A fideszes hatalommal megengedő vagy abból élő nyilvánosság világmegváltó innovációként ünnepli Orbán Viktor és a Fidesz új EP-frakciójának megalakulását.
Míg a fideszes hatalommal megengedő vagy abból élő nyilvánosság világmegváltó innovációként ünnepli Orbán Viktor és a Fidesz új EP-frakciójának megalakulását, mondván, az szerintük „Brüsszel elfoglalásának” és a „mocsár lecsapolásának” egy már látható és eredményes harci cselekménye, addig az ellenzéki nyilvánosság elfogultabb (és elvakultabb) szigetein az európai sakkjátszmák nagy lúzerének tartják Orbánt, amiért forró krumpliként dobálták egymáshoz egykori szövetségesei, hogy végül a szélsőjobboldali hőzöngőket összeseperve csináljon magának egy saját szemétdombot végre. Mindkét olvasatban van igazság és mindkét olvasat alapvető hazugságokra épül.
Orbántól valóban érdemi politikai teljesítmény, hogy – ha nem is egymaga, de – tető alá hozta a létszámát tekintve harmadik legerősebb EP-frakciót, azonban az is tényszerű, hogy buta és szánalmas hazugsággal (az ECR-ba felvett román szélsőségesekkel) próbálják eltakarni a szégyenfoltot azzal kapcsolatban, hogy amit terveztek, az bizony nem sikerült. Nem kicsit, nagyon. Mindezt a legegyszerűbb módon az is bizonyítja, hogy – az elveire ezek szerint mégsem annyira kényes – Fidesz várospolitikusai például a mai napig ott ülnek az ECR-frakcióban az Európai Unió Régiók Bizottságában; legalábbis a hivatalos információk szerint ott még nem jutott eszükbe a magyar önérzet mentén ezen változtatni.
De nézzük előbb egy kicsit távolabbról. Már az EPP-ből való kiebrudalásuk előtt világos volt, hogy a fideszesek merrefelé kacsingatnak. Orbán olyannyira magabiztos volt tervének sikerében, hogy komoly áldozatokat és kockázatokat is vállalt érte. Feladta például azt a valóban mély és személyes barátságát, amely Silvio Berlusconihoz kötötte, hogy a Forza Italia mélyrepülése és az EPP-ből való végső távozás után – egy rövid kitérővel Salvini irányába – végül mindent, de tényleg mindent beáldozzon azért, hogy az ECR meghatározó politikusával, a később olasz miniszterelnökké választott Georgia Melonival személyes barátságot és sikeréhes szövetséget kössön.
De nemcsak olasz honban, hanem spanyol földön is évtizedes, valós pártbarátságot áldozott fel a Partido Popularral, amikor heves udvarlásba kezdett a VOX vezetőinél, akik ekkoriban szintén még az ECR-ban foglaltak helyet. (Itt szögezzük is le gyorsan, hogy a VOX átállítása az új alakulatba ugyancsak „ügyes húzás”, erre ugyanis kevesen számítottak és a spanyolok átigazolása érdemi veszteség a Meloni-féle ECR-nak.) Ugyancsak a hosszabb távú, az ECR felé tett építkezés és udvarlása része volt többek között a European Conservative című lap szemmel látható pénzekkel történő felpörgetése és részben az MCC brüsszeli központjának megalapítása és működtetése is, amelynek témakezeléseiben látványosan az ECR politikai prioritásai köszöntek vissza.
A csendes, lassú, de magabiztos építkezés után aztán egyre bátrabb nyilatkozatok is születtek. Orbán Viktor tavaly december elején már úgy nyilatkozott egy francia lapnak, hogy a Fidesz „örömmel csatlakozna” az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) képviselőcsoportjához az Európai Parlamentben, erről a tárgyalások szerinte már „folyamatban vannak”.
