Négyévente nekibuzdul a demokratikus oldal, hogy a választásokon leváltsa a kormányt. Mert hát a szavazófülkében mindenki őszinte.
Kellő elégedetlenségnek meg kell lennie, hol a rosszul kezelt járvány, hol az infláció miatt. A pártok különféle kombinációkat találnak ki a választási rendszer és a hatalom felé lejtő médiafelület kijátszására. Közös listán indulnak, előválasztást tartanak, elhatárolódnak a jobboldaltól, összefognak vele. Az eredmény minden esetben kétharmados Fidesz-győzelem. Mindenki döbbenten bámul, majd felelőst, balféket, árulót keres. Már az ellene leadott szavazat is a Fideszt erősíti? Szentpéteri Nagy Richard alkotmányjogász, politikai elemző szerint a kudarcokban semmi meglepő nincs, a mai rendszerben törvényszerűek.
– A cikkeit olvasva az ember arra a következtetésre jut, hogy jelenleg csak forradalommal vagy általános sztrájkkal lehet leváltani a kormányt és rendszerét.
– Egyiket sem javasolnám, mert konzervatív vagyok. Mindenféle forradalmat elutasítok, még a magyar nép által szentesítetteket is. Csupán azt állítom, hogy szabad és tiszta választásokon nem lehet megbuktatni a jelenlegi rendszert, mert ilyenek nem léteznek benne. Ha lennének, nem is kéne megdönteni, mert szabad és tiszta választásokon egyszerűen leváltható egy kormány. Még azt sem mondom, hogy ez egy totalitárius rendszer; nem diktatúra, de a maga totalitásában stabilan kiépült. De hogy vörös farkat is rakjak a mondandóm végére: a rendszer mégis fél attól, hogy nem szabad és nem tiszta választásokon is megbuktatható. Az embereknek nem kell ebben reménykedniük, de a vezetők tartanak tőle. Továbbra is mindent elkövetnek, sőt egyre több eszközt vetnek be, hogy a választásokat megnyerjék. Leginkább ez mozgatja őket. Bibó István mondatát, miszerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”, általában úgy idézik, mintha a polgárokról beszélne. De nem rájuk gondolt, hanem a hatalom birtokosaira. Ha ők demokraták, nem félnek, hogy megbuktatják őket, hiszen demokráciában ez normális dolog. Minden kormány megbukik egyszer. A mai politikai vezetőink viszont félnek a demokráciától, ezért aztán nem szabad és nem tiszta választásokat szerveznek. Egy nem-demokráciában a választások csupán arra valók, hogy a nép felsorakozzon a hatalom mögé, és így igazolni lehessen a rendszer legitimitását. Jobb lenne, ha egyáltalán nem volnának választások, mert megúsznánk a sorosozást, a migránsozást, az összes mocskolódást, nem kéne hülyíteni az embereket. És a hatalom foglalkozhatna racionális dolgokkal is.
– Mégis, mi hozhat változást?
– Talán furcsán hangzik mindezek után, de a választásokon lehet fordulatot elérni. Ugyan nem szabadok és tiszták, de ha az emberek nagyobbik része kifejezné ellenérzését a rendszerrel szemben, változást hozna. Ehhez persze sokaknak ki kéne állnia a rendszer mögül. Amitől tart is a hatalom.
– De miképpen születhet meg ez a népakarat? Mi segíthetne felszínre törni?
– Megfelelő alternatíva.
Amit az ellenzék eddig felkínált, arra az emberek nemet mondtak.
És a választási stratégiáik sem voltak gyümölcsözők. 2018-ban a koordinált indulás őrületét vetették be, 2022-ben pedig megcsinálták a legnagyobb képtelenséget, az előválasztást. Jómagam 12 érvet soroltam fel vele szemben. Sehol a világon nem működött hatékonyan, az utóbbi húsz évben még az Egyesült Államokban sem. Talán 2017-ben nem lett volna elvetélt ötlet, de most egyértelmű volt, hogy az ellenzéki tábor egy egységes blokkra akar szavazni. Úgy érzem, intellektuális képességek is hiányoznak, bár sok ellenzéki politikusnál meglenne amúgy a jó szándék. Egy részük pedig „meg van véve”. Amúgy számomra egy demokráciában az a legérdekesebb kérdés, hogy miért akar valaki kormányra kerülni, amikor ellenzékben is jól elvan. A közelgő EU-választás majd tisztítja a képet, sokaknak nem fog tetszeni az eredmény.
