120 éve született a légiós regények atyja, aki sosem szolgált ugyan az idegenlégióban, de marcona ábrázatát látva senki nem kérdőjelezte meg a mítoszát.
Gorcsev Iván, Piszkos Fred, Senki Alfonz, Fülig Jimmy és Vanek úr megalkotója a ponyvaregények kliséiből gúnyt űzve teremtett fantasztikus világot, ahol a Szahara tűzforró homokját és Délkelet-Ázsia őserdeit egyaránt a pesti humor járja át. Rejtő Jenő évekig sikerrel bújt el „Péhovárd” alakja mögött, de végül mégis leleplezték – és akkor elnyelte a valóság.
Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. – A három testőr Afrikában felejthetetlen kezdősora voltaképpen csereszabatos: Rejtő Jenő szinte bármely művének nyitányával felvezethetném a 120 éve született író emlékét megidéző cikket, a hatás ugyanúgy garantált. A legendás „Péhovárd” a magyar irodalom egyik legkülönösebb alakja, élete legalább olyan meseszerű, mint a regényei – nem csoda, hiszen azt is saját maga költötte. De vajon nyolc évtized távlatából megismerhetjük-e az „igazi” Rejtő Jenőt? Erről is kérdeztük Thuróczy Gergelyt, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos munkatársát, Rejtő Jenő-kutatót, A megtalált tragédia című kötet szerzőjét.
– Az egyik legnépszerűbb legenda szerint az író kéziratokkal fizetett a kávézóban, de ebből egy szó sem igaz. Valójában nagy műgonddal formálta a műveit, a fennmaradt kézirataiban gyakran több a javítás, mint az eredetileg papírra vetett szöveg. Gyakran még a nyomdába is bement a műveit javítgatni – mondja Thuróczy Gergely. Ez az aprólékos munkamódszer nehezen fért össze a ponyvairodalom metódusával: „Kérem, ez nem Sekszpir!” – figyelmeztette az írót kiadója. – Nem véletlen, hogy miközben a korabeli ponyvairodalom 99 százalékáról semmit sem tudunk, Rejtő művei mégis fennmaradtak: ő kilógott a sorból. Igazi művész volt egy olyan közegben, ahol a művészetnek semmiféle relevanciája nem volt. Rejtő Jenő „meghekkelte” a ponyvát, kiforgatta a könnyű műfaj kliséit, és abból alkotott egyedülálló irodalmi világot.
A másik halhatatlan legendában a légiósnak állt Rejtő alakja tűnik fel, de ennek sincs valóságalapja: az író sosem szolgált a Francia Idegenlégióban. A kalandot ő maga eszelte ki, és terjesztette el. Története hitelességét a termete és a marcona ábrázata szavatolták: 190 centi magas, izmos férfi volt, arcát forradások szabdalták, az ökölvívóedzésen eltört orra pedig minden kétséget végleg eloszlatott: lám, ilyen egy harcedzett katona.
Ha a valóságban nem is, az irodalmi fikcióban rálelhetünk a légiós történetek alapjára. Rejtő feltehetően Heltai Jenő Jaguár című művéből merített ihletett. Ebben a kisregényben már a nevek is beszédesek: Nagy Senki, Általános Bácsi és Old Nick, az „álzsidó”, aki azt terjeszti magáról, hogy fiatal korában az Idegenlégióban szolgált. Rejtő rajongott Heltaiért, így a Jaguár lehetett egyik legfőbb inspirációs forrása.
A fikció pedig idővel hatással lett a valóságra, többek őszinte sajnálatára. – Volt idegenlégiósok mesélték, hogy a magyarok közül sokan, főként az erdélyiek, Rejtő miatt rukkoltak be. Abban bíztak, hogy az idegenlégió valóban olyan jó hecc, ahogy az a regényekben megjelenik. Gyorsan szembesültek a valósággal, és keserű csalódásukat a vécé falán is megörökítették: „ejnye-bejnye, Rejtő Jenő, nem erről volt szó” – írta fel a csalódott olvasó, ennél sokkal csúnyább káromkodások közepette kérve számon a szerzőt – mondja Thuróczy Gergely.
