2023 október 7-én újabb arab-izraeli konfliktus robbant ki, amikor a Hamasz radikális katonai szárnya átfogó támadást indított a zsidó állam ellen.
Az akció a meglepetés erejének köszönhetően sikeresen áttörte a Gázát elzáró izraeli határkerítést, sőt komoly veszteségeket is okozott Izraelnek, mind civil, mind katonai oldalon. Habár Izrael az egyik legkorszerűbb és legfelkészültebb haderővel, illetve hírszerzéssel rendelkezik, a Hamasz akciója rámutatott, hogy a szomszédos országokkal ápolt kapcsolat egy megkerülhetetlen kérdés. Különösen akkor, amikor a térséget meghatározó hatalmak, mint az Egyesült Államok, Oroszország, Irán és Törökország is állást foglal a konfliktusban.
Az izraeli-arab ellentét igencsak mélyreható, hosszú történelmi előzménnyel bír. A hidegháború során a két globális hatalom is állást foglalt a konfliktussorozatban. Míg Washington a zsidó államot támogatta, addig Moszkva az újból létrejövő arab koalíciók mellett tette le voksát. A szovjet álláspont azért is rendkívül érdekes, mivel Izrael létrejöttekor a munkáspárti Mapaj párt, Ben Gurion vezetésével, munkáspárti/baloldali szereplőként jelent meg a Közel-Keleten. Ennek ellenére Izrael egyre inkább a Nyugat felé orientálódott. Válaszul a Szovjetunió a dekolonizáció során függetlenedésüket elnyerő Egyiptom, Szíria és Irak pártfogójává vált.
Az újonnan felsorakozó arab koalíció többször próbálta meg a zsidó államot a "tengerbe szorítani".
Az arab szocializmus központjának otthont adó Kairó vállalta magára a zsidó állammal szembeni szövetség vezetését. Így került az igencsak karizmatikus Nasszer a képbe. Egyiptomot 1956-ban a szuezi csatorna államosítása utána létrejött brit-francia-izrael együttműködés győzte le. Mondhatni, már ekkor látszódott Tel-Aviv felkészültsége, igaz ehhez jelentősen hozzájárultak a nyugati hatalmak, főleg a fegyverzet kérdését illetően. A későbbiekben Izrael számára alapvető problémát jelentett, hogy míg a volt európai gyarmattartó hatalmak kiszorultak, addig az arabokat támogató Moszkva befolyása megerősödött. A geopolitikai nyomás csak fokozódott, a Nasszer által vezetett arab koalíció (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Irak) pedig Palesztina felszabadítását hangoztatta. Az 1967-es hatnapos háború során Izrael egy rendkívül precízen megtervezett preventív csapással megverte az ellenséges koalíciót. Megszállta a Sínai-félszigetet, továbbá a stratégiai fontosságú szíriai Golán-fennsíkot.
A válság kezdete bebizonyította, hogy Izrael számára a geopolitikai kitettsége rendkívül komoly kihívást jelent. Sőt egy ilyen koalíció, maga az állam létét veszélyezteti.
Az 1973-as arab „visszavágás” megerősítette, hogy Tel-Aviv számára diplomáciai úton előbb vagy utóbb, de meg kell egyezni az arab államokkal.
Igaz, Izrael eddig mindig képes volt katonai úton győzelmet aratni az arab koalíciók felett. Az 1973-as háború is hasonlóan ért véget. A 2023-as Hamasz támadásához hasonlóan, a koalíciós felek Jom Kippur ünnepén támadtak a zsidó államra. Habár Izrael győztesként jött ki a háborúból, az egyértelműen látszott, hogy diplomáciai megoldás nélkül az állandó krízisek szinte borítékolhatók. Ezért is volt elképesztő siker az 1978-as Camp David-i megállapodás, ahol Kairó, mint első arab állam elismerte Izrael létét Palesztina mellett. Itt nyertes volt Izrael, az ő patrónusa, az Egyesült Államok, és az eddigi „kemény” politikáját felhagyó Egyiptom is.
Habár azt fontos kiemelni, hogy Egyiptom, Anvar Szádát vezetése alatt valóban változtatott eddigi zsákutcás külpolitikáján; a muzulmán világ nem követte példáját. Sőt, fel is függesztették Egyiptom tagságát az Arab Ligában Izrael elismerése miatt.
