Nehéz időszak következik Európa számára a transzatlanti kapcsolatokban, de erről Donald Trump csak részben tehet – komoly probléma az is, hogy az európai külpolitika elszakadt a valóságtól, mondja az Egyesült Államokban élő Vincze Hajnalka kül- és védelempolitikai kutató, a philadelphiai Foreign Policy Research Institute (FPRI) eurázsiai kérdésekkel foglalkozó szakértője.
A kutatóval a NAPUNK arról beszélgettünk:
- miért lépett ki Trump az Egészségügyi Világszervezetből és a párizsi klímaegyezményből;
- miről szól a transzatlanti szerepcsere;
- mi lesz Európa USA-függőségével;
- miért viselkedik Trump úgy, mint egy cowboy;
- és hogy miről szól majd az új Kína-politika.
Míg a fél világ azt találgatja, karlendített-e Elon Musk Donald Trump beiktatásán, és hogy mi értelme volt átnevezni a Mexikói öblöt Amerikai öböllé, a szakértőket és politikusokat inkább az izgatja, hogy mennyiben fogja felrúgni a Biden-adminisztráció által vitt geopolitikai vonalat és konszenzusokat Trump. Ön szerint mire kell figyelni a következő időszakban?
Én azt gondolom, hogy mindenképpen érdemes lesz különválasztani az elnök személyét – akiről tudjuk, hogy egészen szokatlan megnyilvánulásokra is képes -, illetve magát a politikáját. Nem véletlen ugyanis, hogy Trump első mandátuma után a Biden-adminisztráció rengeteg tekintetben folytatta az általa megkezdett vonalat.
Inkább egy mélyebb váltást tapasztalhatunk tehát az amerikai külpolitikában, ami Donald Trump első elnöklésével lett hivatalos. Egyik fő eleme a határozott fókusz Kínára, ami része annak, hogy a ’90-es, 2000-es évek eltévelyedett amerikai külpolitizálását Trump visszavitte egy illúziómentes, érdekalapú vonalra. Az európaiak egyébként jelenleg minden szempontból ellenmozgásban vannak.
Úgy tűnt, hogy Trump már első napjaiban rárúgta az ajtót a világra. Kilépett a párizsi klímaegyezményből, az Egészségügyi Világszervezetből, nyomást gyakorol a NATO-tagországokra, hogy emeljék a GDP 5 százalékára a védelmi kiadásokat, védővámokkal fenyeget. Hogyan kell értelmezni ezeket? Trump az elején felveri a dolgokat, hogy aztán engedhessen belőlük?
Az biztos, hogy ez az ő tárgyalási stílusának a védjegye. Az ön által említett első intézkedések egyike a kilépés beharangozása az Egészségügyi Világszervezetből és a klímaegyezményből, ami az amerikai szuverenitás és mozgástér visszakövetelését jelzi.
Ez nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem fog figyelni a környezetvédelemre és a járványokra. De ehhez nem kívánja magát mindenféle jogilag kötelező érvényűnek beállított nemzetközi gúzsba kötni. Ez egyébként nem újdonság, a multilaterális kalitkák iránti gyanakvás meglehetősen régi vonal – s az ő pozíciójukból nem is megmagyarázhatatlan.
Ami a NATO-tagországokra gyakorolt nyomást illeti, ez nem csak a katonai területre vonatkozik. Amerika persze tényleg szeretné ha végre nem neki kellene aránytalan mértékben biztosítania Európa védelmét. Az európaiak viszont mindig próbálnák szétválasztani a kereskedelmet a védelmi kérdésektől – az Egyesült Államok pedig mindig értésükre adta, hogy ez nem egészen így működik. Trump elnök a maga egyenes és egyszerű stílusában ki is jelenti: abszurd, hogy az amerikai adófizetők pénzéből megvédünk valakiket, akik aztán rajtunk „nyerészkednek”.
Térjünk kicsit vissza az Egészségügyi Világszervezethez. Felmerült, hogy az Egyesült Államok aránytalanul sokat fizetett a szervezet költségvetésébe – de nem épp az volt a Covid-világjárvány tanulsága, hogy a nemzetközi együttműködés hatékonyabb védelmet eredményez?
Ez biztosan így van, az együttműködésnek azonban különböző formái lehetnek. S amilyen tanulságot Trump szavazóbázisa levont az Egészségügyi Világszervezet tevékenységéből a Covid-járvány idején, az nem egészen hízelgő.
