Fábry Sándor az ezredforduló Magyarországának legnagyobb showmanje volt.
Hofi Géza és Antal Imre nyomdokában járva irodalmi magasságokba emelte a stand-up comedy műfaját, az Esti Showder 1998-tól az amerikai televíziós show-műsorok nívóját ostromolta, és a félreérthetetlen élményét adta annak, milyen ellenállhatatlan, ha egy szikrázó szellemű értelmiségi szórakoztat. Fábry Sándor eleinte a köztévén, majd az RTL Klubon nem csupán színvonalasan humorizált, hanem kulturális iránytűként és értelmiségi referenciaként szolgált egy olyan korszakban, amikor a Heti Hetes hatalompártivá gyalázta le a kabarét. Fábry az ezredfordulót követő évtizedben egyértelműen az érdemei alapján állt a magyar televíziózás csúcsán, és helyezte olyan magasra a late-night show műfajának nívópálcáját, hogy ahhoz azóta senki nem ért fel Magyarországon.
Aztán 2011-ben Fábry Sándor kiszállt a kereskedelmi tévézésből, visszatelepült a közmédiába, és ezzel megnyíltak számára a közpénzek kincseskamrái, az új csatorna pedig már nem elsősorban az alkotás közege volt. A „Fábry” című show a köztévén leginkább egy jól kifizetődő, elnyújtott visszavonulásként volt értelmezhető, és ezt a szerepét maradéktalanul be is töltötte. Fábrynak többé nem kellett nézettségi adatokkal igazolnia jelenlétét, a verseny szorongatása és tényleges tét nélkül gyárthatott tartalmat, így nem csoda, hogy műsorával egyre inkább csak magát szórakoztatta. Előadó-művészete fokozatosan elhalványult, végül kialudt.
Fábry most a sepsiszentgyörgyi Pertu podcastban az egykori RTL-es főnökeitől kapott világ körüli utazásokra és prémiumborítékokra emlékezik vissza nosztalgiával, és tesz szemrehányást a hasonló juttatások elmaradásáért jelenlegi főnökeinek. A kérdésre, hogy mit szeretne, először rávágja, hogy „Kossuth-díjat”, mert az az ő megítélése szerint kijárna neki, aztán amikor beszélgetőtársa újra rákérdez erre, már azt válaszolja, hogy „ezektől semmit, drágám”. Elkeserítő látni, hogy Fábry Sándor, aki minden jel szerint azért lépett le az RTL-től, és érkezett meg az állami televízióhoz, hogy adóforintok milliárdjainak felvételével még egy társadalmi osztályt lépjen felfelé, most a prémiumait meg az ajándékutazásait hiányolja. Ilyesmit kapni nyilván jóleső érzés, kunyerálni azonban kínos és megalázó. Hová lett Fábry Sándorból az értelmiségi tartás?
Miért akar Fábry figyelmes borítékokat meg ajándék utazásokat kapni? Hiszen ezeknél többre vágyott, ezért távozott az RTL-től, ma pedig annyi pénzt keres, amiből olyan sokszor utazhatja körbe a bolygót, ahányszor csak kedve tartja – nyilvánvaló, hogy nem szorul ajándékokra. Amikor úgy fogalmaz, hogy „ezektől semmit, drágám”, az azt az érzést kelti, mintha Fábry Sándor megvetné ezt a rezsimet. Ha így van, akkor miért hiányzik neki „ezektől” a Kossuth-díj képében kifejeződő megbecsülés? Enélkül nem érzi eléggé nagy embernek magát? Fájdalmas látvány, amint egy ekkora formátum sértődötten követelőzik ennyire hitvány urak asztalánál. Nem volt elég, hogy a köztévé busásan ráígért az addigi RTL-es gázsijára, még soron kívüli prémiumok is kellenének neki a magyarok adójából?
Bayer Zsolt Magyar Nemzetben közölt véleménycikkével a fennmaradó illúzióitól is megfosztja Fábry Sándort. Nem pusztán rendre utasítja, hanem nyilvánosan kirekeszti a népnemzeti kurzusból, és arra kéri, hogy soha többé ne jelenjen meg Kötcsén, az illiberális elit éves seregszemléjén. Felrója neki nagyképűségét, arroganciáját és nulla teljesítményét – de a fideszes elit tényleg a teljesítményt helyezi mérlegre, amikor kitüntetésekről és elismerésekről hoz döntéseket? A válasz oly triviális, hogy leírni is közönséges: nem, az Orbán-rendszer soha nem a teljesítményt, hanem mindig és csakis a hűséget tekinti. Fábry Sándorral a baj nem humorának kifáradása, amit Bayer Zsolt úgysem tudna megítélni, hanem az, hogy nem állt ki mellettük, nem szolgálta kellő alázattal a teljhatalmú illiberális szekértábort.
Ha más nem, a „mellettünk” elmaradt kiállás megfogalmazásának többes szám első személyű alakja félreérthetetlenné teszi, hogy Bayer Zsolt nem pusztán a maga, hanem teljes kurzusa nevében rendszabályozza meg és utasítja ki azt a Fábry Sándort, akinek ő meg a bűnszervezete nagyon sokat köszönhet. Fábry a kevés közszereplő egyike volt, aki a komplett balliberális médiaelittel szemben állt ki Gyurcsány Ferenc országlása idején, és vallotta meg Orbán Viktort az ország emberileg és szakmailag rátermett vezetőjeként. Íme a hála: a népnemzeti kurzus már az ősorbánista öreg harcost is kiközösíti. Már nem csak Wass Albert szorítja ki Márai Sándort, már nem csak Herczeg Ferenc szorítja ki Hamvas Bélát, már nem csak Vidnyánszky Attila szorítja ki Bereményi Gézát – Fábry Sándornak sem maradt többé hely a Mága Zoltánok, Fásy Ádámok és Tóth Gabik képezte népnemzeti kulturális elitben.
Az, hogy Fábry Sándor már nem vár „ezektől semmit”, miért a világ körüli útjainak, a kezébe nyomott borítékjainak meg a Kossuth-díjának hiányában fejeződik ki? Tényleg ez az összes baja az Orbán-rendszerrel? Tényleg ezért nem fideszes már? Csak mert ennél bővebb indoklás eddig nem volt hallható Fábry Sándortól. Hogy merülhet ki ennyiben a rendszerkritikája? Amikor Gyurcsány Ferenc kormányzati teljesítményével volt elégedetlen, akkor mintha még az országot féltette volna, és nem pusztán a Kossuth-díját. Mit gondol Fábry Sándor az elmúlt másfél évtizedről? A jelek szerint már nyugodtan elmondhatja, nem kell a rossz kötcsei hangulattól tartania. „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig a rétes nagyon jó, katonának az való.” Nos, a jelek szerint Fábry Sándor rossz pártkatona, csakhogy ahol becsapnak egy ajtót, ott kinyílik egy ablak: Fábry Sándor útja megnyílt vissza az értelmiségi létbe. A frissen elnyert szabadsága által feltáruló teret már csak az egykori bátorságával, öntudatával, felelősségérzetével, értékvilágával és humorával kell megtöltenie. Az igazi nagyságot nem Kossuth-díjban mérik. (Magyar Hang)
