Nagyjából egy éve lejtmenetben a hazai születésszám, az élveszülések a legfrissebb statisztikában negatív csúcsot döntöttek, vagyis sosem született még olyan kevés gyerek egy hónap alatt Magyarországon, mint 2024 júniusában.
A gyenge mutatók érzékenyen érintik a kormányt, amelynek fontos és sűrűn ismételt célkitűzése a demográfiai fenntarthatóság, a magyar népesség belső újratermelése.
A kimondott termékenységi célt (az átlag magyar nő élete során szüljön legalább 2 gyereket) ugyan soha senki nem tartotta reálisnak, tény, hogy a 2010-es évek folyamán legalább közeledtünk ehhez az értékhez. 2021 óta azonban megfordult a trend, és ismét távolodunk. Ennek ellenére a kormány demográfiai sikerpropagandája nem halkul: újabban azt ismételgetik minden lehetséges fórumon, hogy a Fidesz által bevezetett családpolitikai intézkedések nélkül 130-180 ezer gyerek nem született volna meg 2010 óta, tehát a családpolitika sikeres. De vajon honnan szedi ezt a számot a kormány, és van-e bármi alapja?
Mielőtt még bárki tövig rágná a körmét az izgalomtól, eláruljuk a lényeget: a 150 ezer körüli gyerektöbblet (a „győrnyi” gyerektől a 178 ezerig többféle szám kering, de az egyszerűség kedvéért maradjunk most ennél) 2010 óta egy faék-egyszerűségű, ám teljesen tudománytalan számítással jön ki. A kormány mögötti háttérintézmények egyszerűen fogták magukat, és kiszámolták, hány gyerek született volna Magyarországon, ha a korspecifikus termékenységi ráta beragad a 2011-es termékenységi mélyponton, majd kivonták ezt az összeget a mostanáig világra jött gyerekek tényleges számából. Magyarán a mélyponthoz képesti elmozdulás száz százalékát a családpolitika hatásának tudták be. Ez a megoldás persze több sebből vérzik.
Felívelés után hanyatlás
A Fidesz második hatalomra kerülése idején mélyponton volt Magyarországon a gyerekvállalási kedv, a legalját 2011-ben érte el, ekkor az évre vonatkozó teljes termékenységi arányszám mindössze 1,23 volt. Ez azt jelenti – ha egy pillanatra eltekintünk a dolog biológiai lehetetlenségétől –, hogy egy átlag magyar nőnek ennyi gyereke született volna egész életében, amivel messze nem reprodukálja magát a magyar lakosság az országhatáron belülről. A kormány harcot hirdetett a népességfogyás ellen, és a 2010-es évek folyamán egyrészt visszahoztak régi családtámogatási elemeket (adókedvezmény), másrészt sorra döntöttek hagyományosabb (például gyed extra bevezetése, bölcsődeépítés) és atipikusnak nevezhető népesedéspolitikai, családtámogatási intézkedésekről (különféle támogatott hitelek és nagy összegű, gyerekek után járó támogatások).
Ezzel együtt – a kormány szerint éppen emiatt – a magyarországi gyerekvállalási kedvben a 2010-es évek folyamán fordulat állt be. A 2011 utáni tíz évben a teljes termékenységi ráta érzékelhetően nőtt, éves alapon számolt csúcsa 1,59, havi csúcsa 1,8 volt 2021 szeptemberében.
A gyerekszám ezzel párhuzamosan nem nőtt ilyen mértékben, mert ahogy a Ratkó-unokák kicsúsztak a termékeny korból, elkezdett esni a lehetséges anyák száma (tehát hiába emelkedett a gyerekvállalási kedv, már nem volt annyi nő, aki szülhetett). Ez a jelenség magyarázza, hogy bár a kétezertízes évek eleji mélypontról kilábalt a születésszám, 2021-ben szinte hajszálra ugyanannyi baba jött a világra, mint 2016-ban, alacsonyabb termékenységi arányszámmal.
2021 után aztán újabb trendforduló jött, a gyerekvállalási kedv és a születésszám is viszonylag meredeken hanyatlani kezdett. Gyerekszámban idén júniusban negatív csúcsra ért Magyarország, és a havi alapú termékenység is alacsonyabb, mint bármikor az elmúlt évek azonos hónapjaiban.
