A statisztikusok által kimutatott infláció az év végén már látványosan lassult, ám a pénzromlásnak vannak kevésbé feltűnő formái is, amelyek ellen a magyar kormány semmit nem tesz. Sőt az intézkedései szemmel láthatólag gerjesztik ezt.
2022 után 2023 is nyomasztó inflációt hozott, a tavalyi évben mért 17,6 százalékos fogyasztóiár-index például a 90-es évek legsötétebb időszakait idézte. A drágulásra a lakossági fogyasztás is reagált, először az olcsóbb – az áruházak sajátmárkás – termékeit vették a magyarok, de az is megfigyelhető volt, hogy a korábbiakhoz képest mennyiségben is jóval kevesebbet vásároltak az emberek. Részben erre reagáltak a vállalatok is, hiszen ilyenkor bevett gyakorlat, hogy megpróbálnak a vevők pszichéjére hatni, és a megszokott termékek kiszerelését módosítják, hogy a drágulás kevésbé legyen feltűnő. Így lett például évek alatt a 2 decis dobozokból mára sok esetben 125 milliliteres. Aki viszonylag rendszeresen vásárol, az számos ilyen terméket ismer, amely idővel egyre kisebb kiszerelésben került a polcokra.
Ezt a módszert szokták sok esetben zsugorinflációnak is nevezni, amikor az ár nem változik, de a mennyiség összemegy.
A vásárlóknak ugyan lenne lehetőségük az árak összehasonlítására, hiszen a nagyobb boltok, -láncok kötelesek ilyen adatot is közzétenni, így a termékek árai alatt rendre ott van, hogy egy kilóra vagy literre vetítve mennyibe is kerül az adott termék. Ettől függetlenül tény, hogy ez a rejtett infláció egyik formája.
Nem véletlen, hogy az utóbbi időben a drágulás elleni harcot látszólag a zászlajára tűző magyar kormány szabályozni akarja ezt a kérdést és március 1-től az egymilliárd forint feletti árbevétellel rendelkező élelmiszerkereskedő vállalatoknak tájékoztatást kell kitenniük, ha egy termék kiszerelése csökken.
Mondhatnánk, hogy ez igazán dicséretes lépés a kormánytól, ha közben nem azt látnánk, hogy ők a rejtett infláció igazi nagymesterei.
A magyar lakosság ugyanis immár szignifikánsan évről-évre rosszabb közszolgáltatásokat kap, miközben az adóterhelés például érdemben nem változott.
Tehát nem arról van szó, hogy egyfajta társadalmi megállapodás keretében a kormány több pénzt hagy a lakosságnál, akik eldönthetik, hogy számukra milyen fontos célok vannak, legyen szó napi fogyasztásról, beruházásról, önmaguk vagy a gyermekeik képzéséről vagy bármi másról. Nem, az állam beszedi a pénzt, és azt újraelosztja, a saját szempontjai szerint, ami nem feltétlen egyezik meg úgy általában véve sem a lakosság érdekeivel, arról nem beszélve, hogy az egyes társadalmi csoportok nyilvánvalóan más érdekeltséggel rendelkeznek.
Van ugyanakkor két olyan kulcsterület, ami még a kormánnyal szimpatizálók számára is komoly minőségcsökkenést szenvedett el: az oktatás és az egészségügy. Előbbi fejlesztése már csak azért is nemzetstratégiai jelentőségű, mert a jelenlegi gazdasági helyzetből nem az olcsó külföldi munkavállalók behozatala jelent kitörést, hanem a humántőke fejlesztése révén a magasabb hozzáadott értékű termelés és szolgáltatások előállítása. Ez egyébként nem valami nyugati, neoliberális susmus, hanem az Orbán Viktor által példaértékűnek tartott komoly fejlődési ugrást bemutató keleti országok is így tudtak előrelépni, legyen szó olyan törpeállamról, mint Szingapúr, vagy olyan óriásról, mint Kína. A számok pedig azt mutatják, hogy akár az alapképzés (például a kompetenciatesztek vagy a Pisa-felmérés alapján), akár a felsőoktatás (nemzetközi egyetemi rangsorok) folyamatosan lefele csúszik. Emblematikus momentuma volt ennek a problémának 2023-ban, amikor a kormány is büszkélkedett Krausz Ferenc fizikai Nobel-díjával, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a kutató egykori iskolájában jelenleg nincs fizikatanár.
Az egészségügyről is hosszan lehetne lamentálni, de véleményem szerint végtelenül szomorú, hogy a hazai átlagéletkor (az Európai Unión belül) a régió más országaitól évekkel elmarad, nem beszélve a skandináv államokról. Mindezt ráadásul tetézi az, hogy a magyarok a rövidebb élethosszuk egy részét is különböző súlyú egészségkárosodástól, betegségektől sújtva töltik.
Az lenne tehát igazán korrekt, ha már ezeket a területeket nem tudja vagy akarja a kormány fejleszteni, akkor ugyanúgy tájékoztassák a fogyasztóközönséget, hogy „csökkent a kiszerelés”. Ki lehetne írni a korházakban, hogy mennyivel nőttek a várólisták, miként változott a kórházi fertőzések száma, vagy éppen hány olyan nap van, amikor egy-egy adott osztályon nem tudnak a betegekkel foglalkozni létszám vagy eszközhiány miatt. Hasonlóképpen illendő lenne tájékoztatni az embereket, hogy a gyengébb oktatás miatt mennyivel alacsonyabb fizetésre számíthatnak a magyarok a jövőben, vagy mennyibe kerül az érintetteknek, hogy az alacsonyabb színvonalú oktatást ellensúlyozzák.
Természetesen nem vagyok végletekig naiv. Nemcsak Orbán Viktor, de más politikus sem olyan őrült, hogy kommunikálja, hogyan verik át a lakosságot. Éppen fordítva, évente 100 milliárdok folynak el arra, hogy meggyőzzék a választókat, milyen tökéletesen kormányoznak, és az esetleges hibákat mindig sajnálatos külső körülmények (legyen az járvány, háború vagy elhibázott brüsszeli szankció) okozzák. Gondolhatnánk persze, hogy az egyre alacsonyabb életszínvonal majd kinyitja a magyarok szemét, hiszen Ausztria állandó üldözése közben ebben már a románok is elhagytak minket, ám a gyakorlat nem feltétlen ezt mutatja. Argentína például a 20. század elején a világ egyik leggazdagabb országa volt, de 70-80 évig tartott míg a populista kormányok által végrehajtott, látszólag a lakosság érdekeit szolgáló lépések után tavaly totális irányváltásról döntöttek. Magyarország ehhez képest még az út elején jár, hiszen a Medgyessy-Gyurcsány időszakkal együtt is még csak 20 éve vagyunk lejtőn... (mfor.hu)
