Egyes, a bosszútörvény miatt kilépett pedagógusok szerint árulók azok a pályatársak, akik maradtak.
Interjú Pócsné Berkesi Zsuzsanna francia szakos tanárnővel, aki sztrájkolt, engedetlenkedett, tüntetett – és maradt. Mert, mint mondta, imád tanítani. (444.)
A magyar történelem teli van egymást leárulózó politikai ellenfelekkel!
A Habsburg-pártiak voltak árulók, vagy a török segedelmében bízó Thököly, Bethlen?
A kurucok vagy a labancok?
Kossuth, aki bátran elmenekült (egyéb disznóságairól most ne essék szó) és kényelmes emigrációból kente rá az egészet Görgeire (később a köpönyegforgató Németh László szíves közreműködésével), és osztotta az észt biztos távolból, vagy Görgei, aki bízva az oroszok ígéretében, teljes büntetlenségben reménykedve tiszttársai és általában a felkelők számára, feladta a katonailag kilátástalan harcot és maradt?
A Tanácskormány, mely, soraiban számos hivatásos katonatiszttel, legalább felvette a harcot az ország területi épségének, vagy legalább töredékének megőrzése érdekében, vagy Horthy, aki román szuronyok hegyén mászott be a hatalomba?
Bajcsy-Zsilinszky, Pesti Barnabás, Fried István, Pataky István, Ságvári Endre, Kiss János, Nagy Jenő, herceg Odescalchi Miklós, vagy Beregfy-Berger, Sztójay Döme?
Árulók-e azok a pedagógusok, akik tovább húzzák az igát?
Vagy éppen azok az árulók, akik személyes meggyőződésből, méltóságuk védelmében, vagy anyagi okokból elhagyták a pályát a kormány szégyenteljes intézkedései, a pedagógus-pálya, egyben a közoktatás ellehetetlenítése miatt, ezzel viszont cserben hagyva a diákjaikat?
Ki hivatkozik itt társadalmi közfeladatára, szakmai elhivatottságára több alappal?
És akkor még nem említettük a tényt, hogy a pedagógus-társadalom jelentős hányada ötven körüli/fölötti nő, akik sírásónak, árufeltöltőnek a fizikai adottságaik miatt, elit magániskolába tanítani kapcsolatok hiányában, a magánszférába speciális, ott nem kompatibilis képzettségük okán, a közszféra egyéb ágazataiban egy titkos utasítás alapján, mint zendülők nem helyezkedhetnek el!
Nem említettük a kistelepülésen, minden egyéb munkalehetőségtől elzárva a munkáját (esetleg összevont osztályban – XXI. század!) végző tanítónőt, akinek nincs tőkéje ahhoz, hogy magániskolát hozzon létre, vagy csak korrepetálással keresse a kenyerét, egyébként pedig fizetőképes kereslet sincs arrafelé az ilyesfajta úri huncutságokra.
Ők mit tehetnek azon kívül, hogy maradnak?
Tudomásul kell venni a tényt, hogy aki leárulózza őket, az egyben kilencmillió honfitársát nevezi kollaboránsnak, és tízmilliót (azóta ennyit fogytunk itthon) a Kádár-rendszerben.
Bizonyos szempontból igazuk van! Mert a társadalom totális közönnyel fogadta a pedagógusok (mellesleg alig tíz százalékának) mozgolódását, mint ahogy totális közönnyel, ha nem ellenszenvvel fogadja mindegyik soron lévő szakma hasonló akcióit.
Aztán sír, mint a fürdősk…a, ha rá kerül a sor – de ez más kérdés.
Másfelől (egérút esetében) könnyebb leköszönni, mint maradni, és folytatni a kilátástalan harcot a kormányzat közoktatást pusztító tevékenysége ellen, az osztályterem csukott ajtaja mögött, a diáksereg érdekében, újra és újra beígért, soha meg nem valósított illetményrendezésben is bizakodva (bizakodva?), mely nálunk egyedülálló módon Brüsszel aknamunkája miatt marad el tíz éve.
(Egyedülálló, mert általában, normális országban a kormány természetes feladatának tartja, hogy maga oldja meg a közfeladatai finanszírozását – ez a dolga!)
Úgyhogy a kérdésre a válasz bonyolultabb, mint Kossuth és Görgei, vagy Bajcsy-Zsilinszky és Sztójay, meg Beregfy-Berger esetében.
Azt gondolom, hogy ki-ki, lehetőségei esélyei függvényében szabadon döntheti el, hogy megy, vagy marad, és önmagában ettől senki nem lesz áruló!