Szerintük ez egy erősen átpolitizált szervezet, túlságosan megengedő Kína felé, miközben a büdzséje csaknem egynegyedét Amerikától kapja. Az új adminisztráció szerint ez megint csak abszurd. A most készülő „világjárványokról szóló nemzetközi egyezmény” pedig egyszerűen eladhatatlan Amerika nagy része számára.
Ez ugyanis – ahogy azt az Európai Unió Tanácsa a saját oldalán dicsérően írja – „jogilag kötelező érvényű” szerződés lenne. Ami az EU hivatalos oldalán pozitívumként jelenik meg, az az amerikai választók többsége szemében viszont egészen bizonyosan nem az.
Annál is inkább, mert ennek az egyezménynek az egyik paragrafusa, a kommunikációra vonatkozó, a tagországokat arra szólítja, hogy csak a hivatalos szervek által hitelesített információk juthassanak el az állampolgárokhoz. Az amerikai szavazópolgárok nagy része számára azonban ma már teljesen világos, hogy a Covid-járvány idején épp a hivatalos csatornákon érkezett hozzájuk rengeteg dezinformáció. Ráadásul botrányosnak tartják, hogy a kormányzati szervek nyomást gyakoroltak a disszidensnek bélyegzett vélemények elhallgattatására. Az utolsó dolog, amit szeretnének, az az, hogy legközelebb már a WHO-ra hivatkozva tehesse ezt bárki náluk.
Fúrj bébi, fúrj – mondja Trump abban a korban, mikor máshol épp vállalni készülnek a politikusok a karbonsemlegességgel együtt járó gazdasági befékezés hatásait, vagy épp ennek a problémának a megoldását próbálják megtalálni. Hogyan csapódhat le a nemzetközi kapcsolatokban, hogy az USA kilép a párizsi klímaegyezményből?
A háttérben komoly geopolitikai verseny zajlik, melynek fontos tényezője a gazdasági versenyképesség. Amerika pedig ismét csak nem akarja gúzsba kötni saját magát azzal, hogy kívülről megszabott szabályoknak megfelelve versenyhátrányba kerüljön a számára rivális hatalmakhoz képest – akik szerinte nem hoznak meg ilyen áldozatokat.
Az Egyesült Államokban hagyományosan erős az az elképzelés, hogy a technológia hozhat megoldást egy csomó területen – és nem akarják szándékosan korlátozni a technológiai fejlődést. Szerintük lehet, hogy épp ez az, ami majd továbbléptet minket, és megold olyan problémákat, amik nevében egyesek most behúznák a fékeket.
Ráadásul egyre több kérdőjel merül fel azzal kapcsolatban is, hogy a klímapolitikák kapcsán szorgalmazott megoldások valójában mennyire nevezhetők környezetvédőnek, ha globálisan nézzük a kérdést.
Mindenképpen izgalmas például, hogy míg Trump a klímaegyezményből kilépteti az Egyesült Államokat, az egészség védelmét arra a Robert F. Kennedyre bízza, aki számára az egyik alapkérdés épp a környezetvédelem, a hagyományos értelemben, vagyis a talaj, a levegő, az élelem és a vizek szennyezésének problémája – s ennek jegyében a legnagyobb üzleti érdekekkel is felvette a harcot.
Trumpnak sok baja van például a szélerőművekkel, mert szerinte elcsúfítják az amerikai tájat – az mondjuk kérdés, hogy a palagáz kitermeléséhez használt fúrótornyok mennyivel szebbek. De Trump az elektromos autók támogatását is eltörölte. Ezzel nem megy szembe legnagyobb támogatójával, Elon Musk Tesla-vezérrel? Feloldották már ezeket az ellentmondásokat a trumpi mikrovilágban?
Rengeteg ellentmondás van és lesz is még az adminisztráción belül, de ezeket egyelőre messze maga mögé utasítja a közös lendület. A szélerőművekkel Trump elnöknek – és egyébként számos környezetvédőnek – nem csupán az a baja, hogy csúnyák, hanem az is, hogy mindent összeadva-kivonva nem kis mértékben szennyezik a környezetet. Ugyanakkor az biztos, hogy Donald Trump az energiahordozók területén is fokozottan geopolitikai szempontokat igyekszik érvényesíteni. Az energia importja-exportja az államközi erőviszonyok fontos eleme. Nem kis jelentősége van, ha Amerika e téren teljesen önellátó lesz, illetve ha Európa most energiaellátás tekintetében (is) egyre inkább Amerikától kerül függőségbe.
