de leginkább nem fél azoktól, akik „mások”.
Lehetnek végre a nők is papok?
Minthogy a pápa kezdeményezése kellően felbátorította a katolikus egyház nagy közösségének aktív és passzív közegeit, az elmúlt években masszív elváráscunami zúdult a szinódus szervezőinek nyakába. Az egyházi megújulással foglalkozó magyar nyelvű portál, a Megújul.hu tavaly ősszel hazai körben is felmérte, milyen egyházról álmodnak honfitársaink. A globális visszajelzések közül markánsan kiemelkedett a nők és a laikusok jobb megbecsülése, az elváltak, melegek és egyéb csoportok másodlagos hívőként kezelésének felszámolása, az egyházon belüli abúzusok – és nem csupán szexuális, hanem lelkiismereti, hatalmi, gazdasági visszaélések – elleni hatékonyabb fellépés szükségessége, a klerikális egyházkormányzati stílus megváltoztatása. Abban a médiának is lehet szerepe, hogy
a várakozások leginkább a női papság remélt bevezetésére és az LMBTQ+ közösség hívő tagjainak rehabilitálására fókuszáltak.
A mostani szinódus végül egyik kérdésben sem hozott érdemi döntést. A látványos áttörés elmaradása viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne kezdődött volna el a megújulás ezeken a területeken is. Aki azt gondolná, hogy ez is egy volt a sok egyházi tanácskozás közül, aminek a végén kiadnak valamilyen iratot, aztán az egészből nem lesz semmi, az idézze fel, mi történt tavaly decemberben.
Két hónappal azt követően, hogy a püspöki szinódus első ülésszakán világosan felismerték az egyházi vezetők, hogy mennyi egyháztag érzi magát kirekesztve (különösen az elváltak és a melegek), született egy olyan egyházi döntés, amely bevezetett egy új áldásformát. Ebben már azok is részesülhetnek bizonyos feltételek teljesülése esetén, akik eddig ki voltak zárva ebből a körből: a melegek és az elváltak. Ha nincs is direkt összefüggés a szinódusi tanácskozás és a Hittani Dikasztérium dokumentumának kiadása között, egészen bizonyosan megerősítést, bátorítást adott a katolikus tanítás sajátos fejlesztéséhez, hogy ezzel a témával minden eddiginél őszintébben foglalkoztak a szinóduson.
Míg a szinódus első, 2023-as ülésszakaszát a perifériák témája dominálta, addig az idei, második ülésszakaszon a nők egyházon belüli helyzete került előtérbe. Nem is rejtette minden résztvevő véka alá az elégedetlenségét azzal kapcsolatban, amilyen mélységben a téma terítékre került. Végül nem kerülték ki a kérdést, hogy kell-e, lehet-e megújítani a papság intézményét, különös tekintettel a nők liturgikus szerepvállalására. A téma tehát – elsősorban a női diakonátus bevezetésének lehetősége formájában – az asztalon hever, de a szinóduson ennél konkrétabb kijelentések is születtek. A rendes szinódusok első tanítóhivatali erővel bíró záródokumentuma úgy szól:
Az egyháztörténelem döntő fordulópontjait is meghatározzák a Lélek által ösztönzött nők lényeges hozzájárulásai. (…) Vannak nők, akik vezetői szerepet töltenek be, vagy közösségeket irányítanak. A Közgyűlés kéri, hogy teljes mértékben valósítsuk meg azokat a lehetőségeket, amelyeket a hatályos jog már előirányoz a nők szerepével kapcsolatban, különösen azokon a helyeken, ahol ezek még nem valósultak meg. Nincsenek olyan okok, amelyek megakadályoznák a nőket abban, hogy vezető szerepeket töltsenek be az Egyházban: azt, ami a Szentlélektől származik, nem lehet megállítani. A nők diakónusi szolgálathoz való hozzáférésének kérdése is nyitva marad.
