Az elmúlt hetekben is egymás után kerültek napvilágra az egyes intézmények vezetői és alkalmazottaik között zajló – nem mindig tisztességesnek mondható – játszmák.
Fenntarthatatlan és túlburjánzó kulturális intézményrendszerünk van, amit mindenképpen racionalizálni kell. (…) Meg kell nézni mire érdemes közpénzt áldozni
– a többi között ezt válaszolta egy a kultúra helyzetével kapcsolatos kérdésre Demeter Szilárd még 2022-ben, a köztévében. Olvasva az erről szóló tudósítást, sokan gondolhattuk, hogy a PIM főigazgatója megint csak magára akarja irányítani a főhivatású politikacsinálók figyelmét. Tévedtünk! Nem kellett sokáig várni, hogy elkészüljön a kulturális szakemberek körében nagy felháborodást keltő törvénytervezet a kulturális feladatellátásról. Arról a tervezetről van szó, amely törvényerőre emelkedésének pillanatától gyökeresen átrendezi a kultúra hazai intézményrendszerét, és a kulturális szolgáltatások elérésének módját. Betetőzése lesz mindazon változásnak, amelyet figyelemmel követhettünk az ötödik Orbán-kormány felállása óta.
Az eddig (2024 első negyedévéig) lezajlott változások célját nem ismerjük – ahogy több cikluson keresztül nem ismerhettük meg a Fidesz-KDNP kormányzásra vonatkozó programját sem. Hivatalosnak mondható kommunikáció a választási kampányokban nem hangzott el erről. Legtöbb, amit mondtak, hogy „folytatjuk”. Utalások ugyan történtek a mindenkori miniszterjelöltek bizottsági meghallgatásán, így jobb híján a történéseket követve következtethetünk a célokra.
A kultúra területére tekintve talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy nem történt és történik más napjainkban sem, mint a kulturális intézmények többségének Fidesz-ernyő alá való terelése. Ezt szolgálták az intézményvezetői castingok, a nem mindig botránymentes vezetői kinevezések, leváltások. Ezt szolgálta a kormánypárthoz közelálló alkotók nem mindig teljesítmény alapján figyelembe vett kitüntetése. Az általam feltételezett célok megvalósítását szolgálta/szolgálja a kulturális szolgáltatások létrejöttét segítő állami támogatások megkülönböztetett odaítélése, ahogy a pályázati pénzek kormányközeli alkotókhoz vándoroltatása is.
Változás figyelhető meg a kulturális intézmények belső békéjében. Az elmúlt hetekben is egymás után kerültek napvilágra az egyes intézmények vezetői és alkalmazottaik között zajló – nem mindig tisztességesnek mondható – játszmák. Sokunkat meghökkenhettek azok az alkalmazotti nyilatkozatok, amelyek az operaházi sztrájkkal, vagy az Operettszínházból távozók indokaival voltak összefüggésben. Élénk érdeklődéssel figyeljük a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) zajló eseményeket, mert a híradások szerint megismétlődni látszik a Gothár-ügy, és egyre többen nem érzik otthonosan magukat az intézményben. Hasonló érdeklődéssel olvassuk azokat a híreket, amelyek a Nemzeti Színházból távozó színészekről szólnak. Megdöbbentő, amit Udvaros Dorottya nyilatkozott távozásával összefüggésben.
Változás figyelhető meg abban is, hogy a hatalom birtokosai már nem titkolják: mi az, amit még megtűrnek; mi az, amit támogatnak; és mi az, amit (jogszabályokkal, miniszteri utasításokkal) tiltanak. Támogatnak mindent, ami az ideológiájukkal egyező, így az „egy akolból jövőket”, meg akik látványosan úgy csinálnak, mintha onnét jöttek volna. Változás figyelhető meg abban is, hogy ma már a kultúra minden szegmensének van a hatalom által kinevezett, megbízott felelőse, biztosa, költségvetési pénzzel is kistafírozott „erős embere”. Káel Csaba a mozgóképipar fejlesztésért felelős kormánybiztos, Baán László a „Liget-projekt” miniszteri biztosa, Demeter Szilád rövidesen (július 1-től) a hat – autonómiáját bizonyos mértékig megtartó – közintézmény összevonásából létrejövő Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ vezetője lesz (ez lehet a jutalma a fent idézett, és még sok hasonló megszólalásáért), a Nemzeti Színházat vezető Vidnyánszky Attila pedig – számtalan tisztsége mellett – az SZFE-t fenntartó alapítványi kuratóriumának az elnöke. Színházi emberek körében ő a legbefolyásosabb, nélküle még a Nemzet Színésze megválasztására sem kerülhet sor. Ő az, aki még a felelősségre vonást is elkerülheti egy olyan színházi balesetért, amelynek a kimenetele majdnem visszafordíthatatlan sérüléseket okozott két színésznek az általa rendezett előadásban, az általa vezetett színházban.
