1816-ban a vártnál sokkal rosszabb évet zártak a Somogy megyei gazdák.
A gyenge termést hozó 1815-ös esztendő után a szokatlanul hideg tél és tavasz folyamán kifagyott az őszi vetésük, majd a szélsőséges mennyiségű csapadék, illetve jégesők okoztak jelentős károkat. Számos vármegyében volt gyenge az őszi vetésű gabona termése, és a tavasziból is legfeljebb közepes mértékű volt a betakarított mennyiség. Az időjárást tapasztalva Somogyban már előre számítottak a szerény termésre, de Kovács Antal alispán a Helytartótanács számára még a vártnál is sokkal rosszabb eredményről volt kénytelen jelentést tenni. 1816 augusztusában, szinte még az aratás idején kelt üzenetében már utal rá, hogy éhínség fenyegeti a megyét.
A somogyi helyzet nem volt kivételes, a korabeli források egészen hasonló módon számolnak be az ország más részeiről is. Az alföldi megyékben a rendkívül csapadékos nyár sok helyütt árvizekhez és terménypusztuláshoz vezetett. A Kárpát-medence keleti részén, Erdélyben nemkülönben szélsőséges tavaszról és nyárról tudunk. Nemcsak panaszos levelek, krónikák, naplók említik a kiemelkedően csapadékos időszakot országszerte: a budai hőmérsékleti mérések szerint is igen hideg volt az 1816-os év tavasza, miképp a következő év hasonló időszaka is. Bár a hőmérsékleti értékek is elmaradtak a sokévi átlagtól, a szélsőséges időjárási jelenségek, különösen a hatalmas méretű jegekkel járó esők – vagy ahogy akkoriban hívták, kőesők – tették igazán rendkívülivé az 1816-os és 1817-es év magyarországi időjárását. A hideg tavaszok és a csapadékos nyarak kifejezetten rossz termést okoztak, ami az eleve rosszabb terményellátottságú országrészekben éhínségekhez vezetett.
A jelenség nem volt elszigetelt, Európa számos területén szélsőséges időjárást hozott e két év, sőt helyenként még a rájuk következő esztendő időjárása is jelentősen eltért a 19. század elején jellemzőtől. Szokatlanul hideg nyarat hozott az 1816-os év Svájcban is, ahol nyolchetes folyamatos esőzés, a magasabban fekvő területeken havazás lehetetlenítette el a gabona és a szőlő érését. Nemkülönben rendkívüli évekről tudunk műszeres mérésekből, újságokból, naplókból és más forrásokból a német és a cseh területeken is. Észak-Amerika egyes részein már 1815-ben igen szokatlan hideg uralkodott, majd az 1816-os esztendő júliusa volt a leghidegebb középhőmérsékletű nyári hónap, amióta csak műszeres mérésekkel rendelkezünk.
A „nyár nélküli év” nemcsak az észak-atlanti régiót érintette, hanem Ázsiát is. Kínában az 1815–16-os tél meglepően hideg volt, amit tavasszal hatalmas esőzések követtek. Amellett, hogy az 1816-os év Kínában a valaha ismert legcsapadékosabbak egyike volt, a nyári fagyok is komoly kárt tettek a rizsben, éhínséget okozva több tartományban is. Ennél is súlyosabb időjárási anomáliák jelentkeztek Indiában, amit 1816-ban és 1817-ben is csak hónapokkal a szokott időpont után, augusztusban érte el a nagy volumenű, az ottani mezőgazdaság számára kritikus jelentőségű csapadék, a monszun.
A sorozatos, az északi féltekén mindenütt jelentkező időjárási anomáliák hátterében egy, a korabeli európai és amerikai hírekbe is eljutott esemény állhatott: az indonéz szigetvilágban, Sumbawa szigetén található vulkán, a Tambora kitörése 1815 áprilisában, ami az utóbbi kétezer év legnagyobb mennyiségű vulkáni hamuval járó eseménye volt. A magasságából jóval több mint ezer métert vesztő tűzhányóból származó kőzetanyag a légkör legfelső rétegeibe is feljutott, a földi légkörzés miatt pedig az északi félteke minden szegletébe elterjedt. A nagy mennyiségű vulkáni hamu ugyan elhomályosította még a Napot is, amit a kortárs festészetben és költészetben egyaránt megörökítettek, a jelentős lehűlést feltehetőleg nem elsősorban ez, hanem a kitörés idején a légkör magasabb rétegeibe jutó és ott szétterjedő kénsav-aeroszol okozta.
A 19. század második évtizede, részben a sorozatos vulkánkitörések miatt, kifejezetten hideg időszakot hozott a Föld éghajlatában, ami a 14. században kezdődött, kis jégkorszaknak nevezett periódus utolsó markáns megjelenése volt Európában. Ezt követően indult meg a máig tartó és nagyrészt emberi hatásra kibontakozó globális felmelegedés.
A drasztikus hőmérséklet-csökkenés bizonyos vélemények szerint már évekkel korábban is érzékelhető volt, azaz lehetséges, hogy nem egyedül a Tambora okozta az 1810-es évtized hidegét. A kénsav-aeroszol koncentrációja már 1809 után jóval magasabb volt a földi légkörben, mint bármikor az utolsó négy évszázadban. Ebben egy ismeretlen vulkán 1809-es és a Fülöp-szigeteki Mayon vulkán 1814-i kitörése is szerepet játszhatott, aminek híre, szemben a Tambora két évvel későbbi kitörésével, még a korabeli magyar sajtóba is eljutott.