Ebben a helyzetben a politikusok kemény feladattal találják magukat szembe: azt kell elhitetniük a választókkal, hogy a siker száz százalékban az állami programok következménye, a kiábrándító számok viszont valami más miatt vannak, azokhoz nincs köze a kormányzásnak. A valóság természetesen ennél árnyaltabb, ráadásul a népesedéspolitikai intézkedések hatásmérése az egyik legkeményebb dió a társadalomkutatásban: eleve csak évekkel késleltetve lehetséges mondani bármit a sikerességükről. Az emberek családtervezési döntéseire egy csomó egyéni élethelyzet is hat, ráadásul a demográfusoknak rengeteg strukturális tényezőt kell számításba venniük és a hatásaikat megpróbálniuk leválasztani egymásról.
Bonyolult téma, óvatos következtetések
A téma nehézsége ellenére léteznek releváns magyar kutatások az állami családpolitikák lehetséges hatásairól. Ezek többnyire nem néhány évvel, inkább néhány évtizeddel foglalkoznak, és több kormány tevékenységén átívelve próbálják kiszámolni, melyik intézkedés hogyan hat a gyerekvállalási kedvre, kiknél ér célba egy-egy program, mi működik és mi kevésbé. Ezek a kutatások mind óvatosan fogalmaznak azzal kapcsolatban, hogy mi minek tulajdonítható, és amikor szignifikáns hatásokról beszélnek, általában az sem hatalmas trendfordulókat jelent, pusztán néhány százalékpontnyi (vagy éppen tizednyi) elmozdulást az adatokban.
Hogy mennyire nem könnyű megalapozott kijelentéseket tenni ebben a témában, azt jól illusztrálják a kortárs demográfiai tanulmányok. Arról konszenzus van ugyan, hogy a családtámogatási költések pozitívan hatnak a termékenységre, azt azonban már elég nehéz jól belőni, hogy mekkora a hatásuk együttvéve, illetve külön-külön.
Spéder Zsolt és Murinkó Lívia 2022-es, átfogó kutatása azt vizsgálta egy nagymintás panelkutatás adatain, befolyásolják-e az egyes családpolitikai rezsimek az első, illetve a harmadik gyerek születését (tehát a szülővé válást és nagycsaláddá válást). Öt családpolitikai időszakot különítettek el: késő szocialista intézményrendszer (1985–1994), a Bokros-csomag évei (1995–1998), az adókedvezmény első időszaka 1999–2002, az univerzális családtámogatások időszaka (2002–2010), végül az adókedvezmény második időszaka (2010–2016). A kutatók igyekeztek kiszűrni a korszakban zajló átfogó társadalmi átalakulás kríziseit, munkapiaci hullámzásait, ezért gazdasági tényezőket is számításba vettek. Az eredmények vegyes képet mutatnak, kijött például, hogy a szülővé válás csökkenő esélyére (az alacsonyabb termékenységi rátákra) erősen hat a gyerekvállalás halasztása, ami „gazdasági folyamatoktól »független«, autonóm folyamat”, magyarán egyszerűen megváltoztak a gyerekvállalási trendek a fejlett világban, a nők később akarnak szülni.
Ugyanakkor az is kimutatható volt, hogy a teljes vizsgált időszak alatt nagyobb eséllyel születtek meg az első gyerekek olyan időszakokban, amikor alacsonyabb volt az infláció és a munkanélküliség, magasabb volt a foglalkoztatottság. Ezek még csak a makrogazdasági hatások, de hogyan hatottak a családpolitikák? Spéder és Murinkó az állami beavatkozások közül három olyat azonosított, amely érdemben hatott az első és/vagy a harmadik gyerek vállalására:
- a Bokros-csomag egyértelműen csökkentette a szülővé válás esélyét és növelte a gyerekvállalás elhalasztásának valószínűségét;
- a gyet (gyereknevelési támogatás: fix összegű havi juttatás három- és többgyerekes anyáknak a legkisebb gyerek nyolcéves koráig) 1993-as bevezetése némileg;
- az adókedvezmény bevezetése pedig erőteljesebben növelte meg a nagycsaláddá válás, a harmadik gyerek vállalásának esélyét.
A különféle intézkedések egyébként nem mindig ugyanúgy hatnak az egyes társadalmi csoportokban, a kutatók szerint például a három évre meghosszabbított gyermekgondozási szabadság az alacsonyabb státuszúakat motiválhatta inkább további gyerekvállalásra, mert „ez jó lehetőséget teremtett a gazdasági átalakulás negatív következményeitől való megmenekülésre”. De olyan beavatkozások is vannak, amelyek hasonló hatást gyakorolnak teljesen eltérő helyzetű csoportnál: a 2010-es évek első felében nőtt a szülővé válás esélye a diplomás munkavállalók és a nem dolgozók körében is. Ebből a demográfusok arra következtetnek, hogy az adókedvezmény (újbóli) bevezetése nem csak a magasabb keresetűek gyerekvállalására hatott pozitívan.
