Orbán példája is azt mutatja: a fontoskodó ötletelésekből nem lesz kormányváltás, hacsak nem kataklizma árán.
A magyar progresszív (neoliberális) értelmiség – jelentsenek ezek a szavak külön-külön vagy együtt bármit! – továbbra is áltatja magát. E körből sokan úgy érzik, rés nyílt – esetleg valamely külső erők rést ütöttek? – a nemzeti együttműködés orbáni rendszerén, mert távoznia kellett posztjáról Novák Katalin köztársasági elnöknek, és sikerült kilőni a Fidesz EU-parlamenti listájának élére jelölt Varga Juditot.
Az ennek nyomán a médiamező némely részein kialakult lelkesedés-cunamiból ítélve többen kapva kaptak azon a megnyilatkozáson, amit Magyar Péter, a végrehajtó-ügy után ezúttal a pedofília-botrányba keveredett Varga Judit korábbi igazságügyi miniszter volt férje publikált. Többek között azt írta a Facebookon:
A mai napon benyújtom a lemondásomat mindkét állami társaságban betöltött pozíciómról. Szintén lemondok a részben állami tulajdonú MBH Bank Nyrt-ben viselt felügyelőbizottsági tagságomról. A lemondás mögött nem szakmai okok állnak. Egy percig sem akarok olyan rendszer részese lenni, amelyben az igazi felelősök nők szoknyája mögé bújnak, ahol Tónik, Ádámok és Barbarák vígan röhöghetnek a markukba, miközben gondolkodás nélkül feláldozzák azokat, akik ellentétben velük, soha nem a saját anyagi érdekeikért, hanem a hazájuk érdekében és a honfitársaikért dolgoztak.
Bár később mások hasonló megnyilatkozásával is találkoztam, de Raskó György agrárközgazdász volt az első, aki „új főhősként” méltatta Magyar Pétert. Egyebekben azt írta róla:
A Fidesz héjái most árulónak tartják, pedig nem az, hanem egy olyan elkötelezett konzervatív keresztény ember, akinél most csordult ki a pohár. (Hamarabb is csordulhatott volna). Akinek van morális gondja saját tábora vezetői ténykedésével kapcsolatban, aki valószínűleg már korábban is undorodott a NER világban történt erkölcstelen tettektől, de nem volt bátorsága lépni. Most megtette s ezzel a NER/Fidesz világon belül akaratlanul is Orbán kihívója lett. (...) A változás kulcsa Magyar Péter és társai kezében van, nem az ellenzék táborában.
Hogy mi van? Raskó a Világbank megbízásából már a rendszerváltás előtt több országban ténykedett. 1991 márciusától a Földművelésügyi Minisztériumban helyettes államtitkárként, majd június 11-étől 1994. július 28-ig közigazgatási államtitkárként dolgozott. Ezt követően parlamenti képviselőként négy országgyűlési bizottságnak is tagja volt, és akkor nem szóltam a szakmai, társadalmi, nemzetközi megbízásainak tömegéről. Ez a gazdag országos szakmai és politikai, sőt nemzetközi tapasztalat birtokában lévő ember, aki Facebook-követőinek meglehetősen nagy táborát az élelmiszergazdaságon túli nagypolitikával kapcsolatos ötleteivel rendszeresen elárasztja, azzal hiteget, hogy csodát művelhet valaki akkor is, ha előzetes tapasztalatok nélkül kerül a politikába?
Szó se róla, nincs egyedül. A Klubrádióban egy fél műsorvezetői életművet épít arra a „Megbeszéljük...” moderátora, hogy évtizedek óta megtárgyalja a betelefonálókkal, meg az illúziókat kergető politológusokkal és politikusokkal, hogy miért menti meg a demokráciát Magyarországon éppen az a személy, akiben, főleg a Fidesz–KDNP 2010-es választási győzelme óta, néhány hétig vagy hónapig a messiást láttatják a kormányzók által baloldalnak nevezett, de inkább csak progresszív neoliberálisnak tekinthető térfélen.
Hány meg hány név vetődött már fel Róna Pétertől Majtényi Lászlón, Iványi Gáboron, Elek Istvánon, Karácsony Gergelyen, Dobrev Klárán, Fekete-Győr Andráson át Márki-Zay Péterig – hogy csak azokat említsen, akik hirtelen eszembe jutnak a közelmúltból –, akikbe beleláttatták, hogy a köztársasági vagy a miniszterelnöki poszton fogják felvirágoztatni a hazát? Pedig a felsoroltak többségének még volt is több-kevesebb politikai–közéleti–államszervezési előélete.
