„Az emberek nem igazán szeretnek gondolkodni”

Van, amikor amerikai és szovjet felszabadító csapatok állítják meg őket, már a betonfal és a világháború után (61 millió áldozat). De nem kellenek diktátorok a tömegek megfogásához: Trumpot ismert bűntettei, határtalan lódításai és visszatetsző alpárisága ellenére választották másodszor is elnökké egy érett demokráciában. Orbán takargatott gazdagodásával, autokratikus rezsimjével, orosz fűtőanyagért eladott becsületével és egy ország felének leradírozásával együtt is vonzza milliók voksait. Magyar Péter nem hasonlítható hozzájuk, hisz országvezetőként még elszámoltathatatlan, közhatalmat EP-képviselőként csak néhány hónapja gyakorol. De az szembeötlő, hogy vele is mily elnézőek a követői. Trump és Orbán migráns-, meleg- és liberálismentes fehér-heteró-keresztény közeggel édesgeti híveit, Magyarban az ország felszabadításának a reménye csillog. Egyelőre csak hinni lehet benne is.

Mi veszi rá a tömegeket arra, hogy egyre kínosabb dolgokat is elfogadjanak a politikusaiktól, és ne remegjen meg a szavazatuk? Mi veszi rá egy kormány támogatóit arra, hogy elnézzék a gyermekotthonok rémes állapotát milliárdos propagandával, az egyházi emberek szexuális visszaéléseit sűrű hallgatással, a korrupt rezsim dúlását civilek elleni támadással, az orosz elnök agresszióját békepárti mellébeszéléssel kezelő hatalom packázásait? Melyik az a pont, amikor leszakad egy ember vagy emberek csoportja a pártállami pszichózisról?

És hogy Magyar Pétert se hagyjuk említés nélkül: mit kellene magnóra venniük a titkosszolgálatoknak ahhoz, hogy a Tisza elnökének tetszési indexét letérítse a felívelő pályáról?

Félreácsolt arcélek

Az említett politikusokban egy mutató feltétlenül közös: megosztó személyiségek. Ezt említjük elsőként Keresztes Zoltán pszichiáternek, pszichoterapeutának, amikor a tömegek valóságtól való leszakadásáról kérdezzük. „Nem a megosztó személyiségekre helyezném a hangsúlyt, hanem a nehezen nyomon követhető társadalmi folyamatokra, amelyek ezeket az úgynevezett megosztó személyiségeket kitermelik – mondja a szakember, aki egy előadásában korábban is bevállalta a társadalmi folyamatok elemzését a pszichiáter eszköztárával.

– Pszichológiai szempontból azt látjuk, hogy egyre rosszabbul összeácsolt karakterek kerülnek fölénk vezetőnek. Ez nem csak Magyarországon általános tendencia, nagyságrendileg mindenhol nyomon követhető. 

Ez tehát egy társadalmi tükör, és nehéz tetten érni, hogy milyen okok állnak a hátterében.”

A társadalmi folyamatok valamiféle regresszió, visszafejlődés felé irányulnak Keresztes Zoltán szerint. Lélektani megközelítéssel ez azt jelenti, hogy egy érettebb nívójú működési szintről egy már meghaladott, nívótlanabb működési szintre esik vissza egy csoport, egy társadalom vagy egyén. Nem úgy old meg problémákat, ami a fejlettségi szintjéhez képest elvárható lenne. „Ellenben valamilyen módon visszababásodva, óvodásabb vagy alacsonyabb rendű fokon old meg és kezel dolgokat – mondja a pszichiáter. – Ezeknek a regresszív folyamatoknak nagyon nagy a szívóereje. Hátrányuk és előnyük is van ugyanakkor. Az előnyük az egyén szempontjából valamiféle kényelmes nyájszellem és akolmeleg »valahova tartozom«, és ezek a megosztó személyiségek mindig megmondják, hova kell tartoznom. Ezekre a társadalmi folyamatokra tudnak ők – gondolom, a tanácsadóik igen kitűnő pszichológusok – ráhangolódni, és annak megfelelően szólalnak meg, amit ez a kicsit kényelmesedő, úgynevezett hasításokon nyugvó regresszív nyájszellem megkövetel.

