Ha valakit úgy mutatnak be, hogy „református erdélyi magyar”, akkor azt is elmondják róla: benne van a rendszerben. Nagy valószínűséggel cselekvő- és döntésképes ember.
Mögötte van az egyházi támogatás, a több oldalról feltőkésített egyházi intézményrendszer. Vélemény.
Egyre nagyobb hullámokat vet az úgynevezett kegyelmi botrány, sorra mondanak le a magyar politika legbefolyásosabb emberei. A lemondások mögötti tények azonban kezdenek halványulni. Kisebb figyelmet kapnak az áldozatok, akik a bicskei pedofil ügy kárvallottjai voltak. A gyermekjogvédelem fontosságát aktivisták tartják kemény munkával a köztudatban, civilek szerveznek tömegtüntetést, de a politikai viták egyelőre nem a jogvédelmi-szociális rendszer átalakításáról, nem a gyermekjogokról, hanem a hatalmi viszonyok megingásáról szólnak.
A másik tény: hogy a kegyelmi ügy kedvezményezettje, a bicskei ügy vádlottja határon túli magyar. Nem mellesleg, nem véletlenül határon túli magyar. Hanem felvállaltan, deklaráltan az. Erdélyi, nagy múltú református családból származó magyar – ahogy Kónya Endre önmagát eddigi vallomásaiban meghatározza.
Sokan felvetették, hogy a kegyelmi ügyet tulajdonképpen Balog Zoltán, egykori emberi erőforrás-miniszter, jelenlegi református püspök járta ki Novák Katalinnál. A politikai híresztelések másik fejezete arról szólt, hogy maga a miniszterelnök felesége eszközölte ki Kónya kegyelmét azért, mert jóban volt Kónya ma is Erdélyben élő édesanyjával.
Tényleg lehet jelentősége ennek a kettős identitásnak: az egyházi hovatartozásnak és a földrajzi származásnak?
Ne menjünk bele a találgatásokba. Lévai Anikó valóban járt Kónya Endre szülőfalujában, Novák Katalin elnöksége alatt sokszor utazott hivatalos és magánútra is a határon túli területekre. Balog Zoltán pedig miniszterként is, püspökként is kiemelten kezelte a határon túli kapcsolatait. De ennél konkrétabbat arról, hogy bárkinek személyesen volt-e kapcsolata Kónyával, a dolgok jelenlegi állása szerint nem tudunk.
Arra azonban a rendszerváltás utáni társadalomtörténet figyelmeztet, milyen kognitív disszonanciák alakultak ki a magyar politikai életben, milyen jelentésváltozáson ment át a „határon túli” identitás vagy az egyházhoz tartozás.
Magyarságpolitika
Az Antall-kormány hivatalba lépése óta egyfajta hol nyíltabb, hol rejtettebb revizionizmus jellemzi a magyar politikai életet. Legalább szimbolikus szinten visszaszerezni Erdélyt, a Felvidéket, a Vajdaságot, Kárpátalját – a magyar igazolványok, a kettős állampolgárság, a szavazati jog megadása mind-mind ezt az ígéretet hordozta. Minden döntés, minden viszony ennek van alárendelve.
Erdély „visszaszerzésének” egyik eszköze az államosított ingatlanok visszaszerzése volt. A legnagyobb nyertesei a több éven, évtizedeken át tartó pereknek az egyházak voltak. Az egyházak esetében lehetett a legbiztosabban megállapítani és bizonyítani a tulajdonviszonyokat, és az egyházak esetében lehetett a leghitelesebben képviselni, hogy a restitúció közösségi – nemzeti – célokat szolgál.
Az egyházi vagyonok visszaszerzésével tulajdonképpen a szekuláris rendszer épült le, illetve a többségi szekuláris államban kialakult egy etnikai szempontból kisebbségi, egyházak által kontrollált alrendszer. Egyházi kézbe kerültek az iskolák, a szociális intézmények. Nem mellesleg jelentős vagyont jelentő ingóságok. A magyar állam pedig a kisebbségi egyházak támogatásával partnert talált a határon túli terjeszkedésre, befolyásszerzésre. Olyan intézmények működtetése, olyan befektetések váltak így lehetővé, amelyek egyébként államközi szinten, civil vagy piaci szereplők bevonásával nem elképzelhetőek.
Míg az elmúlt évtizedekben a hívek száma csökkent, és ezzel elvileg az egyházak jelentőségének is csökkennie kellett volna, addig az egyházi vagyonok növekedésével, a visszaszerzett ingatlanokba való befektetéssel nőtt a reformátusok, katolikusok politikai és társadalmi presztízse.