Egy másik 2022-es kutatás, Bördős Katalin és Szabó-Morvai Ágnes párosáé, azt vizsgálta, hogyan hatottak a 2000 és 2015 közötti családpolitikai intézkedések a születésszámra. Az ebből készült tanulmány eredményei szerint bár enyhén pozitív, szignifikáns hatás kimutatható (leginkább a harmadik gyerekek születésére), „a családtámogatási rendszer összességében vett hatása alacsony”. Ennek oka valószínűleg az, hogy hatékony elemek keverednek egyáltalán nem hatékonyakkal ebben a rendszerben. Jellemző, hogy az első és a második gyereknél a pénzbeli juttatások inkább a szülés időzítését tudják befolyásolni, nem azt a döntést, hogy vállalja-e valaki az adott gyereket egyáltalán.
A nemzetközi példák alapján a foglalkoztatást, a megélhetést és a lakhatási kilátásokat pozitívan befolyásoló szakpolitikák bírnak a legjelentősebb pozitív termékenységi hatással, kutatásuk alapján ezt látták igazolva a kutatók itthon is. Konkrétumokra lefordítva, Bördős és Szabó-Morvai azt találták, hogy a nők jelenlegi foglalkoztatottsága, a bölcsőde, óvoda elérhetősége és a részmunkaidős munkalehetőségek jelentősen növelik a tisztított élve születési arányszámot, és ez különösen igaz az első gyerek vállalására.
Összecsengenek a két tanulmány eredményei abban, hogy a családi adókedvezménynek mérhető pozitív hatása van a termékenységre, de ez persze messze nem jelenti, hogy százezerszám potyognak a gyerekek. A társadalomkutatók ugyanis csak „statisztikailag szignifikáns” összefüggéseket igyekeznek kimutatni, ha ez sikerül, akkor lehet azt mondani, hogy valami egyáltalán hatott. Bördős és Szabó-Morvai tanulmánya is csak annyit állapít meg, hogy a rendelkezésre álló családi adókedvezmény 10 százalékos növelése 0,103 százalékponttal növelné a tisztított élve születési arányszámot, ami plusz 2375 születést jelenthetne egy évben.
Nem úgy, nem annyi
A fenti eredmények ráadásul csak 2015–2016-ig, vagyis az Orbán-kormányok második időszakának első másfél ciklusáig mutatnak valamit. Ez nem véletlen, a demográfiai folyamatok lassan alakulnak, és általában csak több évvel késleltetve érdemes vizsgálni egy-egy esemény vagy intézkedéscsomag hatását. Ugyanakkor a 2010-es évek második felében is van mit tanulmányozni, ekkoriban ugyanis érdemi változás történt a magyar családpolitikában: megjelentek és hatalmas költségvetési tétellé duzzadtak bizonyos unortodox, nagy összegű támogatást nyújtó programok, amelyeket úgy keretezett a kormány, hogy a középosztály gyerekvállalási kedvének serkentése a céljuk.
Néhány dolog azért már az elmúlt évtizeddel kapcsolatban is szétszálazható. A kétezertízes évek fontosabb népesedési trendjeiről ajánljuk a Válasz Online akkori összefoglalóját, de részben ezt érintette a témában írott legutóbbi Komplex cikkünk is, amelyben a 2015 utáni, új típusú családtámogatások hatásait mutattuk be. Ebből egyrészt kiderül, hogy ezek a juttatások nagyon egyenlőtlenül oszlottak el a társadalomban, másrészt látszik, hogy bár részsikerek kimutathatók, nincs olyan szakmai szempontrendszer, amely alapján átütően sikeres család- vagy népesedéspolitikának lehetne nevezni a csokkal és a babaváróval fémjelzett csomagokat. Valószínűleg nem véletlen, hogy éppen azután kezdte harsogni a kormány és a vele szövetséges média a plusz 150 ezer babáról szóló mondatokat, hogy ezek az eredmények nyilvánosságra kerültek. A cél most az, hogy minél több embert meggyőzzenek: nem hiába költöttük el ezt a rengeteg pénzt, ennek köszönhetően százezres nagyságrendben jöttek világra gyerekek.
