Nincs olyan ember által meghúzott államhatár, amely igazságos lenne – állítja tavaly magyarul is megjelent könyvében Milo van Bokkum holland újságíró.
A Határok – Miért ott, miért így? című kötetetből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy határkonfliktusok még Nyugat-Európában is előfordulnak, mik azok az exklávék, illetve azt is, hogy létezik-e „senkiföldje”.
Saját bevallása szerint Milo van Bokkum a középiskolás éveiben kezdett el érdeklődni a határok iránt, miközben leginkább azok ellentmondásossága kezdte őt vonzani. „A határon minden megváltozik, miközben többnyire semmi sem változik” – írja a Határok – Miért ott, miért így?című, térképekkel gazdagon illusztrált kötetének bevezetőjében a holland újságíró. Valóban, egy országhatáron átlépve különböző nyelv, más politikai berendezkedés, eltérő jogszabályok fogadhatnak, pedig mi jó esetben csak átléptünk a határkő egyik oldaláról a másikra.
„Én” és a „Másik”
A szerző úgy látja, határokra azért van szükség, mert az emberiség pórusaiba beleivódott, hogy éles határvonalat kell húzni az „Én” és a „Másik” közé, az embereknek pedig fontos egy olyan saját terület birtoklása, amin nem kell másokkal közösködniük.
A ma is ismert, államokra épülő politikai rendszer létrejöttét a másiktól való félelem ösztönözte. Ennek születését van Bokkum és az általa idézett szakértők a harmincéves háború lezárását jelentő, 1648-as vesztfáliai béke idejére teszik. Ez lényegében azt hozta magával, hogy minden állam maga választhatta meg a vallását, ezzel pedig az egyesült kereszténység eszményképe helyébe az önálló államok, a nemzetközi közösség eszménye lépett.
A fentiek alapján a határokat akár pozitív, toleráns létezőkként is definiálhatnánk, ugyanakkor David L. Blaney politológus arra figyelmeztet, hogy a különbségek határok mögé rejtésével nem tanuljuk meg azok kezelését. A határok meglétével elkerülhető az agresszív érintkezés, viszont ez egyben azt is jelzi, hogy nem is szembesülünk a különbségeinkkel. Veszélyként tekintünk rájuk, a homogenitásban viszont a stabilitás és a rend alapját látjuk.
Így végül oda jutottunk, hogy a vallási tolerancia jegyében megszületett vesztfáliai rendszer a különbségekkel szemben fokozott bizalmatlanságot eredményezett Európában, amit a 19. században megjelenő modern nacionalizmus csak tovább fokozott.
Határok és traumák
Már a bevezetőben szóba kerül, milyen hosszú távon traumatizáló hatása lehet a határoknak. Lengyelország területét a 18. században a szomszédai háromszor, majd a 20. században még egyszer felosztották egymás között, végül pedig a második világháborút követően Sztálin nyugatra tolta a komplett országot: a Szovjetunió által bekebelezett keleti országrészből elűzték a lengyeleket, Lengyelország ezzel párhuzamosan megkapta Németország keleti részeit, onnan pedig gyors ütemben az NSZK területére űzték az őslakos németeket. Az ország ezen nyugatra tolása máig ható traumákat okoz, mindkét érintett csoport a „történelem áldozatává” vált.
A modern korban vonalzóval meghúzott határok kapcsán röviden előkerül Trianon kérdésköre is. A szerző felemlegeti, hogy a Monarchia idején Magyarország tucatnyi kisebbségnek adott otthont, majd amikor a nemzetiségek saját országokat kaptak, az új államokban magyar kisebbségek jöttek létre. De ott van Koszovó példája is, mely ugyan sikeresen függetlenedett Szerbiától, de közben további konfliktusoknak megágyazva „magával vitt” egy szerb kisebbséget is.
A könyv egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem léteznek „igazságos”, tökéletesen meghúzott határok, még akkor sem, ha az azokat megrajzolók racionálisan gondolkodó embereknek tartják magukat.
Azonban a határok minden negatívuma ellenére is teljességgel elképzelhetetlen egy azok nélküli világ, mert az előreláthatatlan következményekkel járna. Van Bokkum szerint ugyanakkor megoldás lehet azok átjárhatóbbá való tétele, például a schengeni övezet mintájára, mivel a kölcsönös bizalmatlanság és szembenállás csak a valódi találkozások révén mérsékelhető.
Határok és furcsaságaik
A hat nagyobb fejezetre tagolt könyv legelőször az olyan különleges területeket veszi számba, mint az exklávék és enklávék – ezek olyan területek, amelyek nem kapcsolódnak az adott ország többi részéhez; az enklávékat emellett teljes egészében egy másik ország veszi körül.
A közelmúltig az egyik legextrémebb példa az ilyen területekre az India és Banglades határvidékén található Cooch-Behar régió volt a maga mintegy 200 exklávéjával, amelyekben 50 ezer ember élt a saját országán kívül. A 18. századtól fennálló helyzet a gyarmati India 1947-es függetlenedését követően vált egyre súlyosabbá: évtizedekig lényegében vákuumban léteztek ezek a területek, jogrend, orvosi ellátás, oktatás és áram nélkül, mígnem 2015-ben területcseréről állapodott meg a két ország.
