Magyar Péter fellépése és a március végi törökországi önkormányzati választáson elért ellenzéki siker ugyanarról a tőről fakad: az emberek szabadságvágyát nem képes elnyomni semmilyen illiberális rendszer.
A magyar kormányfő jól teszi, ha aggódik az új helyzet miatt.
Magyarország következik. Abban az országban, ahol állítólag mindent szorosan kézben tart a leválthatatlan miniszterelnök, ahol ráadásul igencsak kifejlett a „demokratúra” intézménye, úgy tűnik, hogy egy Orbán-rendszerrel szakító ember politikai újjászületést hirdet. A minap még ismeretlen Magyar Péter szombaton látványos tüntetést szervezett Budapesten, amelyen elítélte a hatalom korrupcióját, és bejelentette, hogy listát állít a júniusi európai parlamenti választásra. Változik a helyzet – és ez annál is inkább szembetűnő, mivel pontosan ugyanaz történik Magyarországon, mint nyolc nappal korábban Törökországban.
Senki sem fogadott volna Recep Erdoğan vereségére, és mégis, az önkormányzati választáson az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elvesztette az ország legnagyobb városait, sőt több korábbi anatóliai fellegvárát is. Európa két legemblematikusabb illiberális rendszere hirtelen gyengébb lett, mint volt; mindez azután történik, hogy Lengyelországban tavaly ősszel a demokraták visszatértek a hatalomba, Nagy-Britanniában pedig haldoklik egy másik nagy, identitáspolitikát űző jobboldali erő, a Brexit-párt.
Miközben a felmérések szerint a nacionalista szélsőjobb rengeteg uniós országban feljövőben van, azt látjuk, hogy ugyanez az oldal éppen kifulladt négy európai fővárosban, ahol sokáig politikai monopóliumot élvezett. Ez teljes ellentmondás, de csak látszólagos, hiszen ezek az erők sincsenek beoltva a hatalom elkopása ellen, ami végül, úgy tűnik, gyorsabban éri utol őket, mint a liberális baloldalt, a centrumot és a jobboldalt, amelyeknek az utódaiként léptek fel. Mintegy hat évtizeddel a tengelyhatalmak legyőzése után a szélsőjobboldal valóban visszatért Európába, de ez nem jelenti a politikai váltógazdaság végét. A történelem nem ismétli önmagát, mert miközben ezek az erők semmibe veszik a demokrácia szabályait, addig soha nem mertek elmenni, hogy kilépjenek a választások kereteiből, amelyek – mint láthatjuk – bármikor visszaküldhetik őket az ellenzékbe. Bármennyire is utálatosak, a „demokratúrák” nem azonosak a diktatúrákkal. Orbán nem Putyin. Erdoğan sem az.
Az identitásközpontú politika meggyengüléséből másodsorban azt a következtetést lehet levonni, hogy az iszlám nem összeegyeztethetetlen a demokráciával. Törökország autoriter kitérőjét látva sokan ezt gondolták, de nem így van, és éppen Isztambulban szolgáltatták ennek a bizonyítékát. Nyilvánvaló, hogy egy muszlim nép is törekedhet rá, hogy a gazdasági inkompetencia ne maradjon büntetlenül, az emberi jogokat és alapvető szabadságjogokat pedig tartsa tiszteletben a hatalom.
A harmadik következtetés, amit ebből a politikai sorozatból le kell vonni – Lengyelország után Magyarországon is láthatjuk –, hogy egy nép elutasíthatja a liberalizmust úgy is, hogy a szabadságot viszont nem. Az a brutalitás, amellyel Közép-Európában a thatcherizmus által inspirált liberális pártok a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való átmenetet levezényelték, ahhoz vezetett, hogy nagyon hosszú időre a felvilágosodással és a politikai liberalizmussal ellenséges, reakciós erők kerültek helyzetbe. Ez a következmény nem volt meglepő, de nem is tarthatott örökké, két okból sem. Az első, hogy az kilencvenes évek „sokkterápiája” már a múlté, a második, hogy az új évszázadban felnőtté váló közép-európai generációk egyre inkább hasonlítanak az unió többi részének generációihoz, és a teljes szabadságot részesítik előnyben a féldiktatúrákkal szemben.
A negyedik következtetés, amelyet ebből a négy politikai pillanatból le kell vonni, hogy nem a szuverenista demagógia biztosítja egy ország erejét és egy politikai áramlat elsőségét. A lengyel PiS volt az első, amely ezt megtapasztalta. Orbán Viktor ma jól tenné, ha vigyázna, a brit történelem pedig arra fog emlékezni, hogy a brexitesek miatt zsugorodott össze hallatlan mértékben Nagy-Britannia befolyása és gazdasága a 21. század elején.
Ami az ötödik következtetést illeti, amelyet az identitárius jobboldal visszaszorulásából le kell vonni, az az, hogy a szabadság, azok az alapvető szabadságjogok, amelyeknek a fellegvára az Európai Unió, valóban olyan egyetemes értékek, amelyeket minden ember oszt és becsben tart. (magyarnarancs.hu)
