Donald Trump vámjai nemcsak azokra az országokra hatnak negatívan, amelyekre kivetik, hanem magára az Egyesült Államokra nézve is.
A közgazdászok számára már évszázadok óta világos, hogy milyen kedvező hatásai vannak a kereskedelmi korlátok lebontásának, így valójában óriási kérdés, mi lehet a célja az amerikai elnöknek.
Az áprilisi, egyáltalán nem tréfás, felettébb szeszélyes amerikai vámügyi bejelentés nyomán hirtelen más lett a világ. A tőzsdék zuhanni kezdtek, az árfolyamok kilengtek, a konjunktúraindexek romlottak. A gazdasági szereplők újraszámolják a helyzetüket és a kilátásaikat, a kormányok a válaszlehetőségeket latolgatják, ha még nem jelentettek be azonnali ellenintézkedéseket, mint a Kínai Népköztársaság.
Az általános és nagyméretű, meg ami lényeges: a nemzetközi szervezeteket és konzultációs fórumokat kikerülő egyoldalú tarifaemelés piaci hatásai a szemünk előtt formálódnak, fejtörést okozva elemzőknek, döntéshozóknak. Ami Trump első elnöksége alatt történt, majd amit újabb hivatali ciklusa elején tett két szomszédjával, nem készíthette fel eléggé a világot.
Mire is? Vámintézkedésekről beszélünk, de többről van szó. Trump maga a „felszabadulás napja” nevet adta: magyarázata szerint az Egyesült Államok most, ezzel fog kiszabadulni abból a kizsákmányolt, kihasznált állapotából, amelytől száz éve szenved. Intézkedéseit sérelmi alapállásból, fenyegető hangsúllyal fejtegette, az érintett behódolása esetén jóindulatú elbánásra való célzással.
Kimondhatjuk: nem egyszerűen vámokat emelt az elnök, hanem szankciókról döntött, saját jogkörben, a törvényhozási eljárásrenden kívül.
Szankcióból eddig is számosat érvényesített az Egyesült Államok, mint például Oroszországgal szemben, amely egyébként nem szerepel a lakott világ többségét (sőt, még egy lakatlan szigetet is) feltüntető elnöki többletvám-listán. Viszont ezúttal a kereskedelmi szankciók címzettjei között Amerika katonai-politikai szövetségesei ugyanúgy megtalálhatók, mint vetélytársai, ellenfelei.
Nem túlzás ekként tekinteni a bejelentett intézkedésekre és azok mértékeire. Hiszen ha az Egyesült Államok tényleg kereskedelempolitikai eszközként nyúlt volna vámtarifák megemeléséhez, amelyre egyébként a nemzetközi intézményrend lehetőséget nyújt kellően megindokolt esetben, akkor nem ilyen módon jár el. A hazai termelők védelme, a súlyos külkereskedelmi mérleghiány két legitim ok lenne ahhoz, hogy értesítse az érintetteket megnevezett termékekre vonatkozó észszerű vámtarifa-emelésről. Most azonban az érintett országok exportőreire különös logika szerint vetettek ki szankciós jellegű többletvámot: ki 10 százalékot, ki 20-at, mint az EU, vagy 30 százalék körülit kapott, mint Amerika távol-keleti szövetségesei.
A szankció – amint az tudjuk, és az elmúlt években megtapasztaltuk – a szankcionáló félre nézve is hátrányos.
Adam Smith és David Ricardo munkássága bemutatta, hogy az önkéntes piaci cserén mindkét fél nyer. Ehhez hasonlóan viszont a kölcsönös kereskedés megnehezítése az érintettek jólétét valamiképp mérsékeli. A korábbi korszakok bőven példázták, hogy a vámok, behozatali vagy kiviteli kvóták, adminisztratív korlátozások miként rontják a hozzájutást a jobb minőségű, olcsóbb, versenyképesebb termékekhez és szolgáltatásokhoz, csökkentve ezzel a fogyasztói jólétet. Immár gazdaságtörténelmi tanulság: a második világháború utáni évtizedek világpiaci liberalizálásai, amelyekről nemzetközi szervezetek keretein belül jutottak egyezségre a kormányok, az anyagi jólét emelkedésének főbb okai közé számítanak.