A hasítás itt azt jelenti, hogy a tapasztalataimat és a világot akár egyéni, akár csoportszinten felosztom egy nekem szimpatikus, elfogadható és átélhető részre és egy nem elfogadhatóra és nem átélhetőre."

Ennek a valóságát vesztett folyamatnak az a veszélye, hogy a hasítás mentén szerveződő, nagy szívóerejű lélektani megmozdulásokat nehéz irányítani. „A hasítást eleve egy énvédő mechanizmusként írták le a múlt század ’40-es éveiben – magyarázza Keresztes Zoltán. – Később a szociálpszichológia is felismerte ezt, mert kiderült, hogy a hasítás társadalmak és csoportok szintjén is képes működni, lásd antiszemitizmus, apartheid, és a többi. Az ellenségkép fenntartása alapvető, így lehet fenntartani az ambivalens világot, és letagadni a valóságot.

A zsidók, a feketék, a cigányok, Gyurcsány, Magyar Péter a hibás, és véletlenül sem én. 

Megmondom, ki a rossz és ki a jó, én a jókhoz akarok tartozni, a rosszakat pedig ki kell irtani, mert akkor magamból is kiirtom a rosszat. Ez a nagy ígéret. Hogy ezt a nagy ígéretet valaki komolyan tudja venni, ahhoz a környezetének és önmagának is regresszióban kell lennie, mert a hasítás mindig az integritások és a komplexitások felfogása és elfogadása ellen szól. És ez most nem egy politikailag korrekt mondat lesz: az emberek nem igazán szeretnek gondolkodni. Egyre inkább nem szívelik azokat a lélektani erőfeszítéseket, amelyek aktív állásfoglalásra késztetnék őket. Ezt persze nem fogják elismerni. Egy inpiduum sem ismerné el, ha ezzel szembesíteném, mert neki igenis van véleménye, de arra nem jön rá, mert a tudattalan hatalma nagy, hogy az ő véleménye, amivel azonosul, preformált vélemény.”

A bűvkör közepén

Az emberek elvileg ösztönösen tudják, mi a jó nekik: legyen olcsó a rezsi, ne legyen infláció, támogassák a családokat. Ez a tudat szintje. A vezetők kritikátlan követése azonban mintha tudattalan szinteken történne (máskülönben átlátnának a rezsicsökkentés mágiáján, vagy zavarta volna őket az Európa-bajnok infláció). „Aki nekem azt mondja, hogy jobban élünk, mint húsz évvel ezelőtt, és én érvelek a forint vásárlóértékének csökkenése mellett, mert a szaloncukor ki­lo­gramm­ja mondjuk hat évvel ezelőtt kétezer forint volt, és ma tizenháromezer forint, akkor erre azt fogja mondani, hogy »igen, mert a szemét gyártók«, és a többi. A hasítás a realitással való viszonyt zavarja össze. Fönntart egy pozitív képet valamiről, amiről a csoport vagy én, az inpiduum pozitív képet akarok fönntartani. Aki aktívan hasít, azt nem zavarja a realitás, mert mindig lesz egy »jó, de…«. A hasítás a folyamatokban való gondolkodást is akadályozza, illetve áthelyezi egy más szintre, és idealisztikus folyamatokat regisztrál helyette, és azt tekinti valósnak.”

A valóság elhomályosulásának a határai is izgalmasak, merthogy nincsenek. Történelmi tapasztalatok szerint bármeddig képesek bűvkörben élni az emberek. És a politika nem rest visszaélni ezzel. „Ez a kommunikáció, ez a demagógia – ami alól például a Biden-féle adminisztráció sem kivétel, csak más nyelvet használ – mindig a megosztás felé megy. Nem tud másfelé menni. Vannak persze elfogadhatóbb és emberbarátibb, demokratikus eszközöket használók. De a politikusok beszédei a szépségükről híresek, nem a valóságtartalmukról.”

A valóság tagadása mindig krízisek idején éli virágkorát. Keresztes Zoltán azt emeli ki, hogy

a hasítás mentén szerveződő, azonosulást kínáló demagóg pártpolitikai kampányokban mindig ott van az ígéret, hogy inpiduális szinten is jobb lesz, és mindig jövőre lesz jobb. 