Annyi mégis igaz a történetből, hogy az író ifjúkori kalandozásai során eljutott Észak-Afrika akkor francia gyarmati területeire.
Rejtő egy részben vidéki gyökerű zsidó családba született Budapesten, 1905. március 29-én. Reich Jenőként látta meg a napvilágot, és hivatalosan egész életében ezt használta, a Rejtő a szerzői neve lett. Anyja Wolf Ilona, apja, Reich Lipót Áron kereskedő, tisztviselő volt, két bátyja élte meg a felnőttkort: Lajos (aki később Egrire magyarosította a nevét) és Gyula (aki már Révaiként szerzett jogi doktorátust). Rejtő az Erzsébetvárosban cseperedett, gyenge fizikuma ellenére valódi vagány volt, és idővel bele is nőtt a szerepbe: kamaszként megerősödött és legalább egy fejjel a társai fölé emelkedett. Számos sportban kipróbálta magát, majd 18 évesen beiratkozott Rákosi Szidi színitanodájába. Átlagos tehetségét nem kompenzálta a szorgalma, végül felhagyott a színészettel. Ekkortájt merült el az irodalomban: ifjúkori versei méltán merültek a feledés homályába, színpadi szerzőként azonban később befutott – ám addigra bejárta Európát, elnyelte a föld, túlélt egy „öngyilkosságot” és barátságot kötött Karinthy Frigyessel is.
1927-ben szedte a sátorfáját és csavarogni indult: három év alatt megfordult Ausztriában, Svájcban, Németországban és Franciaországban, Olaszországban és Jugoszláviában is. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, maradék idejét pedig az önpusztításnak szentelte. – „Nagyon veszélyes stádiumban vagyok. Rettenetes fizikumomat még így sem tudta valami halálos bajba kergetni az az életmód, ami más embert már évekkel előbb megölt volna, de most az utolsó állomáson vagyok. Nincs tovább.” – írta barátjának, Buttula Istvánnak Berlinből, 1928-ban. Két évvel később tért haza. Itthon bulvárlapot alapított, de a Nagykörut című kiadvány csupán egy számot élt meg.
Egy évre rá halálhírét keltették: szemtanúk látni vélték, amint az író a Dunának ment. Valójában Bécsbe indult mulatni, de a sztori hitelességét alátámasztandó még Karinthy is hosszú cikkben kérte az eltűntet, ha még él, térjen haza. A legenda szerint ezt a kis sajtóheccet közösen eszelték ki – ami kevéssé valószínű –, a tékozló fi ú mindenesetre előkerült. Kettejük barátsága pedig elmélyült, Karinthy utolsó napját is együtt töltötték a siófoki Vitéz-panzióban, délelőtt a blattot verték – Karinthy 14 pengőt nyert –, majd a nagy példakép rosszul lett és Rejtő karjaiban halt meg, de Kosztolányiné Harmos Ilona visszaemlékezése szerint ez is csak legenda: Karinthy egyedül volt a szobában, amikor agyvérzést kapott.
Rejtő addigra már ismert szerző, operett-librettói, kabaréjelenetei, bohózatai országszerte sikert aratnak. Ezzel párhuzamosan fordítóként is dolgozott a Nova kiadónak, és ott jelent meg első kötete, A pokol zsoldosai is, amelyet a nagyobb siker kedvéért szintén fordításként tüntettek fel, és valószínűleg a Novát vezető Müller Dávid szüleménye volt a P. Howard is: úgy gondolta, az angolszász hangzású névvel jobban el lehet adni a könyveket. – A hitelesség kedvéért célszerű „Péhovárdnak” ejteni: a viszszaemlékezések bizonyítják, hogy így használták a korban, és Rejtő is így hivatkozott magára. És bár irodalomtudományos érvek nem támasztják alá, számomra a P. Howardban a P. a pestit jelenti. Hiszen ez volt Rejtő elsöprő sikerének titka: a pesti humor. Mindegy, hogy melyik kontinensen játszódik a regény, minden oldaláról süt a pesti életérzés – fogalmaz Thuróczy Gergely.