Szerencsére, a Raskó György posztjához megjegyzést fűzők között a Magyar Péter megváltó szerepében kétkedők voltak többségben. A javaslat után csak elvétve olvastam ilyet: „Magyar Péterre talán hallgat még az Orbán hívő is. / „A kritikám ellenére hajlandó vagyok ilyen szalmaszálba kapaszkodni, hátha mozdul valami.” A többség viszont óvatosságra intett. Például így:
Hát az azért enyhe túlzás, hogy a változás kulcsa Magyar Péter és társai kezében van. Ehhez egy kissé riadt és bosszús fb-bejegyzés nem elég (ez persze nem azt jelenti, hogy az ellenzék kezében van az a kulcs)” / „Azt azért nem tudjuk, hogy Magyar Péter mit gondol az Unióról, a NATO-ról, Amerikáról, az oroszokról, ukránokról, a szolidaritásról, az egészségügyről, az oktatásról, a szociális rendszerről, úgyhogy borítson, de ne csináljunk belőle rögtön királyt.
Raskó úr azonban eleinte csak azt látta problémának, hogy „Van-e konkrét sztori, amit fel tud dobni (Magyar Péter). A tömegek meggyőzéséhez ugyanis ilyen, pedofilmentős botrányok kellenek”. / „Magyar Péter egzisztenciáját, baráti, sőt rokoni kapcsolatait veszítheti, ez elég nagy áldozat. Én értékelem a lépését” – jegyezte meg valakinek. Idővel azonban megszaporodtak az ellenvetések, s ezt követően visszafogottabbá vált az ötletgazda. Ám a hasonló helyzetek megoldásának teljes mélységben való megértéséig ezúttal sem jutott el sem ő, sem a köre.
Pedig az elmúlt másfél évtizedben bőven érték kudarcok az ellenzéki tábort. Ezek nyomán tudatosulhattak volna azok a meggondolások, amikről magam például három cikkben is írtam, miután a 2021-es magyarországi előválasztás kapkodását érzékeltem. Íme, néhány idézet:
- Tévúton az ellenzék és elemzői: „Orbán többek között megtanulta a munkásmozgalom-történetből, hogy vasmarokkal kézben tartott pártra, a tömegek mozgósítására is szükség van a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Ezt hajtotta végre a Fidesszel, a polgári körökkel, a békemenetekkel, a magyar médiarendszer elfoglalásával. Az utóbbi természetesen ab ovo elfogadhatatlan, de mindezt akár az egész társadalom érdekében is használhatta volna. Az ellenzék régebbi szervezetei, vezetői viszont még azokat az eszközöket is elherdálták, amelyeket elődeiktől örököltek.”
- Karácsony akár verset is írhatna: „Az orbánisták rég alkalmazzák a lenini módszertant, az ellenzékieknek is elő kellene venniük az Állam és forradalmat.”
- Mégis tanulhatna Lenintől az ellenzék: A kibontakozáshoz „legalább higgadt helyzetfeltárással kellene az esélyt megadni. Mondhatnám, miként erre Lenin is példát szolgáltatott, s még előtte a francia enciklopédisták, illetve minden más társadalmi átalakulás megalapozói. Köztük a Kádár-éra reformközgazdász, reformkörös értelmisége. Más kérdés, hogy milyen eredménnyel. Velük szemben a maiak mintha mindent a médiapolitizálásra tennének fel. Nekem felfoghatatlan ez a gondolkodásmód, de nem zárom ki, hogy ha csupán a hatalom megszerzésében, s nem a társadalom egészének felemelésében gondolkodik valaki, akkor neki és érdekkörének akár ez is bejöhet. De azt már tudjuk az utóbbi évtized tapasztalataiból, hogy ez mire vezethet.”
