Azt kell látnunk, hogy amit 1989 után végre felépítettünk, mások ismét lebontják?

Kedves gyászoló család!

Tisztelt gyászoló közönség!

Több mint négy és fél évtizeddel ezelőtt ismertem meg Kovács András Ferencet Szatmárnémetiben. Középiskolás gyerekember volt, én pedig fiatal szerkesztő a marosvásárhelyi Igaz Szónál. Szülei unszolására mutatta meg nekem és Gálfalvi Györgynek a verseit, el is hoztunk magunkkal néhányat, amelyek aztán hamarosan megjelentek a folyóiratban. Még Kovács Andrásként szignálta, amit nekünk ideadott, és utólag győztük meg, hogy vannak még közszereplők ezen a néven, hát változtasson valamit. Így kezdte használni második keresztnevét, a Ferencet is. Ebből lett aztán a KAF, de nem is nagyon tudtam így szólítani, inkább Andrásnak vagy Andrisnak. Sokszor jutott eszembe később, hogy fölösleges volt a mi buzgólkodásunk, hiszen a nagy költők eredetisége nem a nevüktől függ, nekik nincsen szükségük semmiféle megkülönböztetésre. Csak az erdélyieket sorolva, például Dsida Jenőt, Áprily Lajost, Kányádi Sándort vagy Szilágyi Domokost felismernénk a verseikről akkor is, ha nem lennének aláírva. A legjobbak úgy írják a verset, hogy szövegeiknek is mindenki mással összetéveszthetetlen DNS-ük van.

Kovács András Ferenc ilyen költő volt. Ilyen eredeti, ilyen hiteles, ilyen fontos.

Régebb valamiféle kegyes csalásnak tartottam, ha azt olvastam egy költőről, íróról, művészről, hogy tovább él a művei által. Úgy véltem, hogy sem a test, sem a lélek nem menthető át semmilyen élettelen anyagba, sem papírba, sem vászonba, sem kőbe. De még szavakba sem. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos. Újraolvastam több ifjúkori versét, és rá kellett jönnöm, hogy azoknak a legelső műveknek ugyanaz a DNS-ük, és hogy ugyanolyan hibátlanok, mint a legutolsók. Változott ez a költészet, ahogy változik a test is az idő teltével, de a versek lelke éppúgy változatlan, mint a költőjük lelke. Ezért is meggyőződésem, hogy KAF a versei által tényleg itt marad közöttünk, csak bele kell olvasnunk, és máris látni, érezni fogjuk, ki volt ő. Nem vigasz ez, mert az embert semmi nem pótolhatja, sem vers, sem regény, sem kép, sem zene, de ha jól olvassuk a költőt, legalább elképzelhetjük, milyen az a világ, amelyben ő is élni szeretett volna.

Milyen világot is kívánt magának Kovács András Ferenc? Olyant, ahol beleszólhatunk bármikor, és bele is kell szólnunk abba, ami körülöttünk történik.

Olyant, ahol a formaművészet nem menedék, nem elzárkózás, nem rejtőzés, és nincsen ellentétben a közéleti szerepvállalással. Olyant, ahol értelmiséginek lenni azt jelenti, hogy nem tűrjük az önkényt, és nem mentegetőzünk azzal, hogy nem a mi dolgunk akár a politikáról is véleményt mondani, ha kell.

Nemcsak szorgalmazta ezt, hanem cselekedte is.

Egyik nagy fegyverténye éppen az volt, hogy alkalmassá tette az antik formát a huszadik vagy huszonegyedik század társadalmi nyavalyáinak kimondására. Bebizonyította, hogy minden versbe való, ami fáj. Költészetében a görög vagy római klasszikusok együtt vannak a magyar glóbusz legjobbjaival, költő és költő, ember és ember között nincs idő- vagy térbeli határ. Mekkora szükség van erre az üzenetre egyre megosztottabb világunkban, mennyire kellenének nekünk ezután is a KAF-versek, micsoda veszteség ért a halálával minket!

Kellene az ő empátiája a másik alkotó, a másik ember, a szenvedő férfi, nő vagy gyermek iránt. Egyfajta kimondatlan ars poeticája volt, hogy a mások sorsának átérzése, amit mindközönségesen toleranciának nevezünk, nem gyengíti, hanem erősíti az identitásunkat.

A formaművészet, ahogyan ezt ő gyakorolta, ismétlem, nem menekülés, hanem szembeszegülés a barbársággal. Nem egyszerűen egy rendkívül művelt poeta doctus gyönyörködtető játéka, hanem csupa önemésztő düh, csupa indulat, csupa irónia. És csupa együttérzés is.

Szívesen alakoskodik verseiben, hol Jack Cole, hol Alekszej Pavlovics Asztrov, hol Lázáry René Sándor, hol Calvus. Hol pedig maga Kavafisz. De nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ezáltal a saját identitását keresi. Ezt az identitást már kamaszkori verseiben megtalálta, amikor tizennyolc évesen verset írt Max Ernst: Az ártatlanok legyilkolása című képe alá. A kitalált költők KAF határtalan empátiáját bizonyítják.

Egy másik múltat írt nekünk. Milyen kár, hogy nem tud már egy másik jövőt is írni!

