Komoly üzenete van L. Simon László leváltásának

A kultúrát inkább ellenségként, mint partnerként kezelő autoriter rendszerek igen boldogtalan állampolgárokat termelnek ki, véli Hermann Veronika irodalomtörténész, médiakutató.

A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóját, L. Simon Lászlót amiatt rúgták ki, mert a múzeumban megrendezett World Press Photo kiállításon szerepeltek Hannah Reyes Morales Melegek idősotthona című képei, és a kiállítást Dúró Dóra, a Mi Hazánk szélsőjobboldali mozgalom képviselője LMBTQ+-propaganda terjesztésével vádolta meg.

A Csák János vezette Kulturális és Innovációs Minisztérium ezek után azt kérte a múzeumtól, az ún. gyermekvédelmi törvény értelmében ne engedjenek be 18 év alatti látogatókat a tárlatra. L. Simon László viszont úgy reagált, a múzeum alkalmazottai nem kérhetik el senki személyi igazolványát. A minisztérium ezt követően azonnali hatállyal leváltotta L. Simont.

Ez az eset arról tanúskodik, hogy a Fidesznek valójában nincs kultúrpolitikája, állítja Hermann Veronika médiakutató, irodalomtörténész, aki a Telexen publicisztikában foglalkozott az üggyel. A Napunknak arról is beszélt,

• hogyan alakította át az elmúlt 13 év a magyarországi kulturális szcéna működését,
• milyen üzenetet hordoz L. Simon László menesztése,
• miért nem működik a Fidesz kultúracsinálása,
• mit ajánlana a független kultúra szlovákiai művelőinek, ha itt is a magyarországihoz hasonló helyzet áll elő a kultúrában.

L. Simon László a leváltása után azt nyilatkozta, a magyar közélet választóvonalhoz érkezett. Át kell gondolni szerinte, mit lehet egy demokráciában bemutatni egy kiállításon, és hol a különbség a cenzúra és a korhatáros tartalom között, mert szerinte most erről a témáról mindenki összevissza beszél. Akkor is kimondta volna ezt, ha nem váltják le?

Nehéz ezzel kapcsolatban találgatásokba bocsátkozni, de valószínűleg nem. Az, aki pozícióban van és ragaszkodik a pozíciójához, az minél kevésbé bírálja a hatályos törvényeket és azok esetleges alkalmazását. Ahhoz képest, hogy mi történt vele, folyamatosan úgy nyilatkozik, mint aki a hatalom része. Nem lett belőle sem hős, sem áldozat a független kultúra szemében, és nem lett óriási ellenség sem a NER szemében.

Pedig a hős pozíciója mintha elkezdett volna épülni, amikor például távozott az utolsó munkanapján, négyszáz ember tapsolt neki. Ezt hogy értelmezi?

Úgy hallottam, ez tulajdonképpen egy önkéntelen reakció volt. Attól függetlenül, hogy milyen módon került a pozíciójába, ami vele történt, méltatlan dolog. Nem azért, mert ehhez nem asszisztált volna, hanem mert egy fasizálódó közéletben egy nyíltan fasiszta nézeteket hangoztató párt képviselője instrumentalizálta ezt a „botrányt” – ami sok szempontból inkább figyelemelterelés.

Dúró Dóráról van szó, akire a képességeinél sokkal jelentősebb figyelem vetül botrányos és fasiszta kultúrpolitikai nézeteket támogató megnyilvánulásai miatt. Ilyen volt a legendás könyvdarálás is, ami elfogadhatatlan, most pedig a Nemzeti Múzeum elleni kampánya.

Ez véletlen, hogy mindig Dúró Dóra robbantja ki ezeket a botrányokat? Valószínűleg erről is csak spekulálni tudunk, de a külső szemlélőnek úgy tűnhet, a kormány mintha felhasználná őt, hogy elindítson bizonyos ügyeket.

Vannak erre vonatkozó találgatások. Egyre többen spekulálnak arról, hogy a Mi Hazánk a Fidesz egyfajta fiókintézménye. Sok esetben valóban úgy tűnik, hogy a Mi Hazánkat lehet arra használni, hogy szondázzák a lakosság hozzáállását bizonyos kérdésekhez. Bedobnak olyan témákat, amik egyelőre még a Fidesz számára is túlzóak lennének.