Egyházi vagyon
A NER létrejötte egybeesett az egyházi visszaszolgáltatások első sikereivel. Akkorra került egyházi kézbe a legtöbb egyházi vagyon határon túl, amikorra a NER kiteljesedett. Ez az egyik magyarázata annak, hogy miért a református egyház és nem az RMDSZ a Fidesz igazán cselekvő- és döntésképes szövetségese. Magyarázata annak, hogy miért az erdélyi református egyház kapja annak az 57 milliárd forintnak a nagy részét, amelyet Szijjártó Péter tájékoztatása szerint eddig erdélyi programokra költött a magyar kormány.
Ebben a konstellációban ha valakit úgy mutatnak be, hogy „református erdélyi magyar”, akkor azt is elmondják róla: benne van a rendszerben. Nagy valószínűséggel cselekvő- és döntésképes ember. Mögötte van az egyházi támogatás, a több oldalról feltőkésített egyházi intézményrendszer. És mivel az egyházak ugyanúgy emberhiánnyal küzdenek, mint a politikai pártok: az intézményen belüli embereket megbecsülik, azok élvezik az egyház szolidaritását.
Ha megfelelnek a lojalitás kritériumainak. Az egyházi hatalomátvétel ezekben a társadalmakban azt jelentette, hogy a civil-politikai egyeztető fórumok, a szekuláris kontroll különböző formái háttérbe szorulnak, jelentőségüket vesztik, helyüket átveszi az egyházi hierarchia.
A most kirobbant kegyelmi botrány és a tavaly, a katolikus egyházat érintő Böjte-botrány kulcsa ugyanaz. Egyik esetben sem merülhet fel, hogy az egyházi struktúrák elégtelenek, rosszul felépítettek lehetnének. Hogy az azokban dolgozók hibázhatnának, tévedhetnének, esetleg bűnt követhetnének el.
Aki ezeken a rendszereken belül van, az védett. Helyzetét, szakmai pályáját egyházon belüli megítélése, személyes viszonyai határozzák meg. Amíg lojális, addig biztonságban tudhatja magát. És ami még ennél is fontosabb: az állami, civil egyeztetések helyét az egyházon belüli egyéni törekvések, személyes kapcsolatok veszik át. Ebben a szembenállásban csak áldottak és kiátkozottak lehetnek.
Hol, mire van emberünk? – ez ennek az egyensúlyát vesztett rendszernek a kulcskérdése. Ki mennyire megbízható emberünk? Minden, ami az elmúlt másfél évtizedben történt, az az „embereink” helyezkedésének függvénye volt. A személyes lobbi függvénye az egyházakon belül és az egyházak–állam közötti kapcsolatokban.
Érinthetetlen egyszemélyes birodalmak
Így és ezért alakulhatott ki az egyszemélyes Böjte-birodalom a katolikus egyházban. Nem volt különösebben megalapozott szociális programja a katolikusoknak, nem volt átfogó elképzelés, mit kezdenek az egyházi ingatlanokkal. Ahol volt elég talpraesett, „ügyes” ember, ott kiépült valami, ahol nem, ott nem. És Böjte Csaba elég elszánt volt ahhoz, hogy hálózatot építsen. Ha pedig szakmai érvekkel vagy jogi kifogásokkal bárki kritikát fogalmazott meg, akkor azt kockáztatta, hogy a még cselekedni tudó és akaró embert gáncsolja. Azt, aki személyes teljesítménye mellett a katolikus egyház tekintélyén osztozott, és ráadásul az erdélyi újjászületés ígéretét is fel tudta mutatni.
Ezért nem lehetett a Böjte-árvaházak esetében társadalmi konszenzusra törekedni. Böjte a megkérdőjelezhetetlen, megközelíthetetlen védjegy volt és maradt. Öt hónappal a Böjte-otthonokat sújtó rendkívül súlyos, 28 év letöltendő börtönbüntetéssel járó ítélet után (amelyet egy itt dolgozó alkalmazottra róttak ki pedofil erőszakcselekmények miatt) Novák Katalin Becsületrenddel ismerte el Böjte Csaba munkáját. Miért? Azért a legitimitásért, amelyet Böjtén keresztül a magyar kormánynak a katolikus egyház biztosított, s amely legitimitást köztársasági elnöki kitüntetéssel kellett védeni a pedofília vagy bármely más, köztörvényes bűn árnyékától.