És még ez sem elég! Ha kell, majd alkotmányt is módosítanak. Egyelőre elegendőnek gondolják, ha olyan törvényt alkotnak, ami által eddig soha nem tapasztalt mértékű centralizáció jöhet létre. Bár a kultúráért is felelős Csák János miniszter tagadta – az ATV Egyenes beszéd című műsorban –, hogy a készülő új kulturális törvény további centralizációt tesz lehetővé. Nem akarnak mást – mondta a tárcavezető –, pusztán módszertani tanácsokat adni a legkiválóbbaktól azoknak, akiknek erre szükségük van. Pedig a sokszor módosított tervezet utolsó változata szerint a centralizáció valósággá válik, amit igen furfangos módon fognak megoldani.
A stratégiainak kikiáltott kulturális intézmények valamilyen módon rajta tarthatják majd a szemüket és a kezüket is a stratégiai jelzővel nem ellátott intézményeken. Csák János azt is mondta az interjúban, hogy hamis az az állítás, hogy (például) a vármegyei hatókörű színházak a Nemzeti Színház – ezáltal Vidnyánszky Attila – ellenőrzése alá kerülnek. A ma rendelkezésre álló információk szerint viszont nem is kell olyan sokat várni, hogy ez bekövetkezzen. Az is nehezen elképzelhető, hogy ne éppen Vidnyánszky Attila legyen az, aki majd módszertani tanácsokat osztogat, meg továbbképzéseket szervez szakmabeli kollégák számára. Persze, jó lenne, ha beavatná őket abba, hogy mi az az innováció, amellyel a legtöbb pénzt ő szerzi meg támogatások, pályázatok formájában.
A törvény életbe lépését követően az egyes településeken működő kulturális intézményeknek a kultúrstratégiai nemzeti intézményeknek – már az elnevezés is borzasztó – kell majd elküldeniük éves munkatervüket, üzleti tervüket, szolgáltatási tervüket, beszámolójukat véleményezésre, annak érdekében, hogy „megvalósuljon a vármegyei szakmai együttműködés koordinációja, a szakmai programok összehangolása”. Eszement ötlet ez annak érdekében, hogy a Nemzeti Kulturális Tanács által megfogalmazott céloktól senki ne térhessen el.
Aki mégis venné a bátorságot, hogy ellentmondjon, vagy másképp cselekedjen, az ne is álmodjon állami támogatásról, a Kulturális és Innovációs Minisztérium által meghirdetett pályázati pénzek elnyeréséről.A tervezet szerint a közművelődésben is végrehajtják majd az egységesítést. A három ezer fő feletti településeken közösségi tér, az ötezer feletti településen pedig közösségi központ jön majd létre. E két szinten fogadhatják majd a kultúrstratégiai nemzeti intézmények által biztosított „magas minőségű, értékalapú” szolgáltatásokat. Költői a kérdés, de tegyük fel: ki fogja majd megmondani, mitől magas minőségű és mitől értékalapú a felkínált – de vissza nem utasítható – szolgáltatás? Visszajön megint az az időszak, amikor azt kapják az emberek, amit kérni szeretnének, mert a hatalmon lévők még ezt is tudják. Vagy azt kapják, amit kérnek. A kultúrstratégiai nemzeti intézmények szolgáltatásait vajon ki fogja minősíteni? A nagyérdeműt dakota közmondásokkal gyakran szórakoztató jogász végzettségű miniszterelnök, vagy a Homérosztól pontatlanul idéző, olajiparból érkező, kulturális területért is felelős miniszter?
A közelmúltban a hatalom birtokosai közül fogalmazta meg valaki azt, amit sokan érzékelünk a mindennapokban, hogy annak van lehetősége uralni a társadalmat, vagy legalább a nagy többségét, aki uralja a kultúrát. Bár a társadalom többi alrendszere is bírhat kohéziós erővel, mégis nagy a jelentősége az idézett kijelentésnek. Most éppen az uralás folyamatában vagyunk. Ha hagyjuk, akkor kiszélesedik az Orbán-kormány ideológiájának megfelelő kultúra bázisa, és egyre inkább valószínűbbé válik az általuk óhajtott társadalmi változás. (Népszava)