A Sumbawa szigeti vulkánkitörés, az azt kísérő földrengés és cunami jelentős – nagyságrendileg tízezerre tehető – emberáldozattal járt. Ennél is jelentékenyebb demográfiai hatása lett ugyanakkor az északi féltekén. Becslések szerint tízszer ennyi áldozatot szedhetett a rendkívül hideg és túlzottan csapadékos időjárás okozta élelmiszerhiány és éhínség. De még a szélsőséges időjárás (és a napóleoni háborúk utáni gazdasági helyzet) által előidézett élelmezési krízisnél is sokkal összetettebb hatásokkal számolhatunk mind globálisan, mind a Kárpát-medence esetében.
A hideg és csapadékos időjárás Európa-szerte elsősorban a gabonafélékben tett jelentős kárt. Volt ugyanakkor egy haszonnövény, amelynek terméshozamát valamivel kevésbé befolyásolta: ez pedig a burgonya. A Kárpát-medencében ugyan már a 18. században termesztettek burgonyát, a 19. század elejéig azonban a Habsburg-kormányzati – főképp Mária Terézia és II. József alatt hozott – intézkedések ellenére sem terjedt el széles körben. Habár már a svábok letelepedésével megjelent, Erdélyben és más országrészekben valójában a kormányzati támogatás – például vetőburgonya-osztás, termesztési útmutatók, szakácskönyvek, falvak közötti termesztési verseny – volt a burgonya elterjedésének legfontosabb tényezője.
Az 1815-es évek rossz időjárása és erdélyi éhínsége nagyban katalizálta a burgonya „diadalmenetét”. A burgonya vetésterületének jelentős megnövekedése és a Tambora kitörése közti kapcsolatot ráadásul nemcsak a Habsburgok által kormányzott területeken figyelhetjük meg, ugyanez történt több nyugat- és közép-európai országban is. A burgonya elterjedésében egy további tényező is fontos szerepet játszott, amely egyszersmind az 1810-es évek éhínségkezelésének egyik fontos formájára is rámutat, ez pedig a segélyezés: számos vármegyében burgonyával segítették a nélkülözőket.
Az 1816–17-es éhínség idején a segélyezés korábbinál összetettebb formái jelentek meg az országban. A sokszorosára emelkedő gabona- és az annak nyomán az égbe szökő hús- és egyéb élelmiszerárakra válaszul ekkoriban jelentek meg az országban a maira nagyban hasonlító jótékonysági szervezetek. Rendeztek jótékonysági bálokat, színielőadásokat, amelyek bevételével a rászorulókat támogatták.
A jótékonysági szervezetek közül a legismertebb alighanem a Budai és Pesti Jóltevő Asszonyi Egyesület volt, amely a 19. században meghatározó szerepet játszott a budai és pesti szegény- és idősgondozásban, és amelynek vezetését az alapítást követően nem más, mint József nádor második felesége, Hermina főhercegnő, majd halála után a harmadik feleség, Mária Dorottya hercegnő vállalta magára. Amellett, hogy a tehetősebb polgárság aktív részvétele tetten érhető volt az ország legfontosabb városaiban, az arisztokrata családok saját hatáskörükben is igyekeztek elkerülni az élelmezési krízist: a Wesselényi, a Teleki, a Bethlen, a Bánffy, a Festetics családok egyaránt élelmiszerrel, kölcsönökkel segítették a birtokaikon élő nélkülözőket.
A Tambora kitörése nyomán kialakult gazdasági krízis jelentékeny kivándorláshoz vezetett Európa nyugati részéről, ám – elsősorban a Habsburg Monarchia kivándorlást korlátozó politikája miatt – Magyarország területén nem volt hasonló trend. Több közép- és nyugat-európai országban a halálos áldozatokon túl egyéb demográfiai hatása is volt a rossz termésnek és az éhínségnek. Kifejezetten alacsony születésszámok jellemezték egyebek közt Svájcot, amelyet az egyik legszélsőségesebben érintett az időjárás-változás.
A Tambora kitörése még évtizedekkel később is éreztette hatását. Mivel Indiában gyökeresen eltolódott a monszun kezdete és lefolyása, az 1815–1817 közti időszakban a szárazföldnek a szokottól eltérő felmelegedése és csapadékellátottsága mellett az Indiai-óceán hő- és vízháztartása is jelentősen átalakult. A koleráért felelős baktérium, a Vibrio cholerae az indiai partok mentén, a Bengáli-öbölben már korábban jelen volt. A szokatlan vízhőmérséklet azonban új kolera-baktériumtörzs kialakulásához vezetett, amely a sorozatos rossz termések miatt legyengült immunrendszerű indiai lakosságot súlyosan érintette. A betegség nem állt meg az indiai szubkontinens határainál. Több mint egymillió áldozatot követelt világszerte, és egy új, Magyarországot a század későbbi szakaszában (1831, 1848–49, 1872–74) különösen erősen sújtó járványos betegség fellépését jelentette a globális színpadon. (g7.hu)
Eredeti megjelenés: ‘1816 – Beköszönt a „nyár nélküli év”. A Tambora vulkán kitörésének globális és lokális hatásai’ in Magyarország globális története a kezdetektől 1868-ig (Szerkesztette: Laczó Ferenc, Vadas András és Varga Bálint), Corvina Kiadó, 2023.