Ez annyiban mindenképpen meglepő volt, hogy Orbán az idei EP-választás eredményének ismerete nélkül kész volt már idő előtt bemondani ezt a tervét és kívánságát, ezzel ugyanis – tőle szokatlan stratégiai hibaként – saját mozgásterét szűkítette be a későbbiekben. Mondjuk ebben Deutsch Tamás delegációvezető is jócskán előre szaladt, amikor az EPP-ből való 2021-es kirúgásuk után már az egy évvel későbbi ciklusfelezőre azt ígérte, hogy akár új formációt is alakíthatnak annak érdekében, hogy a parlamenti pozíciók félidős újraosztásánál érdemi helyeket foghassanak maguknak; majd tavaly nyáron már egyenesen arról beszélt, hogy még az idei EP-választás előtt valószínűleg az ECR tagjai lesznek a fideszesek. Hát, nem. Pedig a háttérépítkezés mellett zajlott ám közben a politikai igazodás is az ECR-tervben.
Először az volt szembetűnő, hogy a Fidesz európai parlamenti képviselői egyre inkább az ECR szavazási magatartását követik a plenáris üléseken: rendre majd nyolcvan százalékban a konzervatív frakcióval együtt voksoltak. Aztán szép csendben 2021 októberében a helyi és regionális képviselőket tömörítő Régiók Bizottságában a fideszes politikusok egyszer csak átcuccoltak az ECR frakciójába, és a hivatalos honlap szerint a mai napig ebben a képviselőcsoportban ülnek. Ami azt jelenti, hogy vagy nem szóltak még nekik, hogy a „magyarellenes román szélsőségeseket megtűrő” ECR-csoportban egy percig sem maradhatnak tovább, vagy ez a fideszes szöveg valójában csak kamu magyarázat volt arra, hogy az ECR meghatározó vezetője, az olasz Meloni egyszerűen kikosarazta a látványos virágcsokrokkal udvarló Orbán Viktort.
Mert, hogy ez történt. Persze, a Fidesz mindig is gátlástalan volt abban, hogy bármilyen valóságot maga felé hajlítson: mint, amikor az Európai Néppártból rúgták ki őket, akkor is a Fidesz „önmagát függesztette fel” természetesen. Hát, hogyne. Azt pedig már meg sem említem, hogy a strasbourgi székhelyű Európa Tanács parlamenti közgyűlésében a fideszesek egy ideje szintén átültek a néppárti csoportból az Európai Konzervatív Frakció és Demokratikus Szövetség nevű képviselőcsoportba, amely főleg az ECR-hoz kötődő pártok politikusaiból áll; ennek a csoportnak az egyik alelnöke jelenleg is Németh Zsolt fideszes képviselő, a párt külpolitikusainak rangidős tisztje. Nyilván nekik is el kell majd dönteni, hogy mennyire volt igaz és égető az ECR-ral szembeni, elvi alapú kiállás.
Még egyszer, szerintem önmagában figyelemre méltó politikai teljesítmény Orbánéktól, hogy részesei/létrehozói egy ilyen létszámú új politikai alakulatnak az Európai Parlamentben. Függetlenül attól, hogy milyen pávatánc előzte meg és mi volt az eredeti célja a Brüsszelt elfoglalni akaró illiberális politikai kalandornak, de függetlenül attól is, hogy a mostani EP-többség végül milyen erős és milyen hatású „cordon sanitaire”-rel veszi majd körbe az új alakulatot, amelyet ennek a cikknek az írásakor még nem tudunk teljes bizonyossággal.
Ugyanakkor az eseményeket kellő objektivitással szemlélni képes politikai szemtanúként azt is le kell szögeznem, hogy Orbánék eredeti céljai jelentősen csorbultak, és – a kormánypropaganda sikerfanfárjaitól függetlenül – ők maguk is tudják, hogy az alapvető szándék megbukott. Az más kérdés, hogy milyen ügyesen lavírozták ki magukat a helyzetből – ez legyen figyelmeztetés minden európai döntéshozónak, aki leírja vagy nyeglén kezeli Orbánt. Az viszont tény, hogy a nagy utcai harcos világmegváltó terveiből csattanós pofára esés lett – ez meg legyen figyelmeztetés a tévedhetetlenség mítoszának bilincseit viselő Orbánnak.
