Az amerikai hatóságok a nyolcvanas évek elején komoly szigorításokat igyekeztek ráerőltetni a szövetséges országok külkereskedelmére: meg akarták akadályozni a keleti blokk államainak hozzáférését a tiltott technológiákhoz.
A gazdasági érdekek azonban folyamatosan felülírták az USA politikai elvárásait, a nyugati cégek mindig találtak kiskapukat az embargó kijátszására.
A nyugati cégek a jövedelmező üzlet reményében arra is hajlandóak voltak, hogy az amerikai hatóságok legfrissebb akcióiról, terveiről értesítsék a szocialista vállalatokat, átadják azokat a bojkottot érintő információkat, amelyeknek a birtokába jutottak.
Amikor a babkocsigyárban is harckocsik készültek
Ilyen információforrás volt a Bécsben működő Semcotec nevű vállalat, amely elsősorban elektronikai alkatrészekkel kereskedett, de megfelelő diszkréció mellett katonai célú felhasználásra alkalmas berendezéseket is hajlandó volt eladni a világ bármely országának, egyedül a Szovjetuniónak nem szállított.
A cég tulajdonosainak köszönhetően a magyar kémelhárítás naprakész adatokat szerezhetett arról, hogy az atlanti nagyhatalom milyen rendelkezésekkel igyekszik gátolni a technológiai transzfert. Az USA nagykövetségeinek kereskedelmi tanácsosait tájékoztatnia kellett minden érintett cégnek a szocialista országokba irányuló elektronikai szállításokról. Be kellett jelenteniük azokat az adatokat, amelyeket a megrendelőktől szereztek a leszállított termékek felhasználására vonatkozóan. Ezeknek az információknak az összesítésével az Egyesült Államok képet alkothatott a szocialista országok elektronikai iparáról. A nyugati vállalkozásokat is igyekeztek eltántorítani a kelettel való illegális kereskedelmi kapcsolatok fenntartásától, erre külön állami intézményeket hoztak létre.
Az USA külkereskedelemért felelős minisztériumán belül felállítottak egy főosztályt 43 fővel, amelynek elsődleges feladata az embargós termékek feketepiacának felderítése volt. Az informátor Semcotec cég képviselői szerint egy törvénytervezet is elkészült, amely szerint két év szabadságvesztés büntetéssel sújtanák azokat, akik megszegik az embargós intézkedéseket, de még azokkal szemben is szankciót helyeznének kilátásba, akik csupán tudnak ilyen illegális szállításokról. Az amerikai titkosszolgálat speciális kiképzésben részesített kb. 150–200 fő mikroelektronikai szakembert, hogy az elektronikai termékek illegális kivitelét mind inkább ellenőrzésük alá tudják vonni. Az érzékeny technológia körébe tartozó termékek azonban egyre szélesebb kört fogtak át, ráadásul nem is lehetett pontosan előre meghatározni, hogy milyen polgári használatban lévő berendezéseket fognak a szovjet mérnökök katonai célokra átalakítani.
A nyugati hírszerző szerveknek sikerült egy felmérést készíteni néhány, a Szovjetunió által importált termék katonai felhasználásáról. Ebből kiderült például, hogy az 1978-ban megvásárolt 160 darab köszörűgépet speciális rakétahuzagolásra használják, a Rolls-Royce-tól beszerzett hajtóműveket MiG–25-ös vadászgépekbe szerelik, a ZIL autógyár számára szállított gyártósorokon páncélozott gépjárművek készülnek, és az illegális csatornákon beérkezett IBM számítógépek rakétaelhárító rendszerekben üzemelnek. Mindez emlékeztet arra az 1950-es évekből származó pesti viccre, amelynek poénja szerint a „babakocsigyárból” kilopott alkatrészeket akárhogy szereljük össze, mindig harckocsi lesz belőle.
Amerikai nyomás
Akkor hatékony a COCOM-lista, ha azok az alkatrészek, berendezések vannak rajta, amelyekre a szovjeteknek ténylegesen szükségük van. A „kiskapuk” lezárásához arra volt szüksége az amerikai kormányzatnak, hogy pontos képet alkothassanak arról, milyen technika iránt érdeklődik a Szovjetunió, vagyis az ellenség „hírigényének” kipuhatolása lett az elsőrendű cél az amerikai hírszerzés számára. Az FBI-t is bevonták ebbe a munkába, akik szabad kezet kaptak a gyanúba keveredett külkereskedők lehallgatására és titkos megfigyelésére. A nyomás nemcsak az amerikai cégekre nehezedett, a nyugatnémet és az osztrák vállalatok erőteljes érintettsége is világos volt az USA számára, ezért felszólították a két ország kormányzatát, hogy azonnal szüntessék be a stratégiailag fontos technológiák szállítását a szovjet blokkba, és csökkentsék minimálisra a szocialista országokkal folytatott kereskedelmet.
