A politikai kabaré története mintegy másfél évszázadra nyúlik vissza, az 1880-as évek elejére, amikor a francia kabaré, Rodolph Sallis ‘cabaret artistique’-ja megszületett.
Igazi fénykorát azonban a weimari Németországban élte meg sajátos cinikus akasztófa humorával. Az 1920-30-as években olyan írók is közreműködtek benne, mint Erich Kästner és Klaus Mann. 1972-ben Bob Fosse rendezésében készült el a a két világháború közötti német kabaré történetét felidéző Cabaret című amerikai film Liza Minnelli és Michael York főszereplésével.
Magyarországon a 20. század elején született meg ez a műfaj. Az első magyar kabaré előadásra a Tarka Színpadon 1901-ben került sor. Mint Kosztolányi Dezső írta a Nyugatban 1915-ben: “A francia kabarénál nem tudok elképzelni naivabbat és nekünk pestieknek együgyűbbet… A berliniek akasztófakötelekkel enyelegnek, hullákkal játszanak s gyémántjuk a sírok salétroma. Még a bécsi kabaré is idegen… A pesti kabaré azonban a szatíra. Az a cukrozott epe, hitetlenség és finom rosszmájúság öltött benne testet, amely minden pesti emberben benn lakozik, az az okosság teremtette meg, mely ennek a városnak egyik fontos jellemvonása”. Valóban. Máson nevet a francia, a német vagy az osztrák. A humor kulturálisan determinált; gyerekkorunktól kezdve szokunk hozzá, hogy min nevetünk, min nem.
Humorról beszélve nem lehet nem említeni Karinthy Frigyest. Ő határozta meg a 20. század magyar humorát. Mindent kifordítva tudott látni: “Nem lehet bemenni az iskolába, mert kiemelték a kaput”. Az “Így írtok ti” ciklusában “Babits Bihály” paródiája telitalálat: “Plutó e torzót márványból szoborta/Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó/Ó korzók korza, őrző dunnaorzó/
Mint ferde torta és megint retorta”. Hasonlóképpen – mint kommentálta - Móricz Zsigmond “tősgyökeres népieschségének” szatírája: “Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit. Hej, muramista, muramista, ódódzott a nyelvije nekije, bé tökkel vágtál csülökbe”.
A két világháború között a műfaj egyik legkiemelekedőbb képviselője Békeffi László volt, akinek konferanszjai beszédtémává váltak az egyre jobbra tolódó Magyarországon. Emlékezetes kis epizód volt az 1930-as években, amikor a színpadról a közönséghez fordulva megkérezte: “Na, ki dögöljön meg?” 1942-ben a Színművészeti Kamara fegyelmit indított ellene és letiltotta a színpadról, majd letartóztatták és 12 évi fegyházra ítélték. Ezen a ponton meglepő módon összekapcsolódott életünk: 1944 végén együtt ültünk a komáromi Csillag-erőd börtönben, majd egy transzportban vittek bennünket a dachaui koncentrációs táborba. Ő is túlélte, de nem jött többé vissza Magyarországra és 1962-ben Zürichben halt meg.
A háború után a kabaré műfaja meglepő virágzását élte. A műfajt három olyan egyéniség emelte magasba, mint Kellér Dezső, Markos József, vagyis Alfonzó, és Hofi Géza. Kellér Dezső intellektuális humora nemcsak lenyügöző, de bátor is volt, hiszen a humortalan, de veszélyes 1950-es évek elején, amikor Rákosiék meghirdették a szent célt, a vas és acél országává tenni Magyarországot, akkor Kellér kiállt a függöny elé és a “Hol szorít a cipő” műsorában azt mondta: “Azért szorít a cipő, mert tele van vassal és acéllal”. Betiltották. Kellér gazdagította a modern magyar nyelvet: ő vezette be a “blabla” kifejezést az értelmetlen fecsegésre vagy mellébeszélésre vonatkoztatva. Ö találta ki a “maszek” szót a “magán szektor” összevonásából. Egyes mondásai szállóigévé váltak. Ilyen volt például: „Az ember, amíg él, folyton keresi az élet értelmét, és a végén még a szemüvegtokját sem találja…”
Alfonzó, aki volt autószerelő, cirkuszi artista, méghozzá “unterman” aki a földön állva két három embert tartott a vállán, táncos, különleges halandzsa zseni, amiben segítette, hogy a világot bejárva németül, angolul, olaszul, franciául, oroszul és arabul is tudott valamennyit beszélni, számomra ellenállhatatlan volt. Kimeríthetetlen ötletei, például Csehov paródiája, amikor a csehovi “Ványa bácsi” “Ványadt bácsi” néven jelent meg, a pad alá nevettettek.
