Kaltenbach Jenő: Csodaország (Alíz nélkül)

Adva van egy helyzet, amikor egy politikus egy zárt körben mond egy, kétség kívül, nem túl szerencsés mondatot, amit aztán valaki átjátssza a politikai ellenfélnek, amely óriási botrányt csinál belőle.

Égbekiáltó hazugságnak, megbocsáthatatlan bűnnek tupírozza, mindezt abban az országban, amelyben a politikusi hazudozás a mindennapok része, különösebb ellenállás nèlkül.

Erre aztán az így megvadított szavazók ez utóbbit a következő választáson fejveszetten abszolút hatalmi helyzetbe hozzák, ez utóbbiak vezérének vágya szerint (csak egyszer kell nyernünk, de akkor nagyon).

Hatalmi helyzetével aztán visszaélve, e vezér gyakorlatilag leválthatatlan autokráciát alakít ki, amelyben a látszat kedvèèrt megtartott, de abszolút sarokba szorított ellenzék, csak "gúzsba kötve táncolhat."

Az ember azt gondolná, hogy a választók többsége előbb vagy utóbb csak felismeri e hatalom igazi természetét és fellép ellene. De nem a magyar választó.

Ő inkább maga helyett bűnbakot keres, és azt persze abban az ellenzékben véli megtalálni, amelyet pont ő hozott lehetetlen helyzetbe.

Mikor aztán már a hatalmon lévők pozíciója, részben saját bűnöző magatartásuk, részben külső következmények miatt megrendül, a vezér kitalál saját köreiből egy új "messiást" , aki majd a "tehetetlen" ellenzék helyett megoldja az összes problémát.

És lássatok csodát, a magyar választó, legalábbis sokan közülük beveszik a trükköt, és elhiszik, hogy, mint a mesében, a végén minden jóra fordul.

A lényeg az hogy nekik, a talmi lelkesedésen kívül semmit se kelljen csinálni.

Politikai morál

Tudom, a politika nem kifejezetten morális grállovagok világa. Ott a hasznosság, az èrdek, vagy amit annak tartanak, a fő szempont.

Eddig, nekem legalábbis úgy tűnt, hogy az ún. rendszerváltás óta konszenzus volt abban, hogy Magyarország az évtizedeken keresztül csodált, vágyott fejlett nyugathoz akar csatlakozni. Át akarja venni az olttani elveket, gyakorlatot, mert az sikeresnek bizonyult.

Aztán jött Orbán és a Fidesz, aki, amely, kihasználva a magyarok jó részének politikai ösztönlény voltát, hatalomba ügyeskedte magát, ès azóta hallani sem akar a szintén nyugaton divatos ún. politikai váltógazdálkodásról, amely nélkül nincs demokrácia.

Ehelyett az Orbán banda, igazi "keleti" hagyományoknak megfelelően azt az elvet vallja, hogy "csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon", vagyis teljhatalmat kell szerezni és azt aztán többé nem elengedni. Ebbe természetesen belefér minden, a közönséges bűnözés is.

Így persze érthető, ha ma már nyugatról csak a pénz kell(ene), minden másban Putyin és Xi a példakép. Orbán odáig süllyedt, hogy hajlandó eljátszani Xi trójai falovának a szerepét az EU-ban.

Hogy ez hová szokott vezetni, az a történelemből tudható, de persze, mint az ilyenek általában, Orbán is abban hisz, hogy ezúttal másképp lesz.

Nem lesz másképp!! (MÉDIALÓGUS)