Nem éppen pozitív példákként szóba kerül Kalinyingrád, illetve a hidegháborús Nyugat-Berlin is. Ezek ellenpontozására a fejezet a német–belga határvidéken fekvő Vennbahn-enklávék bemutatásával végződik, melyek az első világháborút lezáró békerendszer következtében jöttek létre.
A német Aachenből Luxemburgba futó vasútvonalat a Versailles-ban megkötött békeszerződés értelmében Belgium kapta meg, mégpedig úgy, hogy a vonal több helyen is bekanyarodik Németországba, ezzel néhány települést exklávéként leválasztva annak törzsterületéről. Mára a sínek helyén kerékpárút fut, így az itt kirándulók különös élményben részesülhetnek: német falvak között, de Belgiumban maradva szelhetik a kilométereket.
Az egykori Vennbahn-vasútvonal.
A következő fejezetből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy a 19. század során milyen hatalmi és gazdasági érdekek mentén húztak meg számos gyarmati határt – mindezzel előre időzítve számos mai konfliktust –, de például azt is, hogy az USA és Kanada között a 49. szélességi fok mentén 2000 kilométeren át nyílegyenesen húzott határvonal milyen furcsa helyzeteket teremtett másfél évszázaddal azok rögzítése után.
A könyv leghosszabb fejezete a szerző hazájának, Hollandiának a határait járja körbe. Meglepő, de még ennek a nyugat-európai államnak is van egy határkonfliktusa – konkrétan Németországgal. A vita tárgya az Ems folyó torkolatvidékén található, és a Dollard nevű öböl térsége képezi: holland értelmezés szerint a határ a folyó fősodrában, a német partokhoz közel húzódik, míg a német fél egy 1464-es dokumentumra hivatkozva a folyó teljes területére igényt tart.
Kelet-Európából olvasva kifejezetten meglepő, hogy Hollandia a második világháborút követően jóvátételként megkapott tizenpár négyzetkilométernyi német területet. Ezeknek az 1949-ben annektált településeknek a zöme végül a helyi németek elégedetlenkedése nyomán 1963 nyarán békésen visszatért Németországhoz.
A kötetből az is kiderül, hogy Európában működő, kevés konfliktust eredményező határfajta a hegyi határ. A hegyi határok gyakran évszázadok óta fennállnak egyes népek között, nem tűntek el a nemzetállamok létrejöttével sem.
Terra nullius
Milo van Bokkum egy Horvátország és Szerbia közötti határvita következményein keresztül arra is megpróbál választ találni, hogy létezhet-e Terra nullius, azaz „senkiföldje”. A Duna e két állam között is határfolyó, azonban a felek ezt másként értelmezik: a szerbek szerint a folyó mai medre az államhatár, a horvátok viszont az 1918 előtti főmeder szerinti határvonalat tekintik érvényesnek. Ez viszont azt okozza, hogy két dunai félszigetre egyik állam sem tart igényt.
A szaggatott vonalak jelzik a dunai határszakasz horvát, illetve szerb értelmezését. - Forrás: Google Maps
Ezt a vélt „senkiföldje” állapotot próbálta meg kihasználni a cseh Vít Jedlička, aki 2015-ben az egyik félszigeten kikiáltotta a független Liberlandot, amit egyébként azóta csak a senki által el nem ismert Szomáliföld ismert el. A szerző és az általa idézett szakértő szerint Liberland semmiképp sem tekinthető szuverén államalakulatnak, mert annak ellenére, hogy jelenleg Szerbia és Horvátország sem tart igény a földdarabra, viszont le sem mondott róla.
Az utolsó fejezetben kapunk egy lehetséges megoldást néhány határvitára: a kondomíniumok intézményét. Ezek olyan területek, amelyek felett két állam is uralmat gyakorol – például évtizedeken át így működött francia–brit uralom alatt az Új-Hebridák, ami nevén Vanuatu. Van Bokkum szerint a jövőben egy hasonló, közös igazgatás lehetne megoldás például a megosztott Jeruzsálem esetében is.
A kötetet számos térképrészlet illusztrálja, de aki mélyebben is elmerülne a különböző határvidékek témájában, mindenképp egy világatlasszal, vagy legalább egy térkép-alkalmazással a keze ügyében fogjon hozzá az olvasásához. A könyvet a Cser Kiadó adta ki, és Bérczes Tibor fordította.
Milo van Bokkum (1994) az NRC Handelsblad című holland napilap gazdasági rovatának szerkesztője. Tanulmányait az utrechti University College-ban és Szentpéterváron az Állami Egyetemen végezte. A mesterfokozatot az Amszterdami Egyetem újságírás és média szakán szerezte meg. Pályáját a The Financial Timesnál kezdte, ahol kutatómunkát végzett és fordított. Első írásai a Tirade című folyóiratban jelentek meg.
(NAPUNK)