Nem szűnő fájdalommal gondolok arra, hogy hatvannégy évesen is ugyanaz a figyelmes, segítőkész, időnként a vállamat vagy karomat csitítólag megérintő kedves fiú maradt számomra, mint rég elmúlt ifjúkorunkban. Temetéskor sokféle vigasz lehetséges, szükség is van rá, de ki fogja ezután csitítólag megérinteni a karunkat, ha elönt minket is a harag a körülöttünk dúló rombolás miatt, és ha azt kell látnunk, hogy amit 1989 után végre felépítettünk, mások ismét lebontják?

Szelíd volt, kedves volt, de kérlelhetetlenül igényes is. Igényes szerkesztő, majd főszerkesztő. Nagyon tudott magyarul. Mondhatnám másképpen is: szatmári volt. Mint Károli Gáspár. Mint Kölcsey Ferenc.

Vagy nevezhetném transzilvánnak. Erdélyt gyakran aposztrofáljuk tündérországként, de máig nem értjük, hogy a tündérkedés eredetileg az alakváltás képességét jelentette.

Süt a nap, aztán hirtelen esni vagy havazni kezd, olykor egyidejűleg. Ha erdélyi vagy, képesnek kell lenned más és más, néha vadnyugati, néha görög vagy római jelmezt ölteni, de mindezt úgy, hogy közben mégis önmagad maradj. Erdély a történelem folytonos változását és a környező hegyek időtlen hullámzását jelenti.

Igen, tündéri költő, tündéri ember voltál, András, a szó minden értelmében. Hol derűs, hol borús, mint Erdély, de csak külsőleg változékony. Aztán az utóbbi években elfelhősödtél, és nem tudtunk segíteni neked, hogy lépj ki valamiképpen magányodból. Pedig amikor mégis eljöttél egy-egy irodalmi rendezvényre, akkor egyszerre csak ismét a régi, közönségét és közösségét lenyűgöző KAF lett belőled. Persze az az igazság, hogy a rád szakadt vagy talán magadra parancsolt hallgatásban is folyton a külvilágra figyeltél. Beszéltünk telefonon legalább két-három naponként, és mindig kiderült, naprakészebb vagy, mint én, hogy hol mit művelnek éppen a zsarnokok,

és fájtál, csak fájtál szüntelenül.

Mintha nem akartad volna észrevenni, hogy milyen sokan szeretnek téged. Nemcsak a verseidet, hanem téged is!

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Nem kíséreltem meg ezúttal Kovács András Ferenc könyvekkel, díjakkal is mérhető pályáját felvázolni. Megtették ezt mások. Meg aztán van egy személyes történelmünk, írtunk mi verset egymásnak, dolgoztunk ugyanannál a folyóiratnál, könyveket mutattunk be együtt, sok-sok keresztútnál találkoztunk. Nem is illene mondanom, mert ő ezt már nem cáfolhatja, bár szerintem nem is cáfolná: barátom volt. Vagyis elfogult vagyok. Ennek az elfogultságnak a nyomai felbukkannak itt is, ott is. Például a volt szekuritáté irataiban. A rendszerváltás előtti években Gálfalvi Györggyel együtt próbáltunk közbenjárni, hogy Kovács András Ferenc Székelykeresztúrról Marosvásárhelyre kerüljön, az Igaz Szó szerkesztőségébe. A megfigyelési dossziémból is kiderül, hogy a szerkesztőségben sokszor szóba került, és a vele folytatott, szintén lehallgatott telefonbeszélgetésekben is állandó téma volt ez. Biztattuk, hogy előbb-utóbb meg fog oldódni. Egy adott pillanatban úgy nézett ki, hogy jóvá is hagyták az áthelyezését. 1989. március elsején ezt jegyzi fel a lehallgató tiszt: „19.30-kor a célszemélyt [mármint engem] felhívja Kovács András Ferenc. (...) A felvételével kapcsolatban megtudja a célszemélytől, hogy folyamatban van, nemsokára megoldódik.” Csakhogy a feljegyzés margóján olvasható egy kézírásos utasítás is a szekuritátés őrnagy aláírásával: „Figyelem! Kovács felvételét meg kell akadályozni!” És megakadályozták! Még 1989. december 16-án is – december 16-án! – ott szerepel egy bűnlajstromban, hogy állást intézek a székelykeresztúri „nacionalista tanárnak”.

Nacionalista? Hiszen gyűlölt mindenféle intoleranciát.

Nos, a felvételt megakadályozták, de nem sokáig. 1990 januárjában már együtt szerkesztettük a Látót, amelynek előbb én, aztán Gálfalvi György, utána meg Kovács András Ferenc volt a főszerkesztője.

Te már mindent tudsz az elmúltakról és eljövőkről, András, ott vagy valahol fent a jók között, akik kiérdemelték az örök derűt. Bizonyára kajánul figyeled, hogy lentről, a pokolból most is azt kiabálják az egykori titkosszolgák: „Figyelem! Kovács felvételét meg kell akadályozni!” De már senki sem figyel rájuk. Rég felvettek téged a halhatatlanok közé.

Nyugodj békében, drága barátom, te botra támaszkodó tündéri ifjú, te könyörtelen költő!

(Transtelex)