Nagyon örülök, hogy Péterfy Gergely olaszországi emigrációjából, németországi kiruccanásával egybekötve úgy látja: a palesztinok iránti együttérzésből kilencven százalék elveszett (HVG).
Már persze nem a megállapítás igazának örülnék, mert a palesztin nép iránti együttérzés amúgy általában jogos – ezt a mostani tragikus események fényében nekem, mint zsidónak nagyon nehezemre esik kimondani –, hanem annak, hogy Péterfy Gergely újabb darabbal támasztotta alá ama meggyőződésemet, hogy amit, leginkább külföldre menekülésének időpontjától művel, röviden úgy jellemezhető, hogy marhaságokat mond és ír.
Ez az állítása ugyanis több sebből vérzik!
1./ Válasszuk mindenek előtt ketté a dolgokat: egy dolog a palesztin népet sajnálni tragikus sorsáért, és egy másik dolog egyoldalúan Izraelt hibáztatni mindezért!
Még a Netanjáhú-kormányzat fasiszta, rasszista, arabellenes politikája tükrében is!
A palesztin nép java ugyanis régen békében élne Izraellel, ha
-a saját vezetőinek egzisztenciális (jó)léte nem a segélyek ellopásából, és a fegyveres konfliktusok fenntartásából táplálkozna, mely konfliktusokban való részvételre az agymosástól a fizikai és egzisztenciális erőszakig minden eszközzel kényszerítik a szerencsétleneket, akik inkább művelnék a földjeiket, vagy átjárnának dolgozni Izraelbe a jobb kereseti lehetőségek reményében – ahogy teszi a harcok rövid szünetében, továbbá, ha;
-Izraelnek végre olyan kormánya lenne, mely lehetővé tenné – biztonsági garanciák mellett, mindenek előtt a palesztin hatóság megtisztítása, a Hamász, a Hezbollah és más terrorszervezetek felszámolása esetén – a palesztin állam létrehozatalát, melynek hiányában nem lesz ott soha béke (és igazságérzetünk is ezt követeli), továbbá;
-felszámolná saját rasszista, arabellenes politikai erőit, tudomásul véve, hogy a világnak e szeglete több nemzetiségű, mint ahogy mindig is az volt.
Naivitás lenne azt hinni, hogy ez az igazságos, békés megoldás akár a távoli jövőben megvalósulna, hiába támadt föl többször a remény: Begin és Szadat békeszerződését követően, melyhez suttyomban Husszein jordán király is csatlakozott (ha ugyan titokban nem előbb zsírozták el vele), Libanont pedig a terroristák szétverték, mikor is tehát az arab frontállamok Szíriára olvadtak.
Aztán Rabin békepolitikája idején, akit a saját szélsőségesei gyilkoltak meg.
Szíria, mint erős fegyveres állam kiesésekor a saját polgárháborúja miatt.
Végül a zsidó állam és egyes arab országok közti diplomáciai és gazdasági kapcsolatok felvétele, normalizálása során.
Ez azonban mind kevés a háborús konfliktusban hatalmi játszmáik miatt, saját tömegeik vallásos hülyítése – elterelésül a belső problémákról: Irán – érdekében folytatott akna- és nem aknamunkával szemben, továbbá a terrorszervezetek számára létkérdés, különben elmehetnek zabot hegyezni, végül az izraeli szélsőségesek miatt, akik a történelem során kétszer már eltűntették Izraelt (és Júdeát) a térképről a bigott, háromezer éves vallási mániájuk miatt, és ez most harmadszor is sikerülhet nekik.
Meg aztán itt van a fegyverbiznisz. Meg a nagyhatalmak világstratégiai játszmája.
2./ A szerzőre visszatérve: a palesztinokkal együttérzés: humbug!
Tehát az eltűnése is az!
Nyugat-Európában ez az együttérzés alapvetően az Izrael-ellenességtől az antiszemitizmusig terjedő indítékok szépségflastroma. Néhány széplelken kívül, mint például Vanessa Redgrave, a kutyát se érdeklik a palesztinok!
Hogy mégis – ma is, sőt bármikor, amikor nem Izrael volt az agresszor, és ártatlan áldozatokat volt kénytelen elszenvedni – palesztinok mellett tüntetnek, annak egyrészt oka a Nyugat-Európában élő muszlimok nagy száma, és a tény, hogy a hatóságok óvatosan igyekeznek eljárni velük szemben, nagyobb kavarodástól tartva, másrészt az antiszemitizmus.