A kutató rámutat, már az első kiadások alkalmával belenyúltak Rejtő szövegeibe, kihúzták belőle például a humoros részeket, mert „ezeknek az olvasóknak nem kell a humor, csak épp egy kicsi”. A háború után Müllerék újra elővették Rejtő műveit, az államosítást követően azonban egészen 1956-ig nem jelent meg újabb Rejtő-regény, később a Magvetőnél, majd a kiadó Albatrosz Könyvek sorozatában kerültek piacra a kötetek. A korban Agatha Christie mellett Rejtő Jenő volt magasan a legsikeresebb szerzője a kiadónak.
– De ekkor újra belenyúltak a szövegekbe. A cenzúra elsősorban ideológiai megfontolásokat követett, de stilisztikai változtatásokat is végeztek: amiről úgy gondolták, hogy túl emelkedett a munkásosztály számára, azt önkényesen leegyszerűsítették. Van olyan regénye, amelyben közel 300 módosítást találtam az első kiadáshoz képest. És néha az abszurditásig fokozták a ritkítást. Mivel az oroszokkal vigyázni kellett, még Gorcsev Ivánnak, A tizennégy karátos autó főhősének sem kegyelmeztek: a vezetéknevét kihúzva szimplán csak Ivánként jelent meg – aztán ezt később szerencsére visszacsinálták. De amit ma olvasunk Rejtő Jenő neve alatt, az messze nem az eredeti szöveg. És mivel az eredetik elvesztek, már rekonstruálni sem tudjuk a szerzői szándékot – mondja Thuróczy Gergely.
Rejtő önpusztítása a negyvenes évekre egyensúlyba került a kor pusztításával. A pénztelenség, a válások, az otthontalanság, a kegyetlen munkatempó – volt, hogy 24 órán át folyamatosan írt –, és az életvitele – láncdohányos volt, egymás után itta a feketéket, és a korban legálisan kapható serkentőszereket szedett – kiegészült a zsidótörvények és a háború okozta szorongással, és ezek együttesen kikészítették az idegeit. Többször kezelték a svábhegyi Siesta szanatóriumban, ott, ahol Babits Mihályt és József Attilát is.
És hiába a regényei elsöprő sikere, nem sütkérezhetett a dicsfényben, a nagyközönségnek ugyanis többnyire fogalma sem volt róla, hogy kit rejt a P. Howard álnév; de az álca hamarosan lehullott. 1942 májusában a Magyar Szó című nyilas lap írt az „idegenlégionista zsidó szakértő Howard úrról”, majd néhány hónappal később az ugyancsak szélsőjobboldali Egyedül Vagyunk közölt egy nagy leleplezést, ami egyben feljelentésnek is minősült. A „gyilkos cikk” után az író kisvártatva megkapta a munkaszolgálatos behívóját, ő pedig súlyos betegen is jelentkezett, mert egy percig sem hitte, hogy az állapotát látva valóban elviszik, tévedett. És mire a családja megszerezte a mentesítő igazolást, már késő volt, Rejtő úton volt a Don-kanyarba.
– Semmit nem tudunk arról, hogy mi történt vele a munkaszolgálata alatt. Hivatalosan nem halottként, hanem eltűntként szerepel a hadsereg veszteségkartonjában, de ezt csak másfél évvel, már Magyarországon állították ki. E szerint Reich Jenő a 101/19. munkásszázad tagjaként 1943. január 1-jén, a Szovjetunióban, Jevdakovó községben eltűnt – mondja a kutató – mondja a kutató. Ám ezzel még nem ért véget a legendák sora: akadt olyan társa, aki tudni vélte, hogy Rejtő ruhát cserélt valakivel, és őt temették el helyette, más pedig állította, három hónappal az állítólagos eltűnése után is találkozott vele. De ezek az elbeszélések Thuróczy Gergely szerint valószínűtlenek: ha valóban túlélte volna a Don-kanyart, annak maradt volna nyoma. – Nehezen tudott volna elrejtőzni, hiszen (átvitt értelemben is…) mindig egy fejjel magasodott ki a tömegből. (Magyar Hang)