Habár ez nem kultúrpolitikai ügy, de tegnap volt a szavazás a budapesti választókerületek módosításáról, ami a Mi Hazánk javaslata volt, és a Fidesz csont nélkül megszavazta. Egészen biztosan vannak a két párt között háttéralkuk. Dúró Dóra egyébként is úgy tűnik, mint aki nagy örömmel vállalja ezt a nem túl szimpatikus szerepet.

L. Simon László még a leváltása után is védelmezte az úgynevezett gyermekvédelmi törvényt és kiállt mellette. Szerinte nem magával a törvénnyel van baj, hanem az értelmezésével. Mit gondol erről az érvelésről?

Ez a törvény egy rettenetesen káros, erőszakos és álszent dolog. Pontosan arra jó, amit most L. Simon László esetében is láttunk: az alkalmazása igen szabadon értelmezhető, és habár ragaszkodnak a gyermekvédelmi elnevezéshez, ez valójában egy homofób törvény. Attól még, hogy valamiről nem beszélünk, attól még az a jelenség létezik, ami valójában egy közhely.

A törvény megszavazói is tudják, hogy ez egy putyini mintára készült törvény. Most már teljes gőzzel dübörög a putyini diktatúra és a háborús agresszió, de ehhez a helyzethez Oroszországban is lépésről lépésre jutottak el. Az LMBTQ+-személyek elleni kampány és hangulatkeltés nagyon fontos témája ennek a populista identitáspolitikai háborúnak – általában ők nevezik ezt háborúnak. Ez a törvény pedig alkalmas arra, hogy ilyen irányba tematizálja az identitáspolitikai ügyekről szóló közbeszédet.

Már felnőtt több olyan generáció, amelyek számára természetes a sokkal toleránsabb hozzáállás, ami részben a médiafogyasztási és eszközhasználati szokásoknak és az életkornak is köszönhető. Az egyik oldalon látunk egy álszent, a valós társadalmi problémákat figyelmen kívül hagyó törvényi szabályozást, ami az EU-n belül is példátlan. A másik oldalon viszont azt látjuk, hogy ennek a célközönsége egyre csökken.

Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója úgy nyilatkozott, a könyvek fóliázása csak olyasfajta megkülönböztetés, mint amikor nagy értékű albumokat fóliáznak be a könyvesboltokban, vagy mint amikor megjelölik a korhatáros filmeket. Erről az érvelésről mit gondol?

Erről is azt gondolom, hogy nagyon erős csúsztatás.  A fóliázás kapcsán is felmerül, mi számít olyan tartalomnak, ami sérti ezt a törvényt. Nálam sokkal hozzáértőbb szakemberek írták meg, hogy a világirodalom rengeteg alkotása válhatna a fóliázás áldozatává. Másrészt nem lehet minden egyes könyvet átnézni abból a szempontból, hogy megjelenik-e bennük azonos neműek közötti kapcsolat.

A törvény álszentségét mutatja, hogy lényegében betarthatatlan, viszont nagyszerűen fel lehet használni arra, hogy különböző szerzőket, kiadókat vagy könyvterjesztőket vegzáljanak vele. Nyilván nem véletlen, hogy azokat vegzálják vele, akik nem a Libri hálózat tagjai, amely épp nemrég került át a kormánypárti szellemi holdudvart kinevelni kívánó Mathias Corvinus Collegium tulajdonába. Az identitáspolitika viszont csak ennek az ügynek a kisebb része.

Melyik a nagyobbik része?

A nagyobb része a kultúra központosítása, államosítása, kiszervezése lojális szervezeteknek. Ahogy általában a NER működésében látjuk, a kultúrpolitikai műveletekben is a hatalom maximalizálása és a minden áron való megtartása a cél.

L. Simon László egy hűséges fideszes politikus már hosszú évek óta, aki részt vett a médiaviszonyok átalakításában és a kulturális élet leuralásában. Közben már a leváltása után a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló beszédében arról beszélt, hogy a művészetbe nem szabad politikát keverni, és hogy milyen fontos a művészeti intézmények autonómiája. Hogyan kell értelmezni L. Simon László pozícióját? Az ő kirúgása azt jelenti, hogy a keményebb lépések ideje jött el a fideszes kultúrpolitikában?