Budapest, 1989. március 6. A szakemberek kipróbálják az új típusú telefonközpontot a Budapesti Távbeszélő Központban. Kelet-Európában itt helyeznek először üzembe olyan svéd gyártmányú ERICSSON tárolt-programvezérlésű távbeszélőközpontot, amely eddig COCOM-listán volt. - Forrás: MTI/Pataky Zsolt
Mivel Ausztria hivatalosan semleges ország volt, nem tartozott a NATO szövetségi rendszerébe, de még az EGK-nak sem volt tagja ekkor, ellene komolyabb szankciók bevezetését is kilátásba helyezte az amerikai adminisztráció: amennyiben nem teljesíti az USA elvárásait, a blokk országaihoz hasonló embargóval sújtják és kényszeríteni fogják az NSZK vállalatokat, hogy vonják ki a tőkéjüket osztrák területekről. Az utóbbi kitétel egy elvileg szuverén ország esetében további érdekes kérdéseket vet fel…
Mikrocsippel töltött szusi?
A fenyegetésekkel párhuzamosan az embargós csatornák felderítése is gőzerővel folyt, és több esetben sikerült a nyugati nyomozati szerveknek megakadályozniuk bizonyos szállítmányok célba jutását. Összességében azonban az eredményességük vitatható volt, hiszen újabb és újabb lehetőségek adódtak a szabályok kijátszására. A nyolcvanas évek elejétől az embargós beszerzések területén a nyugat-európai cégek szorosabb ellenőrzése miatt nagyobb figyelmet kaptak a keleti partnerek.
Embargós szállítóként Japán, mint Ázsia iparilag legfejlettebb országa, kézenfekvő választás volt a blokk országai szempontjából. Az ország az amerikai nagyhatalmi szövetségi rendszerbe tartozott ugyan és az Egyesült Államok be is vonta a szigorított embargós lista összeállításába, amellyel meg akarták akadályozni az elektronikai termékek és licencek Kelet-Európába áramlását, Japán mégsem maradt ki teljesen az embargó kijátszásából.
A Kurimoto nevű japán vállalat a hazai külkeres lobbi egyik fellegvárának számító Intercooperation Rt. üzleti partnereként már a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától jelen volt a magyar piacon: a szigetországban működő amerikai leányvállalatok által gyártott félvezetőket szállított magyar cégeknek. A cég fontos szerepet játszott a nyolcvanas évek elején kirobbant, a Videoton körüli botrány idején is, amikor az USA kongresszusa vizsgálatot indított a hazai elektronikai gyár ellen az embargós tilalmak kijátszása miatt. Ekkor a Kurimoto az amerikai Control Data Corporation és a székesfehérvári vállalat közötti üzletkötésekbe lépett be tranzitőrként, biztosítva a CDC és a Videoton közötti kapcsolatok zavartalanságát.
Budapest, 1989. március 6. Egy szakember az utolsó munkákat végzi az új típusú telefonközpont üzembe helyezése előtt a Budapesti Távbeszélő Központban. - Forrás: MTI/Pataky Zsolt
Az embargós szállításokat ellenőrző amerikai hatóságok előtt a japán cég tevékenysége nem maradt sokáig észrevétlen. 1985 júliusában a távol-keleti ország hírcsatornái számoltak be arról, hogy a Kurimoto vállalat COCOM-listán szereplő cikkeket adott el egy szocialista ország nagykövetségén keresztül a vasfüggönyön túlra. A botrány egy 1983-as szállítás körül robbant ki, amikor az Intercooperation csipek gyártásához szükséges berendezést vásárolt a Kurimotótól. Az eszközt először egy tokiói álfelhasználóhoz szállították, ezután a magyar nagykövetségen keresztül, diplomáciai postával egy követségi konténerben utaztatták Budapestre. A végfelhasználó a budapesti Mikroelektronikai Vállalat volt.