Az Egyiptommal fennálló viszony ma is kettős. Ugyan a két ország vezetése hivatalosan felvett diplomáciai úton kommunikál egymással, a palesztin kérdés a mai napig beárnyékolja a két állam kapcsolatát. Ráadásul az Arab Tavasz idején megerősödött iszlamizáció csak rontott a helyzeten. Izrael szerencséjére az egyiptomi hadsereg, 2014-ben Fattáh esz-Szíszi vezetésével átvette a hatalmat, így a szomszédos „egyiptomi fronttal” nem kell számolni Tel-Avivban.
Az Egyesült Államok 2020-ban próbálkozott rendezni a közel-keleti kérdést. Az Ábrahám-megállapodások során újabb országokat sikerült rávenni Izrael elismerésére. Így Marokkó, Szudán, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek is felvette a diplomáciai kapcsolatot Tel-Avivval.
Izrael számára ugyanakkor több fenyegetés is fennmaradt: a Golán-fennsík annektálása után Szíria, az Irán által támogatott libanoni székhelyű Hezbollah, a palesztinok deprivált helyzete miatt egyre népszerűbb Hamasz. A probléma nemcsak az, hogy Izraelnek több fronton kell katonailag helyt állnia egy esetleges összecsapás során, hanem, hogy a regionális muzulmán szereplők egyértelműen Izrael ellenesek. Vagyis diplomáciai megoldás nélkül ezen konfliktusok nem zárhatók le ténylegesen. Egyiptom példája ezt kifejezetten igazolja. Míg az Emírségekkel ápolt kapcsolat a kétoldalú gazdasági prosperitás egyik ékes példájává vált.
A válság akkor tetőzik a térségben, amikor az egyik radikális iszlamista szervezet (Hamasz, Hezbollah, stb…) és Izrael között kiújulnak a fegyveres összecsapások, ráadásul valamely regionális hatalom is belép a konfliktusba. Ez a veszély most is fennáll, méghozzá Irán képében.
A közel-keleti helyzet jelenlegi állapota rendkívül súlyos. Egyik részről a Hamasz által végrehajtott terrorakció arra ösztökéli az izraeli vezetőket, hogy kemény választ adjanak a palesztin terrorszervezetnek. Másik részről a muzulmán államok összezárása egy esetleges izraeli kemény akció során borítékolható. Nem beszélve arról, hogy a városi harcok a legvéresebbek. Így egy esetleges izraeli katonai bevonulás során jelentős veszteségekre lehet számítani, mind az izraeli erők, mind a palesztin lakosság részéről.
I have come to Israel with a simple message:
— President Biden (@POTUS) October 18, 2023
You are not alone.
As long as the United States stands – and we will stand forever – you will not be alone.
Az Egyesült Államok elnöke, Joe Biden éppen ezért is látogatott el Benjámín Netanjahuhoz, hogy kimutassa szövetséges attitűdjét. Washingtonnak nem áll érdekében egy új front megnyitása, így ennek elkerülése érdekében több erődemonstrációt is tartott. Természetesen ez egy üzenet a térség Izrael ellenes erőinek. Viszont a demokrata vezetés próbálta csillapítani az izraeli kormányt a tervezett Gáza ellenes művelettel kapcsolatban. Ugyanis, ha rengeteg gázai palesztin civil halna meg a művelet során, akkor a 2020-ban indított békefolyamat biztosan megállna.
Így mondhatni az egész Közel-Kelet áldozatul eshet a belpolitikai szereplők nyomásának. Míg Izrael „bosszúvágyát” a Hamasz támadása válthatja ki, addig a muszlim államok gondolkodását a palesztin áldozatok ügye változtathatja meg.
A nagyhatalmi súlypontok változása is kézzelfogható. Washington a növekvő kínai fenyegetés hatására erőforrások átcsoportosítása mellett döntött, méghozzá a közel-keleti status quo rovására. Az amerikai döntés pedig pont olyan hatalmaknak ad további teret, mint Irán, Izrael legjelentősebb kihívója. Nem beszélve, arról, hogy a Teherán és Rijád közötti komoly ellentétek csökkentése Pekinghez köthető. Amerika kiszorulása a térségből pedig igencsak kellemetlen Netanjahu számára, hiszen Washington segítsége nélkül nincs lehetőség az arabokkal létrejött megegyezések folytatására. (Danube Institute)