Mert a Guardianból kirúgott karikaturista, akinek Netanjáhút ábrázoló rajza (az Orbán-féle Soros-plakáttal együtt) nyugodtan befért volna a Völkischer Beobachter bármelyik számába (vagy a németországi Saarbrückenben a nácik áldozatainak emlékművére festett palesztin zászló) inkább antiszemita, mint palesztinbarát üzenetet hordoz – egy dolog!
Kétségtelen tény viszont, hogy a brit sajtó zöme, ha nem is nyíltan, mégis egyértelműen arabpárti, mindig is az volt (akár a francia).
Talán a régi szép, mandatórius idők óta, amikor minden erővel akadályozták a zsidó állam létrejöttét, zsidó telepek építését.
A brit politika ugyanis nagyon kényesen egyensúlyoz, bár konfliktusok esetén, tán amerikai nyomásra Izraelt támogatja.
De hát, a befolyás! Az olaj! A tradíciók – közte antiszemita tradíciók, Disraeli ellenére.
Pedig négyszáz évig, I. Edward kiutasítási rendelete (1290) óta egy szál zsidó se élt Angliában, és csak Cromwell idején térhettek vissza.
3./ Az tíz napja történteket általában a palesztin nép számlájára írni ugyanolyan igazságtalan, mint minden helyi probléma okát Izrael politikájára visszavezetni!
Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni!
Kétségtelen, hogy bennem is felülkerekedett a vérszomj és a bosszúvágy, Adi és Itai Bergyikovszki, Slomi és Sachar Matias, Noá, a további kétezer halott és elhurcolt zsidó történetének hallatán.
Tudomásul veszem, hogy a Hamász kifüstölése, a gyilkosok kézre kerítésére tett kísérlet (szerintem a főkolomposok már régen Iránban vannak) hadműveleteket igényel, melyeknek palesztin polgári áldozatai is vannak/lesznek.
Hogy a katonai hadműveletek mennyire lesznek eredményesek, az kérdéses.
Reguláris hadsereg gerillákkal soha sehol nem tud végérvényesen leszámolni.
De más módjuk nincs!
4./ Más kérdés, hogy Netanjáhúnak, aki a fronton fotózkodik, nagyon jól jött az egész háború: kibújt a satu kétoldalú szorításából.
Ma senkit nem érdekel a Legfelsőbb Bíróság az „igazságügyi reformcsomag” első etapjával, senkit nem érdekel Ben-Gvír és Szmotrics ultimátuma a második etappal kapcsolatban, az emberek pedig nem tüntetnek, hanem gyászolnak és harcolnak.
Ez háborúban így megy, másként nem képzelhető el!
Hogy mi lesz a harcok befejezése után – nagy kérdés! Mert Izrael belső, szinte polgárháborús problémáit ez az igazi háború nem oldja meg, csak halogatja.
Nos mindezt indukálta bennem Péterfy tárcája, mely valójában a semmiről szól, arról is hamisan.
És akkor még nem érintettem a hazai hangokat, melyeket ő sem.
Ő, aki nem is tudhat róla.
Mikor ült utoljára a hatos villamoson, a metrón, a nyíregyházi, balmazújvárosi vagy váci személyvonaton, mikor egy falusi kocsmában?
Ha valaha, akkor is maximum egy belvárosi, értelmiségek „lakta” kávéházban.
Úgyhogy nem tudhatja (nem is írt róla, ezt szögezzük le, de azért én elmondom – neki is, ha érdekli, és ha hozzájut, ami fölöttébb valószínűtlen –, hogy az átlag magyar polgár (mint gyűjtőfogalom a szó vulgáris értelmében) a gázszámláról, a matektanár-hiányról a gyereke iskolájában, a cékla és a kenyér áráról és más hasonlókról fejti ki a véleményét, esetleg valamelyik, alulképzettek számára rokonszenves tévé-showról, az ott szereplő hölgyek ruházmányairól, egyebeiről.
Nuku Izrael! Nuku Palesztina! Általában mindenki dögöljön meg cipőben, aki a kertem kerítésén, a lakásajtómon túl él! Ennyi.
Legyünk azonban igazságosak! Péterfy ezúttal csak egy tárcát írt, melybe tök fölöslegesen kevert bele politikai mondandót. Ráadásul tévesen.
Mégsem politikai program-tanácsokat osztogat. legalábbis ma nem –, mint Schilling teszi hébe-korba Dél-Franciaországból, két zöldséges láda megpakolása közt (ami, ne értsük félre, tisztességes foglalkozás, és állítólag ráadásul már rendez is).
De, útirajz-ügyben én inkább Goethénél maradok.
Jobb! És igaza volt!