Az eset után az Intercooperation képviselői ellen beutazási tilalmat rendeltek el a japán hatóságok, de a szankciót ők maguk sem vették komolyan, a következő év tavaszán ugyanis a magyar cég vezérigazgatója kapta meg a beutazó vízumot. Az engedély megadását azzal indokolták, hogy a vállalat vezetője nem embargós technológiák beszerzéséért utazik a távol-keleti országba, hanem egy japán étterem megnyitásáról kíván tárgyalni. Arra ugyan nem tért ki az állambiztonsági jelentés, hogy a vendéglő megnyitotta-e kapuit Magyarországon, azonban egy elejtett félmondatból kiderül, hogy 1988-ban a Kurimotónak már létezett egy irodája Budapesten, amelyet az Intercooperation keretein belül hoztak létre.
A déli féltekéig is elért a hálózat
Ma már dokumentálható, hogy a nyolcvanas évek második felében a csendes-óceáni térségben is kiépült egy hálózat, amely segítette a szovjet blokkot a tiltott technológiák beszerzésében. Ebben a rendszerben is fontos szerepet játszottak a magyarországi cégek, hazai külkereskedők. A Kurimoto is tagja volt annak a hálózatnak, amely elsősorban Ausztrália és Szingapúr bekapcsolásával igyekezett észrevétlenül embargós termékeket a szocialista országokba csempészni.
Budapest, 1984. augusztus 9. Digitális áramkörök ellenőrzésére szolgáló mérőautomatákat készítenek szovjet és NDK megrendelésre a Mikroelektronikai Vállalatnál. - Forrás: MTI/Balaton József
A földrésznyi szigetország fejlett technológiát gyártó vállalatai az ausztrál kormányra nagy nyomást gyakoroltak azért, hogy engedélyezze termékeiknek a Szovjetunióba és a szatellitországokba való szállítását. Bár Ausztrália nem írta alá a COCOM-egyezményt, hivatalosan mégsem fordult szembe az USA elvárásaival. Ennek ellenére az illegális szállítások lebonyolításán dolgozott egy „beszerzési csoport” Ausztráliában, amelynek irányítását magyarok végezték. Reexport útján egy francia pártvállalat speciális termékeket szállított Magyarországra Ausztrián keresztül, egy Ewetco nevű svájci cég közreműködésével – a bonyolult áttételeken keresztül realizált üzlet szervezését korábban a Kurimoto szállításait is koordináló magyar állampolgár intézte. Az Ewetco egy állambiztonsági jelentés szerint 1987. május 28-án tartotta budapesti irodájának megnyitóünnepségét. Kissé homályos megfogalmazás szerint a képviselet „mindenféle kereskedelmi tevékenység” folytatásával foglalkozott, de a Budapesten működő svájci nagykövetség nem ismerte a céget, nem tudtak annak megnyitásáról.
A déli féltekén működő magyar beszerzési hálózat tevékenységére az amerikai nagykövetség hívta fel az ausztrál titkosszolgálat, az ASIO figyelmét. Mint minden amerikai nagykövetségen, itt is dolgozott egy különítmény, amelynek feladata az embargós termékek forgalmának az ellenőrzése volt. A figyelmeztetés után az ausztrál elhárítás szigorított vámellenőrzés alá vonta az egyik gyanúsítottat, Kiska Gábort. Kiska a Sydney-ben szolgálatot teljesítő magyar kereskedelmi attasé, dr. Kiska Ferenc fia volt, akinél az ellenőrzés során tiltólistán szereplő számítástechnikai alkatrészeket találtak, így a hatóságok kiutasították az országból. Az esetről a nyugati sajtó széles körben tudósított, miután az AP hírügynökség 1987. október 19-én egy közleményben hozta nyilvánosságra a történteket. Kiska Gáborra gyakori szingapúri útjai miatt figyelt fel az ausztrál titkosszolgálat, egy ottani kereskedőn keresztül juttatta tovább a beszerzett árut Európába egy fiktív hajózási társaság segítségével. A rajtaütéskor is éppen Szingapúrba készült, és 99 ezer USD értékű számítástechnikai berendezést szállított a táskájában. Az ausztrál hatóságok a történtekért a kereskedelmi tanácsost, Kiska Ferencet tették felelőssé, és elvárták, hogy a „kétoldalú kapcsolatok megóvása érdekében” a magyar kormány hazahívja a diplomatát.