– Nem túlzás minden kudarcért az ellenzéki pártokra tolni a felelősséget? A demokrata értelmiségnek nem megélhetési az attitűdje? Megajándékozza olyan szellemi teljesítménnyel a politikát, amely lökést adhatna neki?
Az ellenzéki, tág értelemben liberális szellemű értelmiség valóban nincs azon a nívón, hogy alternatívát dolgozzon ki.
Ennek úgy kéne mennie, hogy van egy agytröszt, amely létrehoz egy szellemi alapot, amelyből ideológia születhet, és erre épülve létrejön egy alapprogram. De sehol nem látok agytrösztöket, az ellenzék többféle ideológiát vall, ha vall egyáltalán valamit.
– De az agytrösztöket is általában valamiféle tágabb szellemi háttér, „világbölcselet” indítja be. Beszélhetünk ma ilyenről? Hogyan lehet számonkérni a politikusoktól, hogy hol a vízió, ha a gondolkodóknak sincs kiérlelt víziója semmiről?
– Nagyon újat nem is kell kitalálni. A vízió alapjában maga az alkotmányos demokrácia. Csak vonzóbbá kéne tenni az emberek szemében.
– Nem lesz könnyű, hiszen ma épp a polgári demokrácia kritikájának van inkább szellemi háttere. Több oldalról is célkeresztben a neoliberalizmus, a globalizáció, a növekvő egyenlőtlenség.
– Igen, de ezeknek a kritikai álláspontoknak a képviseletéhez is alkotmányos demokrácia kell. Egy szociáldemokrata is ilyen rendszerben szeret élni. Ha lenne alkotmányos demokráciánk, én a jobbközépen, a centrumtól két centivel jobbra állnék. Előbb ki kell hát vívni a szabadságot, és igazi demokratikus keretek között majd kibontakozhat egy csomó irányzat.
– A mai magyar gazdaságpolitikáról azt írja, célja alapvetően a lopás. De nem a rendszerváltás utáni privatizációban fogant ez az oligarchikus működés? Nem az a baj, hogy ez alapjaiban egy ellopott világ, amelybe bele van kódolva a mostani rendszer, miközben az oligarchikus szerkezete kaphatna alkotmányosabb külsőt is?
– Magam is sokat bírálom a rendszerváltást követő két évtizedet. Igen, azokhoz jutott a tulajdon, akik éppen jó helyen voltak. De ilyen gyökeres társadalmi fordulatoknál az igazságosság nem kérhető teljesen számon. A jelenlegi rendszer megváltoztatása is irdatlan kompromisszumokkal fog járni. Nagyon sokan vészelik majd át, megtartva pozícióikat, és sokan járnak majd rosszul érdemtelenül. Csak már tartanánk ott!
– Nem az igazságossággal van problémám, hanem hogy olyan emberek kezébe kerültek óriási vagyonok, akik nem tudtak működő, prosperáló piacgazdaságot teremteni belőle. Részben azért, mert mutyizáshoz voltak szokva.
– Noha, mint azt Széky János is elmondja Bárányvakság című kiváló könyvében, a késő kádári rendszerben felnőtt egy vállalkozói réteg, ugyan kis egzisztenciákkal, de lehetett volna építeni rá. De ezek az emberek eltűntek, a keleti piacot gyorsan felszámoltuk, sok hiba történt. Közjogi szinten is, aminek a megítélésében kompetensebb vagyok. Mindenki büszke volt az alkotmányunkra, amelyet én azóta is csak szidni tudok. Szinte tálcán kínálta a lehetőséget önmaga felszámolására. Csupán kétharmad kellett hozzá. Meg egy Orbán. Mert a parlament, az egykamarás országgyűlés kezébe helyezett mindent. Az államfőt, a miniszterelnököt, az ombudsmant, a legfőbb ügyészt, az Alkotmánybíróságot. Mindent az Országgyűlés választ, alakít. Világos volt, hogy csak be kell ülni kétharmaddal ebbe az intézménybe, és minden a mienk. Nem kell egyeztetni a felsőházzal, az elnökkel, az alkotmánybírósággal. És az ellenkezője is igaz: ha nincs kétharmadod, nem tudsz csinálni szinte semmit. Őrült rendszer. Csak az volt a kérdés, mikor szerez valaki hozzá kétharmadot. 1994 és 1998 között az MSZP–SZDSZ-koalícióban nem volt meg a helyzet kihasználásához szükséges egyetértés. De Orbán nem habozott. A kormány kénye-kedve szerint változtatgathatja az alkotmányt. Ha ez lehetséges, ha ugyanaz a testület dönt róla, amelyik a törvényeket hozza, akkor mi célt szolgál?