Az érveléssel azonban van néhány probléma. Először is: az egész úgy jött ki, hogy a hazai termékenység mélypontját vették alapul, és úgy számolták a referenciaértéket, mintha ez állami beavatkozások nélkül biztosan ilyen alacsony szinten rekedt volna. Ha a valóságot szeretnénk modellezni, akkor azonban nem szerencsés a 2008-as válság utáni gazdasági katasztrófa legsötétebb időszakának adatait venni összehasonlítási alapnak. Ahogy azt a korábban részletezett kutatások is kimutatják, a munkanélküliségnek jelentős hatása van a gyerekvállalási hajlandóságra, de logikus módon hat az infláció, a bérek, a megélhetéssel kapcsolatos általános biztonságérzet is. Egy ilyen számításnál tehát korrektebb lenne, ha a válság előtti számok szolgálnának referenciaként, vagy ha legalább egy hosszabb periódus átlagát vennénk alapul – egy 2002–2010 közötti átlag termékenységi rátához képest is lenne növekedés, de nem akkora, mint amit most állítanak.
Ennél is nagyobb baj a számítással, hogy úgy csinál, mintha a vizsgált időszakban kizárólag a családpolitika hathatott volna a születésszámra az országban, ami nyilvánvalóan nem igaz. Ha az alapvető gazdasági összefüggésektől egy pillanatra eltekintünk, a napi politikán kívüli hatás például az a nemzetközi trend is, amely miatt más országokban szintén egyre idősebb korban vállalják az első gyereket a nők. Ez az átmeneti termékenységcsökkenést, majd -növekedést hozó változás a családi életben Kapitány Balázs és Spéder Zsolt korábbi tanulmánya szerint (52. oldal) a többi régiós posztszocialista országban is lejátszódott, csak Magyarországon időben valamelyest elcsúsztatva jött ugyanaz a hullám.
De a 150 ezer, családpolitikának köszönhető gyerek narratívája nem foglalkozik azzal sem, hogy ugyanebben az időszakban nagyot nőtt a foglalkoztatottság és a reálbérek is, a szegénység pedig csökkent – ezeket vérmérséklettől függően szintén lehet jobban vagy kevésbé a Fidesz-kormány érdemének vagy a nemzetközi (régiós) konjunktúrának tulajdonítani, a családpolitikához viszont biztosan nincs közük.
Hasonló következtetésekre jutunk, ha más országokban lejátszódott termékenységi folyamatokat nézünk: Romániában például úgy nőtt 2011 és 2021 között 1,47-ről 1,81-re a termékenységi ráta, hogy nem volt érdemi családpolitikai intézkedés (gazdasági növekedés annál inkább) ebben az időszakban. De fel lehet hozni negatív példákat is, Törökországban 2012 és 2022 között durván beszakadt ugyanez az adat (2,09-ről 1,63-ra), pedig nem érték megszorítások az állami családpolitikát. Ahogy a román és török adatot sem tekinthetjük az ottani kormányok népesedéspolitikai sikerének vagy kudarcának, úgy a magyarországi folyamatokat sem tudhatjuk be teljes egészében (de talán még nagyobb részt sem) annak, amit az Orbán-kormány családtámogatás címen véghez visz. Ugyanígy nem mondhatjuk azt sem, hogy a mostani alacsony születésszámok oka az lenne, hogy a kormány az utóbbi időben elrontott valamit – a Covid, a gazdasági sokkok és az ukrajnai háború mind közrejátszhatnak a gyerekvállalási kedv hanyatlásában, hasonlóan gyenge adatok jönnek ugyanis több európai országból.
Végül pedig az is fontos szempont, hogy a kutatások egyre inkább arra utalnak: pénzbeli juttatásokkal sokkal könnyebb a gyerekvállalás időpontját mozgatni, mint azt, hogy szülnek-e egyáltalán az emberek. Erre utalt már az egyik fent idézett tanulmány is, de a frissebb megfigyelések ugyanúgy alátámasztják, hogy adott időszakokban bizonyos juttatásoknak tulajdonítható születési többlet később hiányt okozhat. Magyarországon maradva alappal feltételezhető, hogy a 2020–2021 folyamán kiugró gyerekvállalási kedv nem volt független attól, hogy akkoriban vezették be az úgynevezett „családvédelmi akciótervet” is, amellyel több nagy összegű támogatás lehívhatóvá vált a feltételeknek megfelelő családok számára. Ezekről azonban nem lehetett tudni, hogy meddig hozzáférhetők, meddig lesz költségvetési tér a finanszírozásukra, hatalmon marad-e egyáltalán az Orbán-kormány 2022 után.