A katolikus egyház kimondta: nincs ok, amiért nők ne tölthetnének be vezető szerepet az egyházban. Az egyik bizonyíték erre a francia származású Nathalie Becquart nővér, aki a püspöki szinódus altitkáraként felkerült a Forbes legbefolyásosabb nőket felsoroló 50-es listájára. Míg tehát a mostani püspöki szinódus nem hozott konkrét döntést számos olyan témában, amivel kapcsolatban elvárások fogalmazódtak meg az egyházi vezetés felé, meghallották az igényt és nem söpörték le a dilemmákat. Az egyik főpásztor például azt üzente: ne csak beszéljünk a nők szerepéről, hanem kérdezzük meg magukat a nőket erről a témáról.
Milyen messze van Magyarország a Vatikántól?
Az a tény, hogy egyedül kísértem magyar akkreditált újságíróként ezt a püspöki szinódust, azt erősítheti a kívülállóban, hogy amilyen szépen hangzik ez a megújulósdi, annyira kicsi rá az esély, hogy az új fuvallatok idehaza is kifejtsék jótékony hatásukat. Pedig bármilyen ellentmondásosnak is tűnik, az a botrányhalom, ami most akkora mennyiségben borul a magyar keresztény vezetők nyakába, hogy alig győzzük követni a visszaélések híradásait, jó eséllyel a helyi megújulás előszele lehet. Egyre nyilvánvalóbb, és nem csupán a társadalom, hanem a magyar egyházi vezetők számára: ez így nem mehet tovább. Hogy mi az az „ez”, arról ugyancsak szókimondóan fogalmaz a már idézett záródokumentum:
„A klerikalizmus azon a hallgatólagos feltételezésen alapul, hogy az Egyházban hatalommal rendelkezőket nem kell számon kérni tetteikért és döntéseikért, mintha elszigetelten, vagy Isten népe többi részétől elkülönülten, vagy azok felett állnának. Az átláthatóságra és az elszámoltathatóságra nem csak akkor kellene hivatkozni, amikor szexuális, pénzügyi és egyéb visszaélésekről van szó. Ezek a módszerek a lelkipásztorok életmódjára, a lelkipásztori munka tervezésére, az evangelizáció módszereire és arra is vonatkoznak, ahogyan az egyház tiszteletben tartja az emberi méltóságot, például az intézményein belüli munkakörülmények tekintetében.”
Annak pedig egyértelmű jelei vannak, hogy az a bizonyos megújulás, nevezhetjük szinodális megtérésnek is, már Magyarországon is elkezdődött. Kétségtelenül beszédes, hogy míg Japántól Kanadáig valahogy megoldották a médiumok, hogy újságírót küldjenek Rómába, a magyar egyházi vezetői gondolkodás még túl messze van a Vatikántól. Ám amíg a tavalyi, első ülésszak idején kissé szégyenlősen, ímmel-ámmal számolt be a hazai egyházi nyilvánosság a szinódus történéseiről, idén ősszel már gyakorlatilag napi rendszerességgel közölték az innen-onnan átvett beszámolókat.
A Győri Egyházmegyében épp idén ősszel hirdettek egy egész éven át tartó egyházmegyei zsinatot, helyi szinódust. Egy másik hazai egyházmegyében a papság találkozóin a szinodalitás témáját beszélik át ezekben a hónapokban, a püspök vezetésével. Hosszan lehetne sorolni az apró jeleket, amelyek talán még kicsinyek, de egyre több van belőlük. A szinódus egyik magyar résztvevője is azzal tért haza, hogy máris nekiáll összehívni a saját paptestvéreit és a szomszédos egyházmegye klerikusait, hogy beleálljanak a megújulásba.
Nyilván lehetne tempósabban is megújulni, de olvad a jég. Semmiképp ne tegyünk úgy, mintha nem abban az országban élnénk, ahol bizonyos politika erők súlyos öleléssel „szeretgetik”, gúzsba kötik az egyházi vezetőket. Politikai függetlenség, egyházi önállóság nélkül kissé nehezebben megy a megújulás. Két örömteli hír adhat reményt e téren a jövőre vonatkozóan: egyrészt az egyházat nem csupán az a nagyjából húsz egyházi vezető építi, hanem minden hívő tehet a megújulásért – és a nem hívők is bátran beszállhatnak a jövő egyházának építésébe. Másrészt ott szerepel leírva a friss egyház dokumentumban: „ami a Szentlélektől származik, nem lehet megállítani”. (Telex)