Itt most nem kell részletezni, hogy a globalizációs folyamat milyen hatásokkal, mellékhatásokkal, sokféle következményekkel járt a fogyasztókra, és nemkülönben a termelőkre, az érintett társadalmakra nézve. Trump hatalomra kerülését elősegítette, hogy meggyőzően szólt azokhoz, akik a folyamat veszteseinek érzik magukat és védelmet igényelnek. Ezt most is láthattuk: a Fehér Ház kertjében összesereglő meghívottak között voltak autógyári munkások, akik nagy tapssal fogadták a vámfalak felhúzásának ünnepi bejelentését. Nyilván azt várják, hogy a feldolgozóipari termelés visszatérjen Amerikába. Ilyen célról az elnök is beszélt.
A szokásos vámkorrekciókat sokszorosan meghaladják a most bejelentett mértékek, és csak találgatni lehet, hogy milyen irányt vesznek a piaci folyamatok. A külföldi autók, köztük a nálunk gyártott Audik a rájuk kivetett 25 százalékos iparági vám nyomán annyira megdrágulnak, hogy jóval kevesebb amerikai lesz képes és hajlandó ezeket megvenni.
Az amerikai piacon borítékolhatóan csökken az értékesítésük. Ha az Audi nem tud hirtelen más piacokat találnia, zsugorodik a konszern termelése.
Az amerikai autógyáraknak viszont jól jön a vámvédelem: többet adhatnak el, a verseny tompulásával emelhetnek az áraikon. Más importjavak esetében viszont nincs érdemi amerikai termelő. Így aztán hiába kapott 50 százalékos vámtételt a nyakába Lesotho, az afrikai gyémánt-kitermelő és exportőr, ha egyszer nincs Amerikában gyémántbányászat, a védővámok bástyái mögött nem tud felfutni a hazai üzlet, csak a fogyasztói ár.
Visszatelepül-e feldolgozóipar olyan cikkek esetén, amelyekből eddig Vietnám, Kambodzsa vagy Mexikó látta el az amerikai piacot?
Elvileg igen. A re-shoring akkor tud megvalósulni, ha amerikai cégek vagy az odatelepülő külföldiek vállalják a beruházási ráfordítást, majd pedig a folyamatos működtetési költségeket a drága bérű országban. Ahhoz pedig bízni kellene abban, hogy évtizedes távon, a kiépítendő kapacitás élettartama alatt fennmarad a masszív vámvédelem. Amelyet elnöki rendelet mondott ki, és vonhat vissza...
A politikai alkufolyamatba ágyazott áprilisi vámügy egészen más logikájú, mint ahogyan a piacszerkezeti és versenyképességi elemzésre épülő kereskedelempolitikát szokás folytatni. Ebben a mostani helyzetben ugrásszerűen megnőtt az általános bizonytalanság és a politikai kockázat a gazdasági szereplők számára. Ez vonatkozik az amerikai cégekre is, tevékenykedjenek az országon belül, vagy a szankcionált országokban – praktikusan bárhol a világban. A kockázat a vámbejelentés után sem szűnt meg: ilyen intenzitású, ám unortodox módon kivitelezett hatósági intézkedéseknél lényegében elkerülhetetlen a korrekció, majd annak korrigálása. A további kockázatoktól azok az exportőrök sem mentesek, amelyeknek a kormánya most azon dolgozik, hogy miként eszközölhetné ki valahogy Trumpnál a többiekénél kisebb adótarifát.
A politikai rizikó kevésbé kalkulálható, mint az árfolyamkockázat vagy egyéb gazdasági jellegű bizonytalanság.
Érthető, hogy az EU, Kanada, és az amerikai piactól nagyban függő egyéb országok, térségek hatóságai nagy erővel keresik az olyan kereskedelmi megállapodások lehetőségeit, amelyek kiszámíthatóságot hoznak vissza. Európában szóba jöhet a Kínához fűződő kereskedelmi viszony újragondolása, noha a másfél évtized ezelőtti nagy lelkesedés nélkül, tanulva a kínai gazdasági és technológiai behatolás közelmúltjából. Ugyanakkor van ok aggódni a hatalmas kínai kihasználatlan ipari kapacitások miatt: az amerikai piacról kiszoruló kínai árutömegnek logikus célpontja a félmilliárd fogyasztót képviselő Európa.
