Megköszönte, hogy a civil társadalom és a független sajtó a szabadság és az emberi méltóság érvényesüléséért dolgozik, azért, hogy előmozdítsa azt, ami helyes, ami igazságos, és ami megtartja szabadnak Magyarországot.
Január közepén távozik budapesti posztjáról David Pressman, az Egyesült Államok nagykövete. Búcsúzóul fogadást adott a civil társadalom és a független média tiszteletére, amelyen James Taylor, az amerikai zene egyik ikonja is fellépett. Pressman megköszönte, hogy a civil társadalom és a független sajtó nagy személyes költségek és kockázatok árán is a szabadság és az emberi méltóság érvényesüléséért dolgozik, azért, hogy előmozdítsa azt, ami helyes, ami igazságos, és ami megtartja szabadnak Magyarországot.
Beszédében méltatta azokat, akik „keményen dolgoznak a szabadság és az emberi méltóság érvényesüléséért ebben az országban.”
Helyzetértékelésében kiemelte, hogy az ukrajnai háború a II. világháború óta az egyik legsúlyosabb fenyegetést jelenti Európa biztonságára. „Ez egy olyan háború, amely komoly párbeszédre kényszerít arról, hogy mit képviselünk, egy olyan háború, amely megkérdőjelezi a szuverenitásról, a szabadságról és a demokráciáról alkotott elképzelésünket, és azt, hogy hogyan is néz ki ezek védelme.” Mint mondta:
Ma este egy olyan országban találkozunk, amelynek népe egykor a világot inspiráló bátorsággal szállt szembe a szovjetekkel. Ez egy rendkívüli ország, és egy olyan ország is, ahol a demokráciát a kleptokrácia teszi próbára, ahol úgy érezzük, hogy a jogállamiság egyre inkább a propaganda uralmának van alárendelve. Annak, hogy Magyarországot továbbra is Európa legkorruptabb országának tartják, és gazdaságilag is lemarad társaitól, kevés köze van Brüsszelhez, Soros Györgyhöz vagy a külső, fosztogató erőkhöz. Mindennek oka az állami korrupció és a magyarországi demokratikus intézmények elleni támadások.
David Pressman 2022 szeptembere óta képviselte az Egyesült Államokat Budapesten, a nagyhatalom 29. nagyköveteként. Ebben a két évben aktív szerepet vállalt a demokrácia és az emberi jogok magyarországi érvényesítésében, aktív kapcsolatokat alakított ki a sajtóval, beszédei gyakran széles olvasóközönséghez jutottak el. Legutóbb a az amerikai függetlenség napi fogadáson, az ukrajnai menekültek nehézségei kapcsán, pécsi Pride felvonuláson és az elnökválasztás eredményváróján találkozhattunk vele személyesen.
David Pressman búcsúbeszédében nyíltan kritizálta a magyar kormány külpolitikáját, az Oroszországhoz, Kínához és Iránhoz való „indokolatlan” gazdasági közeledést, a korrupciót és azt is, hogy mindezek „egy belső kört megkérdőjelezhető haszonnal gazdagítanak, gyakran a magyar emberek számára óriási, hosszú távú költségek árán.”
A búcsúzó nagykövet hangsúlyozta, hogy „ha a demokráciát támadás éri, számít, hogy mi – mindannyian – hogyan reagálunk. A következő fejezetet nem csak a kormányok és kormánytisztviselők hangja fogja meghatározni. Hanem az Önöké. Az ebben a teremben levő embereké. A jogvédők és aktivisták, művészek és alkotók, álmodozók és megvalósítók e rendkívüli csoportjának hangja. Azoké, akik előre törnek és felemelik a hangjukat. Akik kritikát fogalmaznak meg és alkotnak. Azoké, akik szerepet vállalnak és bátorítanak, még akkor is, amikor nehéz, sőt, különösen akkor, amikor nehéz. Azoké, akik akkor is felemelik a hangjukat, amikor a leghangosabb hangok – eurómilliókkal, közpénzek milliárdjaival támogatva – olyan üzeneteket terjesztenek, amelyek célja, hogy bárkit bűnözőnek, kémnek, bolondnak vagy akár pedofilnak állítsanak be.
Tudom, hogy az ilyen pillanatokban lehet, hogy ösztönösen inkább visszavonulnánk. Hogy túl magasnak gondoljuk az árát annak, hogy beszálljunk a harcba ezen a küzdőtéren. A rágalmak szégyenletes volta túl soknak tűnhet ahhoz, hogy elviseljük. Megértem. De az Önök hangjának alternatívája a hallgatás.
A magyarok tudják, hogy a hallgatás útja veszélyes, mert Önök már jártak rajta. A kommunizmus alatt a kormány egy alkut ajánlott, az úgynevezett „Kádár-kompromisszumot”: hajtsátok le a fejeteket és csukjátok be a szátokat, cserébe mérsékelten kényelmeséletet élhettek. Lehet, hogy ez nem volt túl jó alku. De egyedül ez volt elérhető.
A kádári kompromisszum sajnos nem pusztán történelmi ereklye. Ma, itt és másutt is, a szabadság és a demokrácia iránt elkötelezett, aktív állampolgárok hasonló döntés előtt állnak: el kell döntenünk, hogy mi – mindannyian – milyen szerepet fogunk vállalni. Milyen életet fogunk élni. Abban a kiváltságban volt részem, hogy az Egyesült Államok kormányának magas rangú tisztviselőjeként szolgálhattam több elnök alatt, és közelről láthattam a hatalommal járó előjogokat. A kényelem választása mindig rendelkezésre áll – élvezni a hivatal kiváltságait anélkül, hogy elérnénk a célját, sütkérezni a küzdőtér reflektorfényében, miközben a harcot elkerüljük.
A döntés, hogy elfogadjuk, vagy elutasítsuk napjaink kádári kompromisszumát, mindannyiunk előtt áll nap mint nap; elkötelezzük magunkat, vagy visszavonuljunk; ellenálljunk vagy belenyugodjunk; higgyünk abban, amit el lehet érni, vagy lemondjunk arról, hogy valaha is megvalósul.”
Méltatta azokat a magyar hazafiakat, akik „nem hajlandók meghajolni a kormány médiagépezetének támadása előtt, amelyet a rágalmazásra, lejáratásra, gyalázásra és – végső soron – elhallgattatásra terveztek. Ezeknek az embereknek az elhallgattatása – kevesebb mint negyven évvel azután, hogy honfitársaik kiléptek a kommunizmus sötétségéből és elutasították a kádári kiegyezést – nemcsak Magyarország, hanem minden szabad nép számára mindenütt tragédia lenne.”
David Pressman január közepén hagyja el Magyarországot. A demokratikus jogokért való példa nélküli nyílt kiállása teszi kiemelkedővé itteni diplomáciai szolgálatát. (Magyar Narancs)