Hathatós érvek vannak arra is, hogy a bajok a beszélőn kívül álló okok miatt keletkeztek. „Nem mi tehetünk arról, hogy az ígéreteink nem valósulnak meg, mondják, és ezt újra és újra el fogják nekik hinni. Az emberekben könnyű elérni a hasítást. Minél rosszabb állapotban van egy társadalom, annál jobban fel lehet spannolni az archaikus énvédelmeket. Mindenki tud hasítani, de a hasítás inkább a válságokra, egyéni szinten pedig a komoly stresszre jellemző egy jól összeácsolt személyiségben.”

Córesz és szenvedésfok

De vajon beszűkülhet-e a kollektív tudat a fekete-fehér világlátás jegyében úgy, hogy a jó-rossz elmélet, a hasítás pozitív irányban működjön, és mondjuk megdöntsön egy fiatal demokráciát megpuccsoló autokráciát? A pszichiáter szerint ez is elképzelhető. „Lehet a folyamat pozitív, de ez is egy nehéz ügy, mert olyan legkisebb közös többszöröst kell keresni, amivel sok ember megszólítható. Ezekkel az egyszerű populista ígéretekkel operál számos kormány, sok szempontból eredményesen. Komplexebb tartalmakkal nem lehet messzire jutni, arra csak egy viszonylag szűk értelmiségi réteg fog ráharapni. Nem gondolom egyébként, hogy Magyar Péter politikai eszköztára nagyban különbözne az orbáni eszköztártól vagy ennek a rezsimnek az eszköztárától. Ez is a hasítás mentén történik.

Amikor annyira ellevegőtlenedik a világ, amennyire az Orbánék alatt ellevegőtlenedett, és már szembesülnek az emberek a szegénységükkel vagy az egzisztenciális nehézségeikkel, akkor egy idő után elegük lesz. Ehhez azonban el kell érni egy bizonyos szenvedésfokot. 

A magyarok ebből szempontból végtelenül toleránsak. Végletesen sok mindent meg lehet csinálni ezzel a nációval, körülbelül annyit, mint a keleti szláv népekkel. Ha a hasítások mentén gondolkodunk, akkor azt az arányt kell látnunk, hogy a komplex propagandákat – ami elé most nem teszek előjelet – és a komplex programokat kevesen fogják támogatni. Ha sütni fog a nap és lesz kenyér, azt sokan fogják támogatni. Mert egyszerű állítások, és amúgy is bekövetkeznek. A vaskosabb és összetettebb ígéretekkel nem lehet szavazatokat gyűjteni. Egyelőre nem tudom megállapítani, hogy Magyar Péter egy úgynevezett pozitív vagy egy úgynevezett negatív figura, de ez egy jó dolog, hogy ki tud termelődni egy alternatíva.

Abban a nagyon homolitikus világban, amelyben tizen-egynéhány éve élünk, az már »egy valami«, hogy kitermelődik egy nem Orbán, nem Gyurcsány, és megjelenik egy harmadik, esetleg valamilyen módon virágba borulni tudó nézőpont."

Végül felvetjük: e regressziós, visszalépési tünetegyüttesben vajon mekkora felelőssége van a liberalizmust egyre csak balzsamozó értelmiségnek vagy a demokrácia válságának? És lehetséges-e, hogy Trump váratlanul jó irányba löki a világ szekerét? A pszichiáter erre nem tudja a választ. „A regresszió vissza tud vinni bennünket egy olyan pontig, ahonnan a javítást el lehet indítani – mondja. – De ez a folyamat mindig szenvedésteli. Ezt úgy különböztette meg az egyéni lélektan, hogy az én szolgálatában álló, illetve nem a szolgálatában álló, tehát a destruktív és a konstruktív regresszió. A provokált hasítások mentén történő regresszió általában destruktív. Nem szolgálja az inpiduum épülését, viszont elérhet – kellően paradox módon – egy olyan szenvedésnyomást, amikor sokan azt mondják: »elegünk van!«. Ha ez az »elegünk van« meg tud szólalni kellő mennyiségű emberben, ami sok szenvedés árán történik meg, akkor – éppen a legnagyobb córesz közepén – van okunk optimizmusra.” (Népszava)