Csakhogy Európának nemcsak Kínával szemben ajánlott a „derisking”, vagyis a kockázatok és kitettségek csökkentése, és az új viszonyokba illeszkedő kereskedelmi rend megtalálása.
Az Egyesült Államokkal szembeni kitettség is kockázati tényező, amíg fennmarad ez az átpolitizált kereskedelmi rezsim.
Ez ideig az impulzív elnök által meghirdetett amerikai „függetlenségi harc” külső hatásairól volt szó, a szabályalapú nemzetközi kereskedelmi rend félretételéről. Ám mélyebb az ügy, mintsem egy nagy hatalmú személy egyéni döntési módszerének alkalmazása a bonyolultan integrált világkereskedelmi rendre. A személyes vonatkozás fontos, de az is tudható, hogy a Republikánus Párt körein belül léteznek erős áramlatok, amelyek szintén a vámjellegű eszközöktől remélik az Egyesült Államok makrogazdasági és belső társadalmi gondjainak megoldását. Kisebbségben vannak a szakmai körökön belül, de befolyásosak, hangjuk eljut a Trump-kormányhoz.
A merkantilista felfogáson hiába jutott túl többszáz éve a gazdaságtan és a kormányzati gyakorlat: ismét előkerült újabb formában, táplálkozva a globalizációs folyamat számos hátrányos melléktermékéből. Ezúttal nem egy „feltörekvő piac” gyorsított felzárkózásához, a fejlett országok dominanciája alóli kikerüléshez ajánl állami piacvédelmet, hanem a „centrum centruma” számára.
Csakhogy élnek és hatnak olyan közgazdasági összefüggések, amelyeken nem tehetik túl magukat büntetlenül a neomerkantilisták.
Itt van az a vonatkozás, amelynek a létével nem számolt a döntéshozó, vagy a mértékét csekélynek gondolta. Nevezetesen: a behozatali vám jelentős növelése adóemelésként hat. Az importra kivetett elvonást az amerikai importőr fizeti be, a vámtöbbletből fakadó költségnövekedést nyilván törekszik érvényesíteni az ügyfelei között. Az életszerűtlen felvetés, hogy a külföldi szállító a nagyméretű vámemelést látva képes és hajlandó legyen lenyelni az importőr teljes többletköltségét. Ha kell az importtermék, a vámemelés után drágábban jut majd el a fogyasztóhoz. Ha valahogy más forrásból helyettesítik, akkor is többe fog kerülni az áruházi polcon, ipari részegységként.
Hogy a vámemelés Amerika számára inflációs többletet hoz, az tudható. A mértékről azonban viták zajlanak. Az Egyesült Államok nem annyira nyitott a külkereskedelmi forgalomnak a GDP-hez mért arányát tekintve, mint Kanada, Mexikó, Vietnam vagy éppen Szlovákia, Magyarország, de azért nagy árutömegnek a hirtelen megdrágulásáról van szó. Ma még a felhalmozott készletek, a korábbi szerződéses viszonyok tompítják a hatást, de néhány hét múlva látni lehet az árszint-változás mértékét. A Fed elnöke, Jerome Powell aggályát fejezte ki, attól tart, hogy az amúgy is meglehetősen inflációs hangulatú amerikai gazdaságban „perzisztenssé” válik a vámteher-növekedés miatt egyszeri áremelkedés.
Amíg ez nem derül ki, várnia kell a már kilátásba helyezett kamatcsökkentéssel. Hiába üzente meg az elnök a maga stílusában, szokásosan nagybetűkkel és kedvenc médiafelületén, hogy CUT INTEREST RATES, JEROME, AND STOP PLAYING POLITICS. A FED adatokkal dolgozik, és látnia kell, hogy a vámemelés okozta sokknak a gazdasági növekedést visszahúzó vagy az árszintet megemelő hatása lesz-e erősebb. Még ha ténylegesen a recesszió felé mozdulna el az eddig erőteljesen növekvő belgazdaság, neki akkor is a másik veszély a fő: az infláció.
Legfeljebb egy újabb konfliktus támad a központi bank és a kormányzat között – ami persze már önmagában kockázatnövelő, üzleti klímát rontó tényező.
