A zöldenergiára való teljes áttérés a 21. század egyik kiemelt célkitűzése. A történelem során több alkalommal is lezajlottak már energiaátmenetek, ám a mostani elképzelések egy olyan irányváltást feltételeznek, amely egyedülálló volna az emberiség eddigi történetében.
Korunk egyik legfontosabbnak tartott célja az energiaátmenet mielőbbi megvalósítása, hiszen sokak szerint ennek rendkívül fontos szerepe lenne abban, hogy meg lehessen akadályozni a radikális klímaváltozás mindannyiunkat negatívan érintő hatásait. A történelem során már többször volt példa energiaátmenetre; ezek révén mindannyiszor lehetőség nyílt arra, hogy az emberiség továbblépjen az egyre fejlettebb társadalmi-gazdasági formák és a modern ipari gazdaság megszületése felé vezető úton. Érdemes tehát alaposabban is átgondolni, hogy a most remélt energiaátmenet miként viszonyul a korábbi évszázadok hasonló folyamataihoz, és hogy annak a történelmi mintázatokkal összevetve milyen sajátságos vonásai vannak.
Az ár és a kényelem
Az energiaátmenetek történetét kutató Roger Fouquet a fosszilis energiahordozókra való áttérésben élen járó Nagy-Britannia példáját vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a történelem során egy-egy energiafelhasználásai megoldás leváltásához általában két dolog vezethetett el:
ha az új technológia olcsóbb volt, mint a megelőző, vagy az, ha jobbnak, rugalmasabbnak és biztonságosabbnak bizonyult annál.
Amennyiben kezdetben csupán jobb volt, de az ára (magának az energiahordozónak az ára plusz az alkalmazásának hatékonyságából fakadó árelőny) nem volt kedvezőbb, akkor egy ideig csak egy szűk piaci szegmenst ért el. Részesedése vagy akkor tudott növekedi, ha az ára versenyképessé, vagy akkor, ha az általa nyújtott szolgáltatás hatékonyabbá vált.
- Bár megújuló energiaforrásokkal bizonyos körülmények között olcsóbban lehet energiát előállítani, mint fosszilisekkel, ezek az optimális körülmények nem minden helyen és nem minden időpontban adottak. A Lazard nevű pénzügyi tanácsadó cég számításai szerint például ha a napelemes termelőket legalább négyórányi lítiumion-akkumulátoros kapacitással egészítjük ki, akkor működésük árelőnye az egész élettartamukra vonatkoztatott fajlagos energiaköltség alapján már elvész a hagyományosabb megoldást jelentő kombinált ciklusú gázturbinás erőművekhez képest. Pedig ez még csak a töredéke annak a tárolási kapacitásnak, amelyre a megújuló energiaforrások kizárólagos használata esetén gyakorta szükség lehet.
- Az átállásnak megágyazó másik tényező, ha az új technológia jobb, rugalmasabb, illetve biztonságosabb, mint a megelőző. A megújuló energiaforrásokat viszont egyelőre ezek a szempontok sem emelik a fosszilis energiahordozók fölé, hiszen a velük járó kötöttségek (például az időjárás- és napszakfüggő működés) miatt a használatuk jelenleg kevésbé kényelmes és rugalmas, mint a szénhidrogénen vagy a nukleáris energián alapuló társaiké.
Amennyiben a fenti két körülmény egyike sem áll fenn, az új energiatermelési megoldásoknak a piaci feltételektől elszakadva, mesterséges ösztönzők nyomán kellene megvetniük a lábukat.
Ilyenre viszont eddig még nem volt példa a történelem során
– mint ahogy arra sem, hogy az emberek valamiféle elvont elvi megfontolásból váltsanak egy kevésbé hatékony vagy drágább energiahordozóra.
Az idő szorítása
Ugyancsak Fouquet kutatásaiból tudjuk, hogy a hagyományos energiahordozókról a fosszilisekre való teljes körű áttérés Nagy-Britanniában 1500 és 1920 között, vagyis nagyjából négyszáz év alatt zajlott le. Ráadásul ez egy több szakaszban végbemenő, összetett folyamat volt, nem pedig egy egyszeri esemény. A kutató négy nagy szektort – a fűtést, az energiatermelést, a közlekedést és a világítást – kijelölve azt is megvizsgálta, hogy a különböző részátmenetek mennyi idő alatt valósultak meg. Ennek alapján arra jutott, hogy a teljes innovációs lánc (vagyis az innováció és annak a piac általi elfogadása, majd a teljes elterjedése közötti idő)
akár több évszázadig is eltarthat, de általában minimum 50 évet vesz igénybe.