A tényezők ilyen együttállása könnyen eredményezhette azt, hogy aki amúgy is gondolkodott első, második vagy harmadik gyerekben a következő években, az egyszerűen előre hozta a vállalás időpontját, hogy még biztosan hozzáférjen a pénzhez. Tegyük hozzá, aki így járt el, az jól okoskodott, mert ezeket a pazarló támogatási formákat azóta rendesen megvágták.
Arra, hogy ez nem légből kapott feltételezés, jó példa a házasodás elmúlt évekbeli felfutása: miközben az emberek mentalitásában ilyen rövid idő alatt nem állhatott be érdemi változás, a 2010-es évek folyamán, éppen a házaspárok számára elérhető támogatások bevezetésével összhangban, szabályosan kilőtt az esküvők száma Magyarországon.
Vagyis tisztán látszik, hogy az emberek hajlandók bizonyos keretek között beleszólást engedni az államnak a családi döntéseikbe, ha anyagi érdekük ezt diktálja. A sima együttélés helyett a házasság választása, és az eleve tervezett gyerekek előre hozása pont ilyen, politikákkal aránylag könnyen mozgatható életesemények lehetnek. Ha elfogadjuk azt a hipotézist, hogy az akcióterv után pluszban született gyerekek nagy része igazából a program hatására előre hozott baba, akkor azt a következtetést kell levonnunk, hogy nagyon drágán elintéztünk magunknak egy átmeneti születési többletet, ami a most érkező, gyenge adatoknak is az egyik oka lehet.
Ha mérlegre tennénk 14 év családpolitikáját, minden bizonnyal egy korrekt, széles spektrumú és minden releváns tényezőt vizsgáló kutatással (ilyenre pár év múlva lesz igazából lehetőség) is azt kapnánk, hogy volt valamekkora hatásuk az intézkedéseknek. Ez a hatás azonban minden kétséget kizáróan jóval kisebb, mint amit a propagandában hallunk, nem százezres nagyságrendű. Ezen a ponton pedig már érdemes behozni a költségoldalt is: ha csak az egy nagy összegben felvehető juttatásokat nézzük, akkor is több ezer milliárd forint ment el közpénzből családpolitikainak mondott célokra, amelyek hatása a jelek szerint nem valami acélos. Ráadásul a 2010-es évek második felében bevezetett támogatási formák többsége rendkívül egyenlőtlenül oszlott el, tovább növelve a különbséget gazdagok és szegények között.
Ha tehát úgy tesszük fel a kérdést, hogy ha pusztán születésszámbeli többletre gyúr a kormány, akkor elkölthette volna-e hatékonyabban ezt a pénzt, akkor is azt kell válaszolnunk, hogy minden bizonnyal igen: a kutatási eredmények alapján többet érnek például a gyerekes nők foglalkoztatását könnyítő intézkedések, mint az egy összegben a családokra borított, felpántlikázott pénzek (autóvásárlási támogatás, babaváró hitel). De ugyanígy használt az adókedvezmény is, ezt viszont az elmúlt években hagyták nagyon elinflálódni. Ennek hátrányos hatására már Orbánék is rájöttek, és ha minden igaz, 2025-ben megduplázzák az összegét.
A helyzetértékelést ugyanakkor nehezíti, hogy a fideszes család- és népesedéspolitikában még csak nincsenek is igazán jól meghatározva a célok. Bár most az állítólagosan a családpolitika miatt született gyerektöbblet a sláger, valójában tudjuk, hogy nem egyszerűen a több gyerek lebegett a döntéshozók szeme előtt, mert akkor annak is örülnének, ha a roma szegregátumokban jelentkezne a születési többlet – ez nincs így, a kommunikáció központi üzenete, hogy az vállaljon gyereket, akinek van munkája, aki el is tudja tartani a családját, aki házasságban él. De az is gyakori, hogy találomra kiválogatott, az adott pillanatban épp kedvező adatokkal igyekeznek igazolni a politika sikerességét. Gyakran halljuk például, hogy milyen örvendetes az abortuszok számának visszaesése – ez valóban nagyon jó, kár, hogy valószínűleg több köze van a szexuális ismeretek terjedéséhez és az esemény utáni tablettához, mint a kormány családpolitikájához. Vagy éppen azt, hogy rekordokat döntöget a házasodási kedv – ezen ebben a támogatási környezetben nincs mit csodálkozni, aki gyereket akar, és megfelel a pénzek lehívásához szükséges feltételeknek, annak gazdaságilag racionális összeházasodnia a párjával. (Telex)
