Összeszorult gyomor, izzadó tenyér, remegő láb, kis híján könnybe lábadó szem.
A megboldogult hős, Karsai Dániel gyomorszondás táplálása óta semmilyen digitális tartalom elfogyasztása után nem tajtékoztam úgy a dühtől, mint most, amikor végignéztem a Direkt36 csapata által életre hívott, „A dinasztia” című oknyomozó mesterművet. Nem tudom, hogy a budai elitklub japán szaunája vagy a luxusturista-reklámok húzták ki a gyufát, mindenesetre ritkaság, hogy adatokon, tényeken és interjúkon alapuló filmes látlelet – amely ráadásul jól ismert témát dolgoz föl – ekkora érzelmi hullámot ver, hisz hazánk kegyesnek korántsem nevezhető történelme már alaposan megdolgozta az itt élők lelkiségét. A magyar társadalom, ha kínlódva is, de hozzászokott a cinizmussal vegyített apátiához, ami pedig még szomorúbb, hogy idővel aztán bele is kényelmesedett.
A törvényes és intézményesített lopkodás keserű múltunkból fakadó közösségi örökség, hisz voltaképpen soha nem is volt annyira másképp. Kelet-Közép-Európa népeinek évszázados tapasztalata, hogy teljesítmény helyett hűséggel, becsületes munka helyett ügyeskedéssel, elhivatott tanulás helyett pedig okosba megoldással lehet előrébb jutni, aki pedig máshogy látja, nem más, mint hazug, vagy ami még rosszabb, balek.
A hatalom legfőbb hazai birtokosának veje és lánya ugyanakkor még a nyalakodós-svindlizős életstratégiát jellemzően elfogadó kisembernek is kicsapja az igazságérzetért felelős agyi reléit, hisz hiába a háztájiban összegürizett, adózatlan forintokért vásárolt nyaraló vagy a zsebbe fizetett, járulékmentes készpénzen vásárolt aranygyűrű, a Tiborcz István & Co-hoz képest a legtöbb ügyeskedő polgártárs is hatalmas lúzernek érezheti magát. A hétköznap mutyija ugyanis két tekintetben jelentős különbséget mutat az elsőszámú NER-lovag svindlijeihez képest: egyfelől amikor a haza kis seftesei ravaszkodnak, ők valójában elsősorban a család megélhetését igyekeznek a közepesnél valamivel magasabb nívóra felkínlódni, másfelől érdemi gazdasági teljesítményt, munkát, energiát és időt rendelnek a simliskedés mellé.
Szemben velük a miniszterelnök veje még arra sem méltó, hogy az államot a nevével fémjelzett részvénytársasághoz hasonlítsák. Egy ekkora tőkével működő cég ugyanis pénzügyi, működési szempontból racionális, döntései a mindenkori vezetők és tulajdonosok piaci körülmények közötti profithoz jutását szolgálják. A pufimellényes aranyifjú körében viszont még annyi tehetség vagy önbizalom sincs, hogy igyekezzenek legalább a kockázatvállalás látszatát fenntartani. Esetükben legfeljebb a hatalomba vetett vakhit fedhet csak fátylat a tényre, miszerint egy versenyhez csak kicsit jobban szoktatott közösségben az ilyen jellegű figurákra nemhogy milliárdokat nem bízhatna az állam, de még egy félreeső, kisforgalmú nemzeti dohánybolt működtetését sem.
Ettől függetlenül akárhányan is rágnak be az urambátyám-attitűd mértékén és szemérmetlenségén, sem egy újabb elrabolt százmilliárd, sem az arról szóló újabb dokumentumfilm nem buktat itthon kormányt. Ahogy eddig, úgy ezek után sem a korrupció mértéke határozza meg a mindenkori magyar választók döntését a szavazófülkében. Sőt, az ország de facto legfőbb méltóságaként bizonyos kapuk kinyitását megkönnyíteni a szeretteinek, az még lehet családfői kötődésből fakadó, helytelen, de mégis megbocsátható művelet. Ugyanakkor az államhatalom csúcsán ülő vezetőként a nemzeti nagytőke erősítésére hivatkozni, majd ezermilliárdokban mérhető közvagyont átjátszani a teljesítmény nélküli rokonoknak, akik előadják a komoly vállalkozót, miközben dubaji sejkeket megszégyenítően égetik a rájuk bízott közös tőkét, nos, ez vakság – mégpedig a lélek elkeserítően ordító vaksága.
Jómagam tényleges örömmel figyelem és kommunikálom a kormányzat bármely cselekvését, amely meglátásom szerint helyes irányba mozdítja Magyarhont, hisz a zsurnalizmust mégiscsak méltányosan és igazságosan éri meg űzni. A miniszterelnök családjának abszurd vagyonosodását viszont nem lehet megmagyarázni, hiába sipákolnak a hatalom beszélő fejei szuverenitást meg Ukrajnát. Ez olyan stratégiai hiba gazdaságilag, olyan károkozás társadalom-lélektanilag és olyan történelmi bűn politikailag, amit egy esetleges jövőbeli Negyedik Magyar Köztársaságban soha, de soha nem szabad engedni, hogy megismétlődjék.
Egyetlen örömforrásom „A dinasztia” megtekintésében, hogy utazás közben néztem, így már-már segített megbocsátanom a vonat húszperces késését. A MÁV azonban hamar visszarángatott a hétköznapok rögvalóságába: közvetlenül leszállás előtt kiderült, hogy a frissen felújított vasúti kocsi ajtajai tönkrementek, szóval onnan nem tudunk leszállni. Amúgy nem vett mostanság Tiborcz István vonatfelújító céget? (Magyar Hang)