Ne tessék mindezen szörnyülködni! Lenin nevének említése miatt sem! Inkább belegondolni abba, miért születnek mostanság tanulmányok arról, hogyan vált „lopott” szerzővé az olasz kommunista, az antikapitalizmus egyik klasszikusa, a Mussolini börtöneiben megrövidített életű Antonio Gramsci, akinek életművéből az újbaloldal és az újjobboldal egyaránt tanult mozgalomszervezési módszertant, s „miközben nem csak használják, ki is forgatják fogalmait”. (V.ö.: Éber Márk Áron: Antonio Gramsci második kirablása, Eszmélet, 2023 nyár, 138. sz., 65. o., illetve az Index, a Hetek, a Mérce, az ÉS, az Új Egyenlőség, a 444 stb. cikkei)
Netán az internetes buborékokban, véleménykamrákban fontoskodóknak – akik csak írnak, de szakmunkákat nem olvasnak – nem tűnt fel eddig, miért vetélkedik egymással egyszerre két professzor is azért, hogy melyikük adta Orbán Viktor kezébe Gramsci: „Az új fejedelem” című művét? És hívta fel a figyelmét a marxista gondolkodó más munkáira, s az ezeket értelmező tanulmányokra, amelyeket az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1987-ben végzős hallgatója felhasznált a „Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben, A lengyel példa” című szakdolgozatához?
Az a minimum, hogy mielőtt méltatlankodik, perlekedik, gúnyolódik, netán átkozódik, egy magát értelmiséginek tekintő először nézzen szembe azzal, hogy
amikor Orbán nekiállt a pártja létrehozásához, majd azt Magyarország vezető politikai tényezőjévé tette – utálja-e őt valaki, avagy imádja ezért, édes mindegy! – újból és újból jelentékeny elméleti, illetve szervező munkát fektetett abba, hogy a hatalmat elnyerje.
Ha tőlem nem fogadják el, hogy ez a politikai hatalom megszerzésének módja, nem pedig a Raskó György által is említett, az ellenzéki pártok által favorizált botránypolitizálás – feltéve, ha nem egy idegen állam által szervezett puccsal, illetve nem külföldi titkosszolgálatok közreműködésével meghekkelt választások révén ültetnek be valakit az országvezetői bársonyszékbe –, akkor legalább Stefano Bottonira figyeljenek oda! Az Orbán Viktor Magyarországáról általam eddig megismert leginformatívabb, legtárgyilagosabb, „A hatalom megszállottja” (Magyar Hang, 2023) tanulmánykötetben többek között ezt írja:
- Az 1990-es választásokon ellenzékbe került a Fidesz, s mindössze 22 képviselőt küldhetett az első szabadon választott magyar parlamentbe. „Orbán érezhetően csalódott az eredményben, (...) ugyanakkor eltökélte abban, hogy átalakítja a Fideszt generációs mozgalomból tömegpárttá és hiteles centrista ellenzéki erőként pozicionálja”. (i.m.: 43.o.)
- „A Fidesz gyorsan magáévá tette az informalitás és a hálózatépítés technikáit, hogy pótolja a humán- és pénzügyi erőforrások szűkösségét.” (i.m.: 62.o.)
- Az 1994-es választási kudarca után Orbán Viktor „gyökeresen új társadalmi és kulturális mintát kezdett el kidolgozni: egy nem csak antiszocialista, hanem hevesen internacionalizmus-ellenes, nemzeti érzelmű polgárság által vezetett, magyar típusú kapitalizmus megteremtését célzó modellt. (...) Orbán mindenekelőtt a polgári Magyarország álmát kínálta fel a magyaroknak.” (i.m.: 72–73.o.)
Hogy ellenérzéseim vannak? Igen. Többek között amiatt, hogy az úgynevezett polgári gondolat valójában rendies, dzsentroid felfogásra építő értékrendet takar, s persze, sok mást is. Főleg az oktatási rendszeren keresztüli szegregálást, az alsóbb társadalmi rétegek magasabb státuszba emelkedésének akadályozását, a tehetősek életszínvonalának a szegényebbek rovására megtartását-javítását, a kifejezetten gazdagok gyors, sokak számára csak kisebb részben teljesítményhez, annál inkább párt- és vezérhűséghez kötött vagyonosodását. A célom csupán az, hogy Orbán példáján keresztül figyelmeztessek: a csodavárásból, a pillanatnyi hangulatokból fakadó ötletelésből nem lesz, nem lehet kormányváltás. Ha mégis, akkor azt csak társadalmi-gazdasági kataklizma idézheti elő. Vagy nekünk most is Mohács kell? (BEKIÁLTÁS BLOG)