Ha a transzatlanti kapcsolatokat nézzük, akkor olybá tűnhet, hogy Trump energiahordozókkal és védővámokkal kapcsolatos politikai kijelentései arra utalnak: az amerikai elnök egyfajta kinyitandó malacperselyként tekint Európára. Sokat kér, és keveset szeretne ellenszolgáltatásként beletenni ebbe az egészbe.
Az egészen biztos, hogy a transzatlanti kapcsolatok számára ez finoman szólva sem lesz egy egyszerű négy év, Európa számára különösen. De azt gondolom, hogy ennek nem elsősorban Donald Trump az oka. Ő a nyers stílusával csak egyfajta igazság pillanatát hoz el.
A mélyebb ok az európaiak tartós felelőtlensége, a valóságtól elrugaszkodott politikáik. Naiv világlátásukban a határok idejüket múlták, a globalizáció csupa jót hoz majd, az érdekeket felváltotta az egyetemes értékek hirdetése. Ez a hidegháború utáni amerikai narratíva, a „történelem vége” szemlélet kritikátlan átvétele. Csakhogy Amerika ilyen formában soha nem alkalmazta, ráadásul mostanra már végleg ki is nőtt belőle. Európa viszont nyögi a következményeit.
A másik ok szintén nem Trump elnök újítása: a mindenkori amerikai politika a szövetségesekhez a diktáló főnök pozíciójából viszonyult. A Biden-adminisztráció az afganisztáni kivonulásról nem konzultált az európaiakkal, akik akkor már a csapatok háromnegyedét adták, 2021 folyamán végig a fejük felett tárgyalt Putyin elnökkel, ipartámogató törvénye (IRA) pedig az EU vezetői szerint „agresszív” lépés volt.
A harmadik ok a helyzetből adódik: Európa függősége Amerikától az elmúlt három évben meghatványozódott. Védelmi szempontból mindig is az Egyesült Államoktól függött, az ukrajnai háború óta ez a fegyverbeszerzések terén fokozódott, és az amerikai atomernyő fontossága is sokkal döntőbbé vált.
Korábban viszont Európa energiaellátásának jó része Oroszországtól függött, a külső piacok tekintetében pedig Kína volt egyre meghatározóbb. Az elmúlt három évben mindez megdőlt, az energiaellátásnál lassan a cseppfolyósított amerikai földgáz veszi át az orosz energiahordozók helyét, a külső piacok tekintetében pedig Kína visszaszorul – leginkább a technológiai szektort érintő amerikai szankciós politikának köszönhetően, amely Peking elszigetelését célozza. Az Amerikától függőség tehát ezeken a területeken is nő.
Mi gátolja Európát, hogy bekeményítsen? A kontinens ad négyet a világ tíz legnagyobb gazdaságából, fejleszthető a hadiipara, léteznek kiaknázható, alternatív energiahordozó-útvonalak is – Európa versenyképességének erősítése megoldható dolognak látszik.
Ez így van, s ha a francia diplomáciát hallgatjuk, a kulisszák mögött már 2016-ban is ujjongtak Trump megválasztása miatt. Attól, hogy az Egyesült Államok vezetése ennyire tudatosítja az európaiakban a saját kiszolgáltatottságukat, azt várták, hogy megugranak az európai stratégiai autonómiatörekvések.
Ám ez már akkor sem aratott osztatlan sikert. Voltak, vannak önállósodási kezdeményezések, de ezek ugyanazokon a pontokon akadnak meg, ahol korábban is. Nehéz elképzelni, hogy éppen most sikerül majd egységesen áttörést elérni, amikor ennyivel több területen, és ennyivel erősebb az amerikai függőség.
Az autonómia-retorika persze jelen lesz majd az európai oldalon. De rossz időzítéssel. A ’90-es, 2000-es években okos dolog lett volna egy egyenrangú, önállóbb európai partner Amerika mellett. Akkor Amerika hegemón helyzetben volt, rajzfilmszerű, fekete-fehér külpolitikát folytatott. Az európaiak ekkor még időnként figyelmeztettek, hogy a geopolitikához ennél árnyaltabban kellene hozzáállni.