Arról nem bocsátkoznék találgatásokba, L. Simon László mit gondol vagy hogyan pozicionálja magát. Az egészen biztos, hogy 2023-ban Magyarországon a művészet autonómiájáról beszélni legalábbis abszurd. Ő úgy tesz, mintha minden rendben volna, miközben semmi sincs rendben, és ezt éppen az ő elbocsátása mutatja meg. Ez pedig egy üzenet, hiszen ha a Fidesz megbízható káderével megtörténhet egy ilyen botrányos elbocsátás, akkor senki nincs biztonságban.

Ez ugyanannak a hatalommegtartási és hatalommaximalizálási politikának az eszköze, ami a NER fő motivációja. Ezt nem a NER találta fel, a klasszikus populista rendszerek így működnek: a populizmus nem ideológia, hanem egy cselekvési mintázat, aminek a társadalmi igények szerint vannak bizonyos ideológiai preferenciái.

A Fidesz jobboldali, konzervatív, keresztény pártnak próbálja mutatni magát, de valójában nem az. Habár a retorikájában sokszor már tényleg a fasizálódás jeleivel próbálják a zászlójukra tűzni a fehérek és a keresztények védelmét, de a Fidesz nem egy hagyományos konzervatív párt, hanem egy szélsőjobboldali populista párt. Ennek megfelelően az identitáspolitikában szélsőséges, elsődleges ideológiája viszont a hatalom.

Mindent ennek rendelnek alá, a kultúrpolitikát is. Ennek rendelik alá az ország regionális és globális geopolitikai helyzetét is, amikor folyamatosan támadják a szövetségesi rendszereinket, a NATO-t és az EU-t, miközben mindenféle obskúrus keleti diktatúrákkal nagyon jó viszonyt ápolnak.

A Telexen megjelent cikkében írta, hogy a NER-nek nincsen kultúrpolitikája. Hogyan kell ezt értelmezni?

Ez nagyon összetett kérdés. Egyrészt van az intézményes struktúra, amit valóban átalakítanak, és ez elsősorban hatalmi szempontok mentén történik. Minden intézményrendszernél azt látjuk, hogy erős a törekvés ezek központosítására, ahogy mondjuk a közoktatás esetében. Minél inkább központosított az intézményrendszer, annál kevésbé fog hatékonyan működni, mert annál kevésbé lesz demokratikus.

A központosítás viszont lehetőséget ad arra, hogy a valódi döntéshozói helyzetbe hűséges emberek kerüljenek. Ez az autoriter rendszerek sajátossága. Ide tartozik az egyetemek alapítványosítása is. Ugyanez történik a finanszírozással kapcsolatban is.

Milyen formában?

Egyre-másra olvashatjuk a közösségi médiában vagy a megmaradt független felületeken, milyen műhelyek kapnak minimális vagy semmilyen támogatást. Itt is látszik az a mintázat, hogy a kultúra nem is feltétlenül ellenzéki, hanem független tereit, felületeit el akarják lehetetleníteni, ki akarják véreztetni. Ennek kiváló eszköze az anyagi források megvonása.

Az elmúlt 13 év óriási rombolást hozott a kulturális életben. Szellemi műhelyeket, újságokat, folyóiratokat számoltak fel a források megvonásával, miközben elmondhatatlanul nagy összegeket csoportosítottak át olyan, ideológiailag megfelelő, hatalmi értelemben lojális intézményekhez, amelyek mögött nincs valódi tartalom.

Ezért mondhatjuk, hogy nincs valódi kultúrpolitika?

Itt jutunk el a nagy problémához, ami a valós és korszerű kultúrpolitika hiánya. A magyar jobboldali hagyományban már nagyon régóta jelen van egy probléma. Mégpedig az, hogy nehezen lehet összefésülni a konzervatív irányvonalat – ami mégiscsak egy nyugatos, európai szellemi irányzatnak a része – a kicsit habókos, szélsőjobboldali, pogány rítusokban és sámánokban hívő, ősmagyar elméletekkel kacérkodó táborral. Mindig volt ebben az egészben egy bukfenc. Most úgy tűnik, hogy a NER-ben az utóbbi felé kezdenek elbillenni.