A vámháborús ügyet azért is annyira nehéz értelmezni, mert keverednek benne a korábbi, avítt gazdasági nézetek a döntéshozó személyes jellegzetességeivel. Trumpnak ismert egyéni alkutechnikája a meghökkentően magas kiinduló árról indított bejelentése, az ügyek intézésének személyes módszere, a „tranzakciós” felfogása. Ez mind olyan sajátosság, amely talán sikeres lehet az ingatlanpiacon, de nagyon idegen a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rend szabálykövető, jogias jellegétől.
Trump büszkén vállalkozóként definiálja magát nemzetközi tárgyalási helyzetekben – csakhogy ő kormányzati vezető. Egy üzletember nézheti a világ ügyleteit nullaösszegű játékként: ha enyém a deal, akkor nem a tied; amennyit rátettem az árra, annyival többet fizetsz nekem; amennyi az én nyereségem, annyi a te veszteséged. De Adam Smith óta a közgazdasági irányzatok túljutottak a merkantilista eszméken:
mind az eladó, mind a vevő számára haszonnal jár az önként vállalt csere.
A Nemzetek gazdagsága (1776) világosan bemutatta, hogy a munkamegosztás, a szakosodás, a piaci tevékenységcsere teszi termelékennyé a gazdaságot. Történelmi élményünk, hogy a versenygazdaságok rendre hatékonyabbnak bizonyulnak a protekcionista államnál.
Csak hát klasszikusok ide vagy oda, a merkantilizmus nem tűnt el, a piacvédő tendenciák is rendszeresen felbukkannak. Most nagy az esélye annak, hogy az egyik fél által alkalmazott protekcionista fellépésre hasonló lesz a választ (noha az nem szükségszerű és nem is mindig hatékony). Lehet, hogy innentől nemcsak a piacok zavarodnak össze, de a nemzetközi gazdasági életben is korábbi korok nézetei és gyakorlatai kerülnek elő. Pedig az avítt irányzatok hibái és káros következményei nem sok időn belül megmutatkoznak.
A történelem segíthet felismerni, hogy most miben más a világ, mint egykor. Mint amikor valóban a kereskedőkre kirótt vámok adták a szuverén legfőbb bevételét. Csak hát akkor másként működött a gazdasági élet, és mások voltak az állami működés méretei, költségei. Aki most azt várja, hogy a jó magasra emelt vámokból annyi bevételt szed be az amerikai állam, hogy nagyvonalúan lemondhat a jövedelmek, nyereségek adóztatásáról, hamar szembe találja majd magát a realitással: az államháztartási hiány megugrásával.
A mostani drámai idők tehát nem csak egyetlen fenyegetést hordoznak.
Ami indul, ez a történelmi szakasz: a megemelt vámakadályok miatti piacvesztés. Ez nem kerülhető el; csak reménykedni lehet, hogy a gazdasági szereplők viszonylag hamar és tolerálható veszteséggel állnak át egy új piaci működési módra.
Felkészül már a monetáris vonatkozás is. Ha beragad az amerikai infláció, akkor elvszerű jegybanki működés mellett nem mérséklődik az eddig prognosztizált mértékben a dollárkamatok szintje.
A monetáris irányváltozások pedig kihatnak a teljes pénzügyi rendszerre. Különösen rosszul érintik az erősen eladósodott országokat, gazdasági szereplőket. Sajnos ide kell számítani magunkat is, tekintettel roppant nagy adósságfinanszírozási költségeinkre: a GDP bő 4 százaléka megy kamatfizetésre, kétszerese a katonai büdzsének. A remélt globális kamatcsökkenés elmaradása-elhúzódása tovább ront a költségvetési viszonyainkon – olyan időkben, amikor védelmi kiadásra, az állami működés zavarainak mérséklésére sokkal többet kellene költenünk.
Végül megemlítendő a legkevésbé prognosztizálható következmény: a pénzügyi fertőzés, pánik, zavar esetleges bekövetkezése.
Nem mi vagyunk egyedül ilyen kifeszített helyzetben; a felemelkedő piacok tág csoportjában számos országot ér most egyidejűleg több csapás: kivitele csökken, ehhez aztán a reálkamatok emelkedése társul, eközben a hitelminősítők újrakalkulálják a külpiacnak erősen kitett országok kockázatosságát. A piaci bizonytalanságok, a pénzfolyamatok lehetséges kilengései, az amúgy is szerény növekedés elakadása: csupa olyan tényező, amely előre nem jelezhető módon képes válságokat előidézni. (Portfolio)