Most azonban egy transzatlanti szerepcserének vagyunk a tanúi. Jelenleg Amerika az, amely visszatalál a reálpolitikához, Európa viszont érzelemvezérelt, ideológiai külpolitizálást folytat. Ukrajna jó példa erre: az európaiak jó része agresszívabb politikát követelt volna Bidenéktől (repülési tilalmi zónát, a forró drót kommunikációs csatorna elvágását, ukrán NATO-csatlakozást), akik azonban fékeztek. Mert Amerikának újra van nagyhatalmi realitásérzéke, ellentétben az európaiakkal.
Azt gondolom, hogy ma már az egyre élesedő világpolitikai versenyben ütőkártya az egységes Nyugat, és jelenleg mindenki jobban jár, ha ezt a mostani Egyesült Államok irányítja.
Ennek a szerepcserének viszont némiképp ellentmond például az, hogy Donald Trump szinte akciófilmes módon állt bele Vlagyimir Putyinba az ukrajnai háború kapcsán mondván, intézhetjük ezt a könnyű és a nehéz úton is, a szankciók fokozásával.
Az ilyen western jellegű megnyilvánulások a trumpi külpolitika látványelemei. Ugyanakkor azt már előre lehetett tudni, hogy bár Trump nem 24 óra alatt zárja majd le az ukrajnai konfliktust, de mindenképpen ebbe az irányba mozdul el, geopolitikai és belpolitikai okokból egyaránt.
A külpolitikai ok, hogy a Kínára koncentrálásban az ukrán konfliktus gyengítő figyelemelterelés a trumpi diplomácia szemében. A belpolitikai ok a közvélemény: belefáradtak a világcsendőri szerepbe, és különösen Trump szavazóbázisa nem szereti az Ukrajnába irányított milliárdokat, miközben a saját déli határaikon tarthatatlan a migrációs helyzet.
Trump számára a kihívás az, hogy bár logikusan az következne, mégsem engedheti meg magának, hogy úgymond túl sokat engedjen Oroszországnak. Ez esetben ugyanis gyengének tűnhet, és Amerika ellenfelei, elsősorban Kína vérszemet kaphatnak.
Trump maga mellé tudta állítani a Szilícium-völgyet, s az olyan techmilliárdosok, mint Elon Musk most már politikai hatalommal rendelkeznek. Mivel járhat ez a nemzetközi technológiai versenyben?
Ennek a kérdésnek több oldala van. Az egyik a geopolitikai oldal. Az amerikai kül- és védelempolitika hagyományosan szimbiózisban működött a technológiai fejlődést ösztönző hadiiparral. A digitális techcégek viszont az elmúlt évtizedben igyekeztek elhatárolódni a „piszkos” katonai szférától. S bár eredetileg a katonai kutatásoknak köszönhetően indultak el, a techcégek úgy voltak vele, hogy a piacuk nagy része civil, a kutatás-fejlesztés szintén nagyrészt az, így inkább “tiszták” maradnak.
A Pentagonnak az elmúlt években ez sok fejfájást okozott. Ez azonban már megszűnőben volt már a Biden-adminisztráció alatt is, Trump elnöksége alatt pedig végképp visszatér az eredeti, együttműködős képlet. Ami annál is fontosabb, mert a kínaiak, persze a maguk autokrata módján, nyíltan civil-katonai fúzióban működnek.
A kérdés másik oldala, a techmogulok politikai szerepvágya ez esetben árnyalandó. Amit Elon Muskból láttunk és megismertünk itt Amerikában, az leginkább a szólás- és véleményszabadság maradéktalan visszahozatala melletti elköteleződés.
Márpedig a szólásszabadság az amerikaiság talán legfontosabb eleme. Az alkotmány úgynevezett Első Kiegészítése amerikai felfogásban a demokráciánk alapja – ehhez képest idegen test volt az elmúlt évek cenzúrája, eltörléskultúrája. A Twitter korábbi vezérigazgatója, a Musk-féle átvétel előtt, azt mondta, hogy a cég célja nem a szólásszabadság biztosítása, hanem az úgymond egészséges közbeszéd. Kérdés, ki mit tart annak.
