A mértékletesség tartást ad és biztonságot jelent, nem a gyengeség jele.
Nagyanyám mindig azt mondta:
„Annyit egyél, amennyi elég. Ne többet. Ne habzsolj, mert nem leszel tőle boldogabb – csak nehezebb.”
Gyerekként megtanultam, hogy a mérték nem gyengeség. Hanem tartás.
Nem ettem két pofára a csokit, nem ittam ész nélkül az üdítőket.
Ha volt is bőség, tudtam, mikor kell megállni.
Valahogy belém ivódott: az életben, hogy a mérték az egyik legnagyobb biztonság.
Egy oligarcha ezt nem érti.
Neki nincs olyan, hogy „elég”.
Nem tanulta meg, mit jelent megelégedni.
Nem tud leállni, mert soha senki nem tanította meg neki, hogyan kell.
A birtoklás nem eszköz számára, hanem maga a cél.
Valamit csak azért akar, hogy mondhassa: az is az övé.
Nem azért, mert szüksége van rá. Hanem hogy másnak ne jusson.
És itt jön be az egó.
A “nekem jár”, “megengedhetem magamnak”, “az enyém lehet” önáltatása.
De ezek mögött gyakran nem erő van, hanem félelem.
Aki mindig többet akar, attól tart, hogy semmije sincs, ha egyszer meg kellene állnia.
A Nagyanyám egyszer azt is mondta:
„Egy napra egy rántott hús bőven elég. És azt sem kell mindennap enni.”
Ez a tanítás bizony nem csak az ételről szólt.
HANEM AZ ÉLETRŐL
Mert aki mindig csak vesz, aki mindig csak gyűjt, az előbb-utóbb észre sem veszi, hogy nem maradt senki, aki szívből adna neki.
Az ilyen ember körül végül csak azok maradnak, akik félnek tőle.
Vagy akiktől ő fél.
De van valami, amit az oligarchák szinte sosem vesznek komolyan: az örökség felelőssége.
Nem csak pénzt és ingatlant hagynak hátra. Hanem nevet is.
És ha ehhez a névhez gyanú, félelem vagy szégyen tapad, akkor a gyerek nem örököl, hanem menekülni próbál.
Nem a kastélyból.
Hanem a család és a név árnyékából.
Mert lehet valamire azt mondani, hogy „jogilag rendben van”, de attól még az erkölcsileg elutasítható.
A lelkiismeret nem paragrafusokban mér.
És én hiszek - most röhögnek fel a politikusok - a törvények szellemiségében.
Egy ország nem felejt, ha úgy érzi: valaki nem megdolgozott a vagyonáért, hanem kivette a közösből, ami másnak járt volna.
És akkor nem marad hála.
Csak csend.
És elfordulás, megvetés.
Tudjátok az élet végén szerintem nem az számít, mink van.
Hanem az, hogy kimondják-e a nevünket szeretettel vagy lesütik a szemüket a hozzánk közelállók és “ellapoznak” rólunk…
Én ezt tanultam a Nagyimtól.
/Igen, a képen Ő látható…
Közel 30 éve hordom magamnál ezt a képet mindig
/ (Tarjányi Péter)