Az ebben a rendszerben elkövetett gyermekbántalmazás, pedofília csak kilengésként, szerencsétlen véletlenként jelenhetett meg, nem rendszerhibaként vagy a rendszer bűneként. Ha ez utóbbiként merül fel, akkor megkérdőjelezhető lenne a nemzetmentő program, és mindazok a kedvezmények, előnyök, jóvátétel, amellyel a katolikus egyház rendelkezett.
Böjte Csaba ennek a társadalmi presztízsért, politikai és pénzügyi tőkéért folytatott harcnak az első vonalában áll. Kónya Endre – aki önmagát megbecsült protestáns család tagjaként határozza meg, aki számos egyházi programban, kezdeményezésben részt vett – a sokadik vonal figurája volt. De része volt a rendszernek. Annak a rendszernek, amelynek egyetlen elemét sem lehet megkérdőjelezni, gyanúval illetni. Sem az első, sem az utolsó vonalat.
A kijáró emberek
Nem a NER-rel kezdődött a védett „kijáró”, „elintéző”, „megvalósító” emberek, a mindenek felett védett egyszemélyes intézmények hagyománya a magyar–magyar viszonyokban. A rendszerváltás pillanatában eldőlt, ki milyen személyi hálózaton keresztül gyakorolja a nemzetépítést. Antall József bizalmasa, jó barátja Sütő András volt. Amikor a még hivatalban lévő miniszterelnök meghalt, természetes volt, hogy „erdélyi emberünk” búcsúztatja minden magyarok miniszterelnökét. Orbán Viktor nemzeti fordulata akkor és úgy következett be, amikor hosszú időre szövetséget kötött Tőkés Lászlóval.
Tulajdonképpen a magyar politikai elit határon túli tükörképe jelent meg ezekben a kapcsolatokban, ezekben a politikai padödőkben. A NER létrejötte annyiban hozott változást, hogy már nem csak az első- és másodvonalban voltak „emberei” a hatalomnak, hanem mindenhol, minden szinten kiépült a hálózat. A NER határon túl duplázta meg magát. Létrejött a NER-en belüli határon túli NER.
És ennek a határon túli NER-nek a jelentősége a nemzetállami revízióból és egyházi restitúcióból származó teljes védettség. Kónya Endre közösségi hálón nyilvánosságra hozott, majd visszavont vallomásainak visszatérő eleme, hogy ő valójában senki. Higgyük el neki. Ő a NER gyalogja egy olyan sakktáblán, ahonnan egy gyalogot sem lehet leütni. Ahol egy gyalogért is működésbe jön a hálózati szolidaritás. Ahol a pedofíliatámogatás vádját fölülírja, semmissé teszi a protestáns-erdélyi származás. Nem vagyunk hozzászokva ennek a megkérdőjelezéséhez. A kritikának nincs gyakorlata, nincs nyelve. Az ellenállásnak nincsenek előképei. Nem kell ahhoz a miniszterelnök feleségének a barátsága, sem a református püspök különösebben óvó figyelme, hogy ilyen körülmények között működésbe lépjen a hatékony, nagyon messzire elérő „határon túli lobbi”.
Fogadjuk el azt is, amit Novák és Balog is mond nyíltan vagy kódolva: nem merült fel bennük, hogy Kónya Endre tényleg bűnös lehet. Ebben a politikai univerzumban, ami Novákot és Balogot helyzetbe hozta, valóban, ez a lehetőség nem merülhetett fel.
Beszédes, hogy amikor a kegyelmi botrány első konzervatív kritikája megszólalt, amikor protestáns vonalon is felmerült, hogy baj van, akkor az ellenállás formája is egyházi hagyományt követett. „Hitvallási helyzet van” – üzente Ablonczy Bálint felekezetének.
Lehet-e ezt a kritikát egyházakon, magyar „nemzetépítésen” (nacionalizmuson) túlról is gyakorolni, támogatni? Valószínűleg a rendszerváltáskor kialakult viszonyokig kell visszamennünk. Elég bátorság kell a magyar–magyar politikai kapcsolatok újragondolásához, a restitúciós folyamat átértékeléséhez. És elég erő kell ahhoz, hogy kimondjuk: a határon túli magyar közösségek nem lehetnek a magyarországi viszonyok meghosszabbításai, tükörképei. Közösségszervezésre, valódi kisebbségpolitikára és nem szimbolikus ígéretekre, nem státusszimbólumokra, nem a magyarországi potentátoknál eljáró kijáróemberek, könyöklőemberek ügyeskedésére kell bíznunk magunkat. (Parászka Boróka/NAPUNK)
