És mi a közös még? Az, hogy a felelősségvállalás elmaradt.
Hosszas megosztottság után a 2019-es önkormányzati választásokon elért közös sikereken felbuzdulva létrejött egy sokszínű, hatpárti összefogás, hogy leváltsa a régóta az ország élén álló autoriter vezetőt és helyreállítsa a demokratikus intézményrendszert. A felmérések először ígéretesnek tűntek, a médiatúlsúlyt élvező regnáló hatalom azonban dominálta kampányt, és az ellenzék besározására, illetve jóléti intézkedések bejelentésével a szavazók lekenyerezésére törekedett. A választáson az összefogás alulmúlta a várakozásokat és csalódást keltő eredményt ért el, a kormánypártok pedig magabiztosan győztek. Bebizonyosodott, hogy különböző pártok szavazótábora nem feltétlenül adódik össze. A hatpárti szövetség fellazult, a szavazást követő hetekben egyik pártvezető sem vállalta magára a felelősséget és jelentette be lemondását. Bizonytalan, hogy a demoralizált és belharcokkal terhelt ellenzék képes-e helytállni a jövő évi önkormányzati választásokon.
Ahogyan a bevezető is mutatja,
számos párhuzam fedezhető fel a magyar és a török ellenzéki összefogás által bejárt út között. S bár nem kevés különbség van a Recep Tayyip Erdogan török elnök és az Orbán Viktor magyar kormányfő leváltására szerveződött koalíciók között, a választási kudarc mégis részben hasonló okokra vezethető vissza.
Baris Terkoglu, a Cumhuriyet baloldali török napilap publicistája múlt pénteken mutatott be részletesen egy ellenzéki megrendelésre készült elemzést, amely a májusi vereségre keres magyarázatot. Ugyan azt a jelentés is megállapítja, hogy a török hatpárti összefogás, a Nemzeti Szövetség jelentős ellenszélben vágott neki a kampánynak, de az ellenzék hibáit is feltárja. Például rámutatott arra, hogy az állami erőforrásokkal visszaélő Recep Tayyip Erdogan török elnök fölényét a terepmunkával, vagyis a helyszíni jelenléttel lehetett volna ellensúlyozni, ám ez hiányzott az ellenzék részéről, inkább a közösségi médiára fókuszáltak. A szerző a koalíció szemére veti azt is, hogy nem sikerült egyszerű üzeneteket megfogalmazni a szavazók felé és ezáltal tematizálni a közbeszédet, azaz például a gazdasági nehézségekre vagy éppen a demokratikus deficitre irányítani a figyelmet. További problémaként említi, hogy az ellenzék nem tudott megnyugtató válaszokat adni a kormányzat által indított lejáratókampányokra és alábecsülte azok hatékonyságát. Ezek a kritikák tavaly az Egységben Magyarországért pártszövetséggel szemben is megfogalmazódtak.
A lejáratás fő csapásiránya természetesen más volt. Törökországban a Nemzeti Szövetségre rásütötték, hogy „a terrorizmus pártján áll”, mert a közös elnökjelölt, Kemal Kilicdaroglu mögé beállt a baloldali-kurdbarát Népek Demokratikus Pártja (HDP), amit a kormányzati narratívában következetesen a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szeparatista terrorszervezettel azonosítanak. Hazánkban a közös miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter egy Partizán-interjúban elejtett megjegyzését felkapva „háborúpártinak” bélyegezték az összefogást és azt terjesztették, hogy „fegyvereket és magyar katonákat küldene Ukrajnába”. Az érintettek tagadása egyik esetben sem volt képes meggyőzni az elbizonytalanított szavazókat.
Az elemzés szerint továbbá Erdogannak bejött az taktika, hogy az ideológiailag tág spektrumon elhelyezkedő összefogás pártjait kormányzóképtelennek mutatta be. Tavaly Orbán és a Fidesz is hasonlóan járt el. Mind hazánkban, mind Törökországban azért működhetett ez, mert kívülről is érzékelhetőek voltak a belső feszültségek és világnézeti ellentétek. „A török ellenzéki koalíció rendkívül sokszínű volt, valószínűleg ezért sem tudott megszólítani sok embert, sőt, el is vesztettek bizonyos szavazókat. A baloldali-kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) nacionalista, konzervatív, iszlamista, valamint a kormánypártból kivált politikusok által alapított két párttal állt össze. Egyikük sem tudta a saját agendáját vinni. Az hozta össze ezeket a pártokat, hogy le akarták váltani Erdogant, visszaállítani a parlamentáris rendszert, megerősíteni a demokratikus intézményeket, de önmagában erre nehéz építeni” – magyarázta lapunknak Pénzváltó Nikolett Törökország-szakértő, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője. „A bizonytalansághoz a történelmi tapasztalat is hozzájárult, mivel az elmúlt évszázadban számos alkalommal kellett előrehozott választásokat tartani a gyenge koalíciós kormányok összeomlása miatt” – tette hozzá.
A szakértő szerint a Nemzeti Szövetség sokszínűsége lehet annak is az oka, hogy Erdogan korábbi párttársai nem tudták átcsábítani a kormánypártok törzsszavazóit. Ali Babacan volt gazdaság miniszter fémjelezte Demokrácia és Haladás Párt (DEVA), illetve Ahmet Davutoglu egykori miniszterelnök Jövő Pártja (GP) ennélfogva – némi túlzással – a Pálinkás József volt akadémiai elnök alapította Új Világ Néppárttal, illetve Gémesi György gödöllői polgármester Új Kezdet pártjával állítható párhuzamba.