A „Patriots for Europe”, vagyis „Patrióták Európáért” nevű új formáció ugyanis (amit egyesek már „Putin funded Eurocrats”-ként is becéznek, vagyis „Putyin által fizetett eurokraták”) valójában nem más, mint az Európai Parlament korábbi szélsőjobboldali hőzöngőit egybeterelő Identitás és Demokrácia (ID) szétporladó frakciójának újracsomagolása. Ráadásul még annak sem teljes, mert az egykori ID-tag, a német EU-ellenes AfD közben többek között a Mi Hazánkkal együtt szintén saját frakciót alakított „Szuverén Nemzetek Európája” néven. Utóbbi ráadásul – ha akarom – még a Fidesz jól felépített új kommunikációs csodafegyverét, a „szuverenitás” jelképét is pofátlanul lenyúlta. Vagyis, amiről Orbán még egy évvel ezelőtt is lelkesen beszélt és amit nagy erőbedobással, magabiztossággal, áldozatokkal és nem kevés pénzbefektetéssel épített, az nemhogy nem sikerült, de csak rontott rajta.
Nem sikerült egybeterelni az ECR és az ID politikai erőit és nem sikerült belőle egy blokkolni képes EU-ellenes/EU-reformer többséget előállítani, amivel nemcsak borsot törhetne a Néppárt és EU-párti nagykoalíciós szövetségesei orra alá, de még érdemben befolyásolhatná is az Európai Parlament politikai működését. Ez nincs meg. De nem jött össze az sem, hogy egybeterelje a V4-országokat egy közép-kelet-európai nagy frakcióba, a korábban óriás Orbán-barát lengyel PiS ugyanis maradt az ECR-ban (ráadásul úgy, hogy az állítólag vörös vonalat jelentő román AUR felvétele sem zavarja őket a magyar barátságuk megélésében), sőt egyelőre sem a szlovák Fico, sem a szlovén Janša pártja nem csatlakozott a Patriótákhoz.
Tény, hogy a nagy machinátor és stratéga Orbán Viktor, aki „mindig két lépéssel előrébb gondolkodik bárkinél”, most tényleg lyukra futott, és a két legtekintélyesebb és legerősebbnek hitt szövetségese (a lengyel PiS és az olasz miniszterelnök, Georgia Meloni) mutatott neki először ajtót. Azzal pedig, hogy az ugyan egyre konszolidáltabb hangon megszólaló, de alapértékeiben mégiscsak még mindig zavaróan oroszpárti és szélsőséges francia Nemzeti Tömörülés is csatlakozott az új alakulathoz, valójában kiderült: ez a frakciózás elsősorban Marine Le Pen sakkjátszmája és nem Orbáné. A „Patrióták” képviselőcsoportjának elnökét – a nagyszámú képviselői delegáció okán – nem is a Fidesz, hanem Le Penék adják, ami persze tűnhet simán matematikai logikának, de politikai üzenete is van.
Orbán Viktor el akarta foglalni Brüsszelt. Orbán Viktor egyesíteni akarta a szélsőjobboldali-illiberális-EUreformer erőket. Ehhez képest kevesebb fideszes képviselőt tudott Brüsszelbe delegálni, mint korábban. A jobboldali-konzervatív Néppárttól (szélső)jobbra pedig immár három képviselőcsoport működik az Európai Parlamentben. Orbánnak nagy tervei voltak. Kovács Zoltán államtitkár elhíresült mondatát tenném csak hozzá: „De, sikerült?!”
A szerző „politikai szemtanú”, az Európai Parlament korábbi tagja, az Esély Közösség alapítója.
Ujhelyi István / Index
