A világ a most dúló Hamász-Izrael háborúra összpontosít.
Ennek a háborúnak azonban megvannak a pszichológiai előzményei egy olyan háborúban, amely 50 évvel azelőtt, 1973-ban zajlott, amikor Szíria és Egyiptom egyszerre támadta meg Izraelt. Utólag visszagondolva egyiknek sem állt szándékában Izrael elfoglalása, és nem is tudták. De úgy vélték, hogy egy hatalmas, kétfrontos háború olyan tárgyalásra kényszerítheti Izraelt, amelyben át kell adnia bizonyos területeket, és ami még ennél is fontosabb, Izraelnek meg kell vetnie a Közel-Kelet domináns erejét.
A harc kettős támadással kezdődött. A szíriaiak beköltöztek a Golán-fennsíkra, egy hegyvidékre, amely Északkelet-Izraelre és Galileára néz. A támadás délben kezdődött, a nagy csatát éjszaka vívták. A szíriaiak szovjet harckocsikkal voltak felszerelve, és az volt a céljuk, hogy felvegyék a magaslatokat, hogy tökéletes színházat hozzanak létre a Galilea tüzérségi tűzzel való záporozásához, és arra kényszerítve az izraeli páncélosokat, hogy megpróbáljanak felmászni a magaslatokra, és nagy veszteségeket szenvedjenek el.
Az egyiptomi lökés a Sínai-félszigeten érkezett, és az összes rendelkezésre álló erőt tekintve ez volt a fő erő. Az elsődleges fegyver ismét a szovjet tankok, valamint az Izrael légi fölényének semlegesítésére tervezett föld-levegő rakéták voltak, ami az Egyesült Államok ajándéka. Az egyiptomiak újabb meglepetéssel készültek az izraelieknek. A szovjetek páncéltörő rakéták családját fejlesztették ki. Az egyiket, az AT-3-at optikai rendszer vezérelte. A lövész az objektíven keresztül egy tankra nézett, és az optikai rendszer mozgása irányította a rakéta röppályáját. Kiváló fegyver volt, és elpusztította az izraeli páncélos erők kritikus részét.
Az izraeli hírszerzés, különösen a katonai hírszerzés rugalmatlannak bizonyult a támadás közeledtének megértésében. Nem hitte, hogy Szíria vagy Egyiptom kétfrontos háborút indíthat. Az izraeliek tudtak a szovjet fegyverekről, de a szírek és az egyiptomiak iránti megvetésük lehetetlenné tette számukra, hogy láthassák, hogy lehetséges az izraeli légierő és páncélzat semlegesítése, és hogy orosz kiképzők segítettek a haderő professzionalizálásában. Az izraeli katonai hírszerzés úgy alakította a fenyegetést, hogy megfeleljen előítéleteinek.
Szíria célja egyértelmű volt, ha valószínűtlen is: el akarta venni Galileát. Egyiptom soha nem volt tiszta. A logisztika megakadályozta, hogy az egyiptomiak mélyen behatoljanak a Sínai-félszigetre, és úgy tűnt, a Szuezi-csatornát a nyugati oldalon akarták megtartani, és egy napnak nevezni.
Szíria és Egyiptom is azt akarta, hogy megmutassák, képesek beavatkozni Izraelbe, és valamiféle győzelmet aratni. Meg akarták váltani magukat az előzetes megaláztatástól. Oroszország be akarta mutatni, hogy fegyverei megfelelnek a NATO fegyvereinek, és átcsoportosíthatók. Az Egyesült Államok kívánt végjátéka volt a legérdekesebb. Szerény győzelmet akart biztosítani Izrael számára, amelyet a fő ellenség, Izrael és Egyiptom közötti tárgyalás követett, amely szinte döntetlent garantált közöttük. Washington közvetítene. Ez kiűzné a szovjeteket, és bevonná Egyiptomot az amerikai szférába. A cél megvalósult.
A háború a Szovjetunió és az Egyesült Államok párharca volt. A szovjetek felfegyverezték a szíreket és az egyiptomiakat. Az Egyesült Államok 155 mm-es tüzérséggel rohant Izrael felé, egy kis szünet után, hogy megmutassa az araboknak, hogy nem elkötelezett Izrael iránt. Az Egyesült Államok pedig, miután látta az AT-3-at működés közben, a páncélos hadviselés új szakaszába rohant. Az oroszoknak köszönhette a leckét; ennek az erőfeszítésnek a gyümölcse segít Ukrajnának ma megvédeni magát.
Az Egyesült Államok győzelme nyilvánvaló volt Camp Davidben néhány évvel később, amikor Egyiptom és Izrael megállapodást írt alá a háború közeli állapotának megszüntetéséről. Ezt utólag visszagondolva Izrael és Egyiptom éppúgy akarta, mint az Egyesült Államok. Szíria túl kicsi volt és túl közel volt a szovjetekhez ahhoz, hogy bekerüljön.
Ez a háború tette lehetővé a Camp David-i megállapodást, és ez a szerződés közel fél évszázados viszonylagos békét. Mark Twain mondta egyszer, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de biztosan rímel. A jelenlegi háború nem egyszerűen az 1973-as háborút tükrözi. De rímelni fog abban az értelemben, hogy az izraeli-arab hadviselés mély szerkezete megtartja ugyanazokat a külső és belső feleket, amelyek megfelelő időben fegyvert adnak szövetségeseiknek. A háború alapján nem tudjuk megjósolni, de megragadhatjuk a hajtóerőket. (Geopolitical Futures)