A Magyar Rádió évtizedeken át egyik legnépszerűbb műsora a Rádiókabaré volt, legfőbb személyisége Hofi Géza. Már névválasztása is paródia volt. Eredetieg Hoffman Gézának hívták, de egy alkalommal azzal állított be, hogy “új nevem van. Józsi bácsi azt mondta, hogy Hoffmann névvel nem lehet színpadra lépni. Keresgéltünk, de nem találtunk új nevet. Ekkor Szendrő Józsefnek megváltó ötlete támadt: vegye fel a felesége nevét! Hogy hívják a feleségét? - kérdezte. Vnouček Margit, válaszolta Hofi és hangos nevetésben törtek ki. Végül mégis megtalálták az evidens Hofi nevet. Ott ültem a Mikroszkóp Szinpad előadásán a negyedik, vagy ötödik sorban amikor 1975-ben Kádár-paródiáját adta elő. Kádár János az első sorban ült és nagyokat nevetett.
A politikai kabaré erősen kulturához kötött. Míg Alfonzón és Hofi Gézán óriásiakat nevettem, és a német kabaré is közel áll hozzám, addig az amerikai kabarén sokáig nem is tudtam elmosolyodni. Itt a kabaré sokáig a helyzetkomikummal volt egyenlő, aminek a csúcspontja, ha egy habostortát valakinek az arcába vágnak. Ahhoz zseninek kell lenni, hogy a helyzetkomikumból átütő humort csiszoljon. Ez a zseni kétségkívül Chaplin volt: megy az utcán, egy teherautóról leesik egy kis vörös zászló, ami a kiálló szállítmány veszélyére figyelmeztetett. Chaplin felveszi és viszi a teherautó után, de pillanatok alatt nagy tömeg verődik össze és követi őt, illetve a vörös zászlót. A “Modern idők”, az elgépiesedett modern életforma zseniális és kacagtató paródiája, a gyári munka sivár elgépiesedése, amikor Chaplin, mint futószalag melletti munkás, mindig csak egy csavart húz meg és ez a gépies mozdulat már mindennapivá válik életében. Felejthetetlen a kukoricát etető gép epizódja, amivel a gyár még a munkások étkezését is gépesítette, hogy kevesebb időt ‘pocsékoljanak’ rá. Gyilkos szatíra.
A kabaré, hasonlóan más vidám műfajokhoz, felszabadító hatással van az emberre. Nem véletlen, hogy Párizs, vagy Berlin, de ezeknél sokkal meglepőbb módon Los Angeles is tucatnyi kabarészínháznak adnak otthont. Igazán meglepett azonban, hogy a filozófusok mekkora helyet szenteltek a humornak munkáikban. Egyik legkorábbi közöttük, Aristoteles, ‘Poetikájában’ fogalmazta meg, hogy a humor traumák, vagy tragédiák okozta érzéseket ellenpontoz. Lord Shaftesbury egy 1709-ben írott munkájában, “Esszé a humor szabadságáról”, a nevetés biológiai jelentőségét emelte ki. Sigmund Freud a humor tudatalatti összefüggésére hívta fel a figyelmet 1905-ös tanulmányában. Hangsúlyozta, hogy energiákat szabadít fel. Más szóval: a kabaré, a humor alapvető emberi szükséglet. Ennek talán legtragikusabb bizonyítéka, hogy a náci koncentrációs táborokban, Dachauban és Buchenwaldban a rabok színházi, s közöttük kabaré előadásokat tartottak.
Ha e cikk első soraiban a kabaré másfél évszázados történetét említettem, most ezt ki kell egészítenem, hiszen bizonyos értelemben a klasszikus görög komédiát is az első előzményekhez lehet sorolni, s ez az időszámítás előtti hatodik századba vezet vissza. A görög komédia és tragédia hasonló emberi szituációkat mutat be, de a komédiában az emberi reakció ellentétes a tragédia reakciójával. A komédia anti-heroikus, csúfolódik az irracionális világon. A tragédia hősei érzelmileg benne élnek a tárgyalt problémákban, míg a komédiában érzelmileg kívül állnak azoktól. A komédia pragmatikus reagálás az életre, hősiesség nélkül. Egy londoni kiállítás azt emelte ki, hogy a kabaré szabadságot nyújtott az élet szélére sodródottak számára. Nem véletlen, hogy virágzása egybeesett az I. világháború rémségeivel, a weimari Németország bizonytalanságaival és a new yorki fekete-getto, a Harlem életével.
Konrad Lorenznek igaza volt, amikor kijelentette, hogy “a humort nem lehet eléggé komolyan venni”, vagy Karinthy Frigyesnek is szállóigévé vált mondásával: “Humorban nem ismerek tréfát”. (Berend T. Iván)