A mostani kormánypárti, vagy inkább kormánypárti szereplőknek számos olyan megnyilvánulása van, amikhez képest Csurka István írásai a 90-es évek elejéről finom, toleráns és kozmopolita műveknek tűnnek. Van tehát egy ideológiai probléma. Másrészt pedig nem működik ez a fajta kultúracsinálás.

Ezt hogy érti?

Ennek a kultúracsinálásnak nincsenek olyan termékei, amelyek a közönség számára igazán népszerűek lennének. Elég megnézni a színházak nézőszámait, vagy a még létező irodalmi folyóiratok olvasóinak számait. A legtöbb esetben nem működik a közönség számára. Sokszor azt látjuk, erőszakkal akarnak valamit elvenni, mint a gyerekek a játszótéren. Ha én magam nem tudok intézményt létrehozni és a közönség számára eladható, kanonizálható kultúrát létrehozni, elfoglalom ezeknek a tereit.

A Színház és Filmművészeti Egyetemmel nagyon hasonló történt. A tiltakozás pedig értelmetlennek tűnik, mert hiába alakult ki egy erőteljes és hosszú életű ellenállási mozgalom, végül az történt, ami az első forgatókönyv szerinti terv volt. Ez is egyfajta kivéreztetés.

A társadalomnak az a része, amelyik foglalkozik ilyen kérdésekkel, iszonyatosan fáradt, és azt látja, nem sok értelme van az aktív tiltakozásnak. De ha visszatérünk az eredeti kérdéshez: a rendszernek a kultúra nem a szerves része. A rendszer célközönsége nem elsősorban a kulturális fogyasztáson keresztül határozza meg magát. Ez azt jelenti, hogy ebben a társadalomban jelenleg nem fontos a kultúra minősége, mert megélhetési problémák vannak, és mert végletesen megosztott, atomizált, szorongó és bizonytalan.

Amikor folyamatos krízis van, a kormányzat pedig háborús retorikát pörget, természetes, hogy a kultúra előállítása, fogyasztása és a kultúráról folyó kulturált beszéd visszaszorul. Most pedig egy ilyen időszakban vagyunk.

Szlovákiában jelenleg hasonló folyamatok játszódnak le, mint amelyeket néhány éve Magyarországon láttunk. Kialakultak már Magyarországon olyan túlélési mechanizmusok a független kultúra művelői körében, amelyeket esetleg példaként említhetnénk a hasonló kilátások előtt álló szlovákiai társaik számára?

Vannak klasszikus stratégiák, mint a közösségi fenntartás, ami persze szintén véges lehetőség. Az előbb is említett okok miatt nagyon kevesen engedhetik meg, hogy eltartsák a független kultúrát, de vannak erre gyakorlatok, akár a független sajtóban, akár a kulturális színtereken.

Szellemi értelemben megvannak azok a műhelyek, vagy divatos szóval buborékok, ahol az emberek megtalálják egymást, és ahol össze tud gyűlni a kultúrafogyasztó közönség. Van néhány intézmény is, ami ilyen alapon működik. Ami óriási probléma, hogy ezek majdnem mind a fővárosban vannak.

Magyarországon általános probléma a Budapest-központúság, az olyan városokban, mint Debrecen, Pécs vagy Szeged, nagyon végesek a lehetőségek. Azt szokták mondani, hogy Magyarország egy kicsi ország, de Európában vannak kisebb országok is, amelyek a magyarországinál egyenletesebben tudják ezeket a helyszíneket elosztani. Ha ezek a helyek nem generálnak párbeszédet, akkor tényleg teljesül a rendszernek az a törekvése, hogy Magyarország akkumulátorgyárrá változik.

A kultúra nélküli társadalmak, a kultúrát inkább ellenségként, mint partnerként kezelő autoriter rendszerek igen boldogtalan állampolgárokat termelnek ki. (NAPUNK)