A magyar és a török választások abban is hasonlítottak egymásra, hogy a két versengő koalíció mellett egy harmadik szélsőjobboldali erő is ringbe szállt: nálunk a Jobbikból kivált Mi Hazánk, Törökországban az úgynevezett ATA-szövetség és annak elnökjelöltje, Sinan Ogan versenyzett a szélsőjobboldali szavazatokért.
A török ellenzék által rendelt elemzés szerint Ogan ellenzékkel szembeni kirohanásai elijesztették a Nemzeti Szövetségtől a fiatal szekularista-nacionalista szavazókat, magyar kontextusban a Mi Hazánk a korábbi Jobbik-szimpatizánsok egy részét tudta elcsábítani.Az ellenzék közös jelöltje is gyenge pontnak számított mindkét esetben, legalábbis, ha hitelt adunk a már említett török elemzésnek és egyes, magyar választásra reflektáló véleményeknek, jóllehet, merőben más hátterű és karakterű személyekről volt szó. Nálunk előválasztáson dőlt el, hogy a konzervatív Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester áll a hatpárti összefogás élére. Törökországban – éppen a magyar tapasztalatokból okulva – a pártvezetők egymás között döntöttek az elnökjelölt személyéről, aki a koalíció legnagyobb erejét vezető szociáldemokrata Kemal Kilicdaroglu lett.
Márki-Zay egy konfrontatív habitusú, pártoktól független kívülálló volt, Kilicdaroglu egy szelíd politikus, aki 2010 óta a hagyományos váltópártnak számító Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke. Mégis mindketten súlyos hibákat követtek el a kampány során.
A Direkt36 oknyomozó portál tavalyi cikke szerint Márki-Zay túlságosan ráerőltette stábjára saját elképzeléseit, míg Kilicdaroglunak nem a választási győzelemre irányult a kampánya, hanem arra, hogy igazolja jelöltségének helyességét és elnyomja bírálóit. Míg a magyar közös jelölt amiatt kapott bírálatokat, hogy túlságosan magát adta, nem volt elég taktikus, addig török kollégájára éppen az ellenkezője volt igaz, vagyis nem volt elég hiteles, amikor konfrontatívnak mutatkozott.
A CHP-vezérrel szembeni kritikák kapcsán azért érdemes megjegyezni, hogy a többször hivatkozott ellenzéki elemzést Ekrem Imamoglu isztambuli főpolgármester rendelte meg, aki minden jel szerint pártvezetői babérokra törne. Azt a jelentés ismertető Terkogluis elismerte, hogy a kritika a vezetésre van kihegyezve. A Cumhurriyet publicistája mégis hangsúlyozta, hogy az ellenzéki vezetőknek kötelessége levonni a konzekvenciákat és tanulni a vereségből, máskülönben a szavazók becsapottnak érzik magukat és reménytelennek helyzetüket. Ez talán nemcsak Törökországra érvényes.
A pártelnök ragaszkodik a székéhez
A magyar és a török választások utóélete is azonos abban a tekintetben, hogy a személyes felelősségvállalás közvetlenül a kudarc után elmaradt a pártelnök részéről. Törökországban a Nemzeti Szövetség legfőbb erejének, a CHP-nak a 17 tagú végrehajtó tanácsa ugyan lemondott, de a vesztes elnökjelölt, a 2010 óta a párt élén álló Kemal Kilicdaroglu a helyén maradt, sőt magához vonta a pártszervezési feladatokat. Kilicdaroglu az összes tanácsadóját is menesztette. Sajtóhírek szerint bizalmasainak azt mondta, hogy a következő tisztújításon nem fog újraindulni a pártelnöki posztért. Nyilvánosan ugyanakkor ezt nem erősítette meg, hiába kérte tőle azt a párton belüli radikális változást szorgalmazó Ekrem Imamoglu isztambuli polgármester.
A vezetőváltás nem túl gyakori a CHP-ban – mutatott rá Pénzváltó Nikolett, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője. Az államalapító Mustafa Kemal Atatürk 1923-ban hozta létre a pártot, amelynek azóta mindössze 7 vezetője volt. „Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Atatürköt követő Ismet Inönü hosszú ideig, 1938-tól 1972-ig volt pártelnök, a CHP-t pedig az 1980-as katonai puccsot követően más pártokkal együtt betiltották, és csak 1992-ben alakult újra” – magyarázta a Törökország-szakértő.
A török összefogás másik öt pártjának elnökei is a posztjukon maradtak, sőt Meral Aksener, a nacionalista Jó Párt (IYI) vezetője még azt is kijelentette, hogy újra kíván indulni tisztségéért. A 20 éve hatalmon lévő Recep Tayyip Erdogan élcelődött a helyzeten.
Világossá vált, hogyan lettek egyik napról a másikra diktátorok azokból, akik demokráciát ígértek
– jelentette ki a török elnök egy múlt szombati díjátadón, aki szerint az ellenzék belharcai is azt bizonyítják, hogy a választók jól döntöttek. Kilicdaroglu magatartása bizonyos szinten párhuzamba állítható a magyar összefogás listavezetőjével, Márki-Zay Péterével, aki leszereplése után párttá alakította az általa vezetett Mindenki Magyarországa Mozgalmat.
Hazánkban egyébként végül az Egységben Magyarországért hat pártjából öt teljesen vagy részben lecserélte vezetőit a választást követő első tisztújításon. A Momentum és Jobbik új elnököt, a Párbeszéd új társelnököket, az MSZP és az LMP pedig új férfi társelnököt választott. Egyedül a Demokratikus Koalíció élén nem történt változás – azt továbbra is Gyurcsány Ferenc vezeti. (Népszava)