– A többi európai posztszocialista ország alkotmánya miben tér el ettől?
– Tökéletes biztosítékok nincsenek. De máshol legalább léteznek a hatalomcentrumtól független intézmények. Van valamilyen felsőház, amelyet más metódussal választanak, más emberek ülnek benne, más a hatásköre. És egyenlő partnerként vesz részt a törvényhozásban, így nem lehet összevissza törvényeket hozni. Ma már az összes szomszédunknál közvetlenül a polgárok választják az államfőt. Így neki is más a legitimitása, nem olyan könnyű bábot csinálni belőle. Az elmúlt évek minden párhuzamos vonása ellenére Lengyelország nem Magyarország. Lehet, hogy ott is megkérdőjelezhetővé vált a választások tisztességessége, de legalább szabadok maradtak. Az államfőt a nép választja, van szenátus. De a mi egykamarás rendszerünkben minden egy kézbe kerül. Orbán látta ezt, és élt vele. Maffiamódszerekkel elérte, hogy a képviselők szürke nyomógombok legyenek, ne nyilatkozzanak önállóan a sajtónak, cserébe úgy seperhetnek a saját portájukon, ahogy akarnak, nem bánják meg. Nem is tudunk egy kiszavazásról sem, nem fogalmazódnak meg véleménykülönbségek. Úgyhogy a rendszerváltás utáni alkotmányunkkal nem lehet dicsekedni. Legalább az alkotmánymódosításra vonatkozó szabályokon lehetett volna időben változtatni, de senki sem vette komolyan a figyelmeztetéseket.
– Ha egyedül az a békés kiút, hogy meg kell várni, amíg az emberek megértik a változás szükségességét, és szavazatukkal megvalósítják, milyen mozgástér marad addig? Mert ön felveti a frondőr ellenzékiség erkölcsi problémáját is, amely szerint bármit teszünk, a rendszert szolgáljuk.
– A kádári rendszerben is megkötöttük a kompromisszumokat. Most is ezt tesszük. Valahogy élnünk kell. De azért határokat lehet tartani. Mikor egyetemista voltam, és engedély kellett a halasztásomhoz, leírtam, hogy „dékán elvtárs”, de a KISZ-be nem léptem be. Főleg úgy, hogy ennek már nem volt komoly következménye.
– Meg azért valamit el is lehetett érni a kompromisszumokkal. A szövegei alapján ma semmire sem jók.
– Tegyük azért hozzá, hogy az előző rendszer nem annyira rajtunk múlott, hanem a nemzetközi összefüggéseken, a szovjet érdekek alakulásán. Az 1956-os forradalmi kísérlet meg nem hozott eredményt. Leverték. Érthetők voltak hát a kompromisszumok. Biztosak voltunk benne, hogy megdől majd a rendszer, de csak sokára. Ezzel szemben ma azt gondoljuk, minden rajtunk múlik, és még a nemzetközi összefüggések is kedvezők a változást akaróknak, hiszen a környezetünk az alkotmányos demokráciát képviseli. Ezért
2010 óta hisszük, mindjárt vége az orbáni kitérőnek. Most érkeztünk csak el oda társadalom-lélektani szinten, hogy nem rajtunk múlik, nem is tudjuk igazán kifejezni, képviselni az akaratunkat, és hosszú ideig fog tartani, ami van.
Írogatunk, mondogatjuk a dolgainkat, hogy egyszer majdcsak eljön a változás napja. És szidjuk az ellenzéki pártokat, mert nincsenek elméletileg, szervezetileg felkészülve sem e nap előkészítésére, se a levezénylésére, sem arra, amit utána kellene csinálni.
– Nem lenne egyszerűbb a változásig inkább mindenkit nyugton hagyni, hogy csinálja, amit tud? Mire megy azzal a demokratikus oldal, ha folyton árulással, megélhetési ellenzékiséggel vádoljuk a pártokat és egymást? A türelmet nem erősíti a pattogó bizalmatlanság.
– Sajnos így van. De én mégsem tudok szemet hunyni az árulások fölött, és bizonyos kompromisszumokat sem akceptálok.
(Népszava)