A neves energetikai szakíró, Daniel Yergin ehhez még azt is hozzáteszi, hogy noha a kőolaj az egyik leghatékonyabb energiahordozó, még annak is legalább egy évszázadra (az 1859-től 1960-ig terjedő időszakra) volt szüksége ahhoz, hogy a kőszént a legfontosabb energiahordozók képzeletbeli dobogójának első helyéről le tudja szorítani. Tegyük fel, hogy eddig példátlan módon, mesterséges ösztönzőkkel és minden korábbinál gyorsabban meg lehet valósítani egy teljes körű energetikai átállást – aztán egy pillanatra vegyük számba azt is, hogy számos rangos elemzőház (például a BloombergNEF, a McKinsey vagy a Nemzetközi Megújulóenergia-ügynökség) szerint a jelenlegi költések még csak elméletben sem elegendőek ahhoz, hogy az átmenet az előre kijelölt időpontig be tudjon fejeződni.
Az innovációt nem lehet siettetni
A korábban említett négyszáz-négyszázötven éves átállás során több innovatív megoldás megszületésére is szükség volt ahhoz, hogy a teljes körű energiaátmenet megtörténjen. A brit szigetek háztartásaiban például a fűtés területén már rég átvette a fa szerepét a szén, amikor a vaskohászatban éppen csak elkezdett megjelenni (ezen a területen ugyanis a faszén leváltásához fel kellett találni a kokszot), és még ezután is legalább száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a használata elterjedjen.
A jelenleg tervezett karbonmentesség eléréséhez még számtalan ilyen innovatív megoldás megjelenésére és elterjedésére lenne szükség. Ha ugyanis az energiatermelést végül sikerül is a megadott időre átállítanunk a megújuló erőforrások használatára,
fosszilisek nélkül egyelőre nem nagyon tudnánk acélt, műanyagot, cementet vagy műtrágyát gyártani.
Pedig ezekre az anyagokra – vagy valamilyen más, fenntartható módon előállítható, de még szintén feltalálásra váró helyettesítőjükre – magának a megújulóenergia-termelésnek a felfuttatásához is szükségünk lenne.
Ám ha e találmányok időközben meg is születnének, világméretű elterjedésükhöz a fentiek alapján minimum több évtizedre lenne szükség. Ráadásul innovációra valójában még magában az energiaiparban is bőven szükség lenne, hiszen egyelőre a fenntartható módon történő energiatárolás kérdése sem igazán megoldott. Emellett az is kétséges, hogy maguknak az innovatív megoldásoknak a bekövetkeztét lehet-e akár pénzzel, akár politikai akarattal mesterségesen siettetni. Az innovációs ciklusokat ugyanis már az azok szerepét első ízben taglaló Nyikolaj Kondratyjev és Joseph Schumpeter is úgy írta le, mintha azok a kapitalista gazdaság sajátos, az emberi beavatkozástól nagyjából független törvényszerűségei alapján követnék egymást.
Készek vagyunk visszalépni?
Eddig egyetlen energiaátmenet során sem fordult elő, hogy az emberiség egy alacsonyabb energiasűrűségű energiahordozóra, illetve egy teljesítménysűrűség szempontjából kedvezőtlenebb megoldásra tért volna át. A két említett fogalom közül az előbbi azt jelenti, hogy egységi térfogaton, űrméretben vagy tömegben mekkora energia tárolódik el, az utóbbi pedig azt, hogy egységnyi felületen vagy tömegen egységnyi idő alatt mekkora energiaátvitel érhető el.
A hagyományos erőművek teljesítménysűrűsége nagyjából 1000 W/m²,
ez pedig több tízszerese, de akár több százszorosa is lehet a nap- és a szélenergiájának.
Ráadásul az akkumulátorok energiasűrűsége is messze elmarad még az olajétól és a gázétól, tehát egy a mostani technológiai színvonalon levezényelt energiaátmenettel a megtermelt energia eltárolásának hatékonyságában is visszalépés történne. Egy kilogrammnyi olaj ugyanis nagyjából 12 ezer Wh energiát sűrít magába, míg egy kilogrammnyi lítiumion-akkumulátor jelenleg csak ennek töredékét, 200-300 Wh-át. Mindazonáltal az is igaz, hogy korábban egyetlen olyan energiahordozó sem létezett még, amelynek az energiasűrűsége a későbbi fejlesztések során javulhatott volna – javulni ugyanis legfeljebb a felhasználásuk hatékonysága tudott. Az akkumulátorok esetében viszont hosszú távon elképzelhető, hogy ez a mutató ma még elképzelhetetlen szintekre nő.
Az energiamix eddig még soha nem szűkült
Az emberiségnek eddig nagyon kevés korábbi energiaátmenet során sikerült az előző korszak energiahordozóit kiiktatnia, és bár a globális energiamixben a lecserélt energiahordozók részesedése mindig visszaesett,
a belőlük felhasznált mennyiség abszolút értékben folyamatosan tovább nőtt.
Éppen ezért mondja Yergin a kollégáival együtt, hogy a történelem során igazából soha nem is volt igazi energiaátmenet, és pontosabb lenne csupán energia-hozzáadódásokról beszélni.
Ennek jó példája, hogy 1800 elején 5556 TWh-nyi biomasszára (elsősