A Badacsonyt is ellepte volna, pedig az 437 méter magas....
Katasztrófafilmek visszatérő motívuma a tenger felől hatalmas falként közelítő, vészjóslóan morajló hullám, ami teljes városokat képes beborítani és a Föld színével egyenlővé tenni. Noha ezek a természeti csapások kizárólag a hollywoodi forgatókönyvírók agyszüleményei, néha-néha azért a természet is tud produkálni hasonló jelenségeket.
Bár ahogy azt a 2004-es indiai-óceáni cunaminál is láthattuk, a szökőárak szélsőséges esetben akár százezrek életét is követelhetik, a tektonikus lemezek mozgásából keletkező szökőárak érkezése a valóságban sokkal kevésbé drámai, mint a filmekben, a tengeren haladva sokszor csak egy átlagos hullámnak tűnnek, amelyek csak a partokat elérve tárják fel pusztító erejüket.
Nem példanélküliek azonban az olyan cunamik sem, amelyek sokkal jobban emlékeztetnek a hollywoodi filmek pusztító szörnyetegeire: a földcsuszamlás következtében keletkező szökőárak jóval ritkábbak ugyan, de ezek valóban képesek akár több mint száz méteres hullámokat is létrehozni. A tektonikus mozgásokból keletkező szökőárral ellentétben az ilyen cunamik, bár rendkívül látványosak, sokkal gyorsabban elhalnak - ettől függetlenül persze így is komoly veszélyt jelenthetnek, ha valaki a közelükben tartózkodik.
A Live Science szerint a legnagyobb ilyen szökőárat 1958-ban regisztrálták az alaszkai Lituya-öbölben. Július 9-én egy 8,3-as erősségű földrengés rázta meg a környéket, ami földcsuszamlást okozott a szűk, meredek hegyoldalakkal övezett fjord mellett, ennek során pedig mintegy 90 millió tonnányi szikla zuhant a 220 méter mély tó vizébe. Az öt ember életét követelő hullám 524 méter magasra kúszott fel a környező hegyek oldalán, a kutatóknak pedig később azt is sikerült megállapítaniuk, hogy maga a hullám nagyjából 150 méter magas lehetett, így mindkét kategóriában ez számít az abszolút rekordtartónak - legalábbis azok közül a szökőárak közül, amelyeket szemtanúk is meg tudtak erősíteni.
Az alaszkai Lituya-öböl - Forrás: wikipedia
Hermann Fritz, a Georgiai Műszaki Egyetem környezetmérnöki professzora 2009-ben a csapatával megkísérelte rekonstruálni a cunamit, amelyhez egy laboratóriumi tartályban megépítették az öböl 1:657 méretarányú másolatát. A kísérlet során megállapították, hogy a 150 méter magas hullám keletkezéséhez nagyjából 30 millió köbméternyi sziklának kellett az öbölbe zuhannia, amelynek speciális adottságai is jelentősen hozzájárultak a megacunami kialakulásához. A sziklák az öböl tengertől legtávolabb eső részén érték a vizet, ami így csak egy irányba tudott terjedni egy meglehetősen szűk helyen: a 14,5 kilométer hosszú fjord még a legszélesebb részén is alig 3,2 kilométer széles, a belső részein pedig ennél is jóval keskenyebb, így a hullámok nem tudtak szétterjedni. A Natural Hazards and Earth System Sciences 2019-ben egy animációt is készített a megacunamiról, ami szemléletesen mutatja be a hatalmas hullám kialakulását és terjedését, de a Youtube-on is több olyan vizualizáció található, amit az 1958-as szökőárról készítettek.
"A gleccser felemelkedett a levegőbe, és megindult előre" - számolt be élményeiről az egyik szemtanú, aki azt is elmondta, hogy sokan el sem hitték neki, amikor beszámolt arról, hogy mit látott, hiszen onnan, ahol állt, normális körülmények között nem lehet rálátni a Lituya-öbölre. Egy másik szemtanú, aki a természeti katasztrófát egy csónakból nézte végig, a szökőár keletkezését úgy írta le, hogy az sokkal inkább hasonlított egy robbanáshoz, mint hullámhoz.
A hatalmas erejű cunami több száz méteres magasságig tarolta le a fákat a környező hegyeken, a közelben található Yukatban pedig megrongálta a hidakat, dokkokat és olajvezetékeket is. A szökőár öt halálos áldozatot is követelt, ugyanakkor többen is voltak, akik csodával határos módon megúszták a találkozást a világ legnagyobb hullámával: egy halászhajó kapitányát és hétéves fiát például több tíz méteres magasságba emelte a hullám, ennek ellenére kisebb sérülésekkel megúszták a cunamit. (Live Science, Wikipedia)/Rakéta