Az Amerikában leggyakrabban emlegetett két példa a koronavírus esetleges laboratóriumi eredete, amit összeesküvés-elméletnek bélyegeztek, illetve Hunter Biden kompromittáló laptopja, amiről ötvenegynéhány nemzetbiztonsági vezető állította, hogy „dezinformáció”, s minden valószínűséggel az oroszok műve. Nem véletlen, hogy elterjedt a vicc, miszerint az „álhír” és a „tény” közötti különbség körülbelül hat hónap.
Természetesen vannak valódi dezinformációs műveletek, a nagyhatalmak mint eddig is, most is próbálják manipulálni az ellenfél közvéleményét. Az új technológiai lehetőségek pedig ehhez meghatványozzák a képességeiket. Régen rossz viszont, ha erre a válaszunk a cenzúra általánosítása, ráadásul olyan politikailag manipulálható, képlékeny fogalmakra hivatkozva, mint a „gyűlöletbeszéd” és „dezinformáció”.
Említette, hogy Kína lesz az amerikai külpolitika legfőbb fókusza. Ez egy meglehetősen sokrétegű problémahalmaz: mire kell figyelnünk a következő években?
Az Amerika az első jelszó arról szól, hogy ezentúl egyértelműen felvállalva szándékoznak érvényesíteni a nemzeti érdekeket. Nem kötik meg a kezüket sem számukra kedvezőtlen nemzetközi szerződésekkel, sem őket aránytalanul kihasználó szövetségesekkel, sem ideológiai sallangokkal. Mindennek az alapja pedig az ország megerősítése olyan pontokon, ahol úgy érzik, hogy visszaesett az amerikai befolyás vagy a képességek – hátrányba hozva őket az egyre komolyabb kihívóvá váló Kínával szemben.
Alapvető fókusz az amerikai hadsereg ütőképességének visszanyerése, az amerikai gyártókapacitások, ipari képességek megerősítése, a mezőgazdaság, az energia-önellátás és exportkapacitások megerősítése. Ez egyébként Kínától függetlenül is így van.
Kínai vonalon egyrészt kulcsfontosságú a Csendes-óceán, illetve az ázsiai térség feletti kontroll megőrzése. Az Egyesült Államok nem engedheti, hogy Peking úgynevezett regionális hegemón pozícióba kerüljön. Ezért építi a helyi szövetségeseit, és ezért helyez olyan nagy hangsúlyt a saját hadihajógyártási kapacitásainak felturbózására is.
Ami azonban a legmeghatározóbb – és ami Európát is leginkább érinti – az a technológia, ezen belül is a félvezetők, és a következő generációs mikrochipek gyártása feletti kontroll, észben tartva a mesterséges intelligencia felhasználását is.
Ebben egyébként nem Trump elnök hozott újítást. Jake Sullivan, a Biden-adminisztráció nemzetbiztonsági tanácsadója fogalmazta meg, hogy ezentúl nem elég a relatív előny, nem elég „gyorsabban futni” mint a többiek, hanem aktívan fékezni kell a kínai felzárkózást-előretörést. Ennek eszköze a technológiai exportkontroll, amihez Amerika elvárja, hogy a szövetségesek is csatlakozzanak.
A Trump-adminisztráció ezt egészen biztosan elvárja majd az európaiaktól: tudniillik, hogy a Kínával szembeni sokrétű versengésben számíthasson rájuk, ne saját gazdasági pecsenyéjüket sütögessék, amerikai védőernyő alatt.
Trump elnök korábban meglehetősen sikeres volt a NATO politikai csatarendbe állításában. Az európaiak sokáig tiltakoztak a Szövetség funkcióinak kiterjesztése ellen, Kínát például említeni sem lehetett. A 2019. decemberi csúcstalálkozón a NATO végül viszont már közösen kezelendő kihívásként beszélt Pekingről.
Trumpnak pedig volt egy sokatmondó megjegyzése az ezt követő sajtótájékoztatón: “én nem igazán kedveltem a NATO-t, de most, hogy ilyen rugalmasak, egészen megkedveltem őket”. Azt gondolom, ez elég jó útmutató a következő négy évhez is.
Az interjúban elhangzottak önálló szakmai véleményt tartalmaznak, s nem feltétlenül tükrözik a Foreign Policy Research Institute álláspontját. (NAPUNK)
