Az összeesküvés-elméletek manapság egyfajta hűségeskük: annak megállapításában segít az autokrata vezetőknek, hogy ki áll a „megfelelő” oldalon.
A politikai beszéd egyik érdekes jelensége a virágnyelven „igazságon túlinak” nevezett kijelentések – egyszerűbben fogalmazva: a hazudozások – köré épülő narratíva. Első ránézésre egyszerű a dilemma: az olyan populista politikusok, mint Trump, a brazil Jair Bolsonaro, a még konszolidáltan viselkedő egykori Vlagyimir Putyin vagy Orbán Viktor rendre összevissza hazudoznak a nagy nyilvánosság előtt, mely hazugságok akár egy rövid netes keresés után cáfolhatók, a szavazóik szemében mindez mégsem csorbítja a hitelüket.
Előbb-utóbb lesz tétje
Legutóbb Anne Applebaum történész és Peter Pomerantsev kutató az Autocracy in America című podcastben fejtették ki, hogy az említett politikusoknak nem is annyira az a céljuk a hazugságokkal, hogy elhiggyük azokat. Az összeesküvés-elméletek célja sokkal inkább a nagy közös hazugság: és például az olyan teljesen képtelen közléseknél, mint hogy Németországban nemváltoztató műtéten esett át óvodások tömege, a valóság egyszerűen elvesztette fontosságát. (A politikusi hazugságok tárgyában érdemes elolvasni Federico Finchelstein filozófus Fasiszta hazugságok vagy Timothy Snyder A szabadság felszámolása című művét is.)
Az összeesküvés-elméletek manapság egyfajta hűségeskük: annak megállapításában segít az autokrata vezetőknek, hogy ki áll a „megfelelő” oldalon. Ha megígérjük, hogy hiszünk egy kitalált történetben, akkor jó helyen dolgozhatunk, előre is léphetünk a párt környékén – márpedig egy autokrata rendszerben minden attól függ, hogy mennyire tűnünk megbízhatónak. Kétely nélkül kell elfogadni, hogy mondjuk a Nyugat tényleg ránk akar-e kényszeríteni gusztustalan rovarokat a jól megszokott rántott hús helyett (dehogy akar), mert az a legfontosabb, hogy a feltétlen hit bizonyítsa a feltétlen lojalitást. Márpedig erre mi lehetne jobb bizonyíték annál, mint egyetértőn bólogatni valamire, amit mi magunk sem hiszünk el?
Ezek a hazugságok aztán éles helyzetekben válnak igazán fontossá: az orosz médiában tíz évet eltöltő Peter Pomerantsev a saját szemével látta, hogy azok a kollégái, akik csak egyfajta hatalmi játéknak fogták fel a putyini propaganda által kitalált álhírek terjesztését, cinikusan tét nélküli színházként beállítva az egészet, mekkorát nyeltek, amikor az Ukrajna elleni orosz invázió után már volt súlya a korábbi állításaiknak. Ezek az álhírek pedig egy nácik által befolyásolt Ukrajnáról szóltak, meg donyecki népirtásról. Amint ezek az addig sima néphülyítésnek tűnő állítások egy háború ürügyei lettek, a tét is nőtt: ha megtagadják ezeket, akkor azonnal az állam ellenségeivé válnak. A mentális korrupció egyszer csak valósággá vált, és a vezető szava felülírta mindazt, amit látunk vagy tapasztalunk.
Az autokratizálódó társadalmak leírása Magyarországra sajnos nagyon is áll. Amikor Orbán Viktor kijelenti, hogy Lázár János minisztersége alatt sikertörténet lett a nyárra teljesen összeomlott magyar vasúti közlekedés, akkor valójában nem az a fontos, hogy ismerjük-e az ennek az állításnak totálisan ellentmondó adatokat, vagy hogy egyáltalán ültünk-e mostanában vonaton, hanem az, hogy képesek vagyunk-e a miniszterelnöknek bólogatni.
A hazugságban élés motivációja különösen élesen kirajzolódik akkor, ha valaki a rendszerből valami miatt kilóg – például szexuális irányultság vagy bőrszín tekintetében, vagyis olyan személyiségjegyei vannak, amelyek a leggyakoribb célpontjai a hatalom hazudozásainak –, viszont a része akar lenni vagy maradni a rendszernek, akkor úgy tudja biztosítani a helyét, ha még inkább beleáll a rendszer hazugságaiba. A legbiztosabbra akkor mehetünk, ha teljesen beleállunk az összeesküvés-elméletekbe. Bese Gergőről, a NER eddigi sztárpapjáról vagy Szájer Józsefről nagyon-nagyon régen tudta mindenki a NER-en belül is, hogy vonzódnak a saját nemükhöz. E „jellemhibát” aztán például Bese atya felturbózott homofóbiával kompenzálta, és cserébe a hatalom nem is foglalkozott a magánéletével egészen addig, amíg „az ellenség” tudomást nem szerzett erről. De amikor ez megtörtént, egyből elengedték a kezét, és szenvtelenül kilökték maguk közül. Bese atyának a „lebukása” előtti sorsát érdemes összehasonlítani azzal, hogyan bánt a hatalom az egyházát elhagyó, majd a homoszexualitását nyíltan vállaló Hodász Andrással. A Bese Gergőnél gyakorolt megértő félrenézés helyett Hodászra pillanatokon belül központilag vezényelt gyűlöletáradat zúdult. Bese mindeközben Budapest belvárosában vele azonos nemű szeretőt tartva épp annak a környezetnek az elfogadó attitűdjét és sokszínűségét használta ki, amely ellen évek óta szónokolt minden fronton – a saját elvbarátai pedig azért nem bántották, mert velük van, és mert nem veri nagydobra a másik életét.
Párhuzamos világ
A NER egyáltalán nem várja el, hogy a saját köreibe tartozók úgy éljenek, ahogyan arról a szavazóiknak papolnak. Igazából maguk a szavazók sem várják el feltétlenül a párt által hirdetett majdhogynem aszketikus életformát a párt embereitől, sem maguktól. Senki nem vár el semmit senkitől:
az elvárás mindössze az, hogy amikor arra kerül a sor, a megfelelő dolgot hazudjuk – ez esetben minden mehet tovább.
És mivel a NER-ben mindenki ugyanolyannak hazudja magát, békésen megfér egymás mellett a békemeneteken kikupálódott neonácival kezdve a meleg hajlamú politikai elemzőn át Gáspár Győzőig mindenki, aki hajlandó volt feláldozni a valóságot a közös ügy oltárán. Az egyik azt tagadja le, hogy mit gondol a második világháborúról, a másik azt, hogy mit tart elfogadhatónak a hálószobában, a harmadik a saját kisebbségének valódi helyzetét. A nagy közös hazugság pedig az ország valódi állapota, amit legtöbben a saját valós tapasztalataik ellenére is csodásnak látnak, de legalábbis nem olyan rossznak, mint abban az elképzelt világban, amelyben nem Orbán Viktor a miniszterelnök. (Magyar Narancs)