Elég hatékonyan működött a párterápia a szerelem börtönében
Ma már múzeumként üzemel az a szerelembörtön a romániai Berethalom templomában, amiben régen a válófélben lévő, megromlott kapcsolatban élő házasokat zárták össze hat hétre úgy, hogy mindenen, még az evőeszközökön is osztozniuk kellett. A furcsa módszer működött: a faluban 300 évig egyetlen válást regisztráltak.
Berethalom lakossága ma csak kicsit több 3000-nél, sokkal nagyobb a történelem során sem volt soha. 1283-ban említik először a települést írásban, II. Géza hívott ide egy csomó szászt azért, hogy védjék meg a területet a tatár és oszmán hódítóktól. A település 1510-ben 5000 lakosával fontos mezővárossá és kulturális központtá vált. A mintegy 600 lelket számláló helybeli szász lakosság végül az 1980-as és 1990-es években szinte teljesen áttelepedett Németországba, helyükbe románok és romák költöztek.A templomot – amely egyébként Erdély legjobb állapotban fennmaradt vártemploma – 1486-ban említik először írásos emlékek, építését 1516-ban fejezték be. 1572-től szász evangélikus püspöki székhely volt. Az 1977-es földrengés során súlyosabb károkat szenvedett, de a rendszerváltás után helyreállították, annyira, hogy elnyerte az Europa Nostra-díjat, és 1993 óta az UNESCO Világörökség része.
Egészen pontosan nem tudni, mikortól működött a válószoba a templom keleti fekvésű tornyában, az viszont biztos, hogy a falu úgy hirdeti magát, mint az a település, ahol 300 éven át mindössze egyetlen válás történt. Ez a 300 év az az időszak, amikor a falu püspöki székhelyként működött.
1572-ben Berethalom lelkészét, Lucas Unglerust választották az erdélyi evangélikus egyház püspökévé, és Unglerus úgy határozott, nem költözik a nagyszebeni püspöki rezidenciába, hanem Berethalmon marad. Valószínű, ekkor minden püspöki hatáskörbe tartozó eljárást átköltöztettek a nagyvárosból a sokkal kisebb településre. A szerelembörtön 300 éves működésének aztán az vetett véget, hogy 1867-ben a püspöki székhelyet visszatették Nagyszebenbe.
Az erdélyi szászok jellemzően evangélikusok voltak, és bár bizonyos körülmények között ez a vallás engedi a válást (ilyen például a házasságtörés), a hívők mégis igyekeztek inkább megmenteni a házasságukat, mint megszakítani. Éppen ezért jellemzően saját maguk kérték a püspök segítségét, és hat hétig önként vonultak be az apró szobába, ahol mindenből csak egy volt, még az evőeszközökből, a pohárból, sőt a párnából is.
A berethalmiak legendái szerint a módszer annyira működött, hogy csak egy alkalommal lett válás az összezárás vége. Ehhez persze az is kellett, hogy a hívő evangélikusok alapvetően úgy gondolták, hogy a válás Isten elleni tett, így hajlamosabbak is voltak a békülésre. Ráadásul a házasság védte a nőket és a gyerekeket, akiknek a túlélése a családtól függött. Az együtt maradás oka tehát valószínűleg nem elsősorban a szerelem volt: ha egy házaspárt hat hétre bezártak, az így kiesett idő miatt nagyon nehéz volt a következő évre elegendő élelmet termeszteniük, ezért nyomás nehezedett rájuk, hogy inkább együtt maradjanak, és folytassák a közös munkát. Válás esetén a férjnek a keresete felét kellett kifizetnie a volt feleségének, de ha újraházasodott és ismét elvált, a második feleség semmire sem volt jogosult.
Ma a szoba múzeumként funkcionál, a sokkal kevésbé vallásos berethalmiak nem tartanak igényt a használatára – bár a helyi pap a BBC-nek azt mondta, rendszeresen keresik meg kétségbeesett párok, hogy hasonló alapon segítsen nekik megmenteni a házasságukat.
Nemcsak a válást fontolgató párok ellen lépett fel keményen az evangélikus egyház, hanem a házasság intézményét megkerülő paráznák ellen is. Szintén Berethalmon maradt fenn a templom előtti szégyenkő. A házasságtörőket, vagy még nem házas fiatalokat – ha bűnös együttléten rajtakapták – a templom előtti szégyenkőre állították, hogy az istentiszteletre vonuló közösség lássa őket. (BBC Travel, Travel & Leisure, ErdélyiNapló.ro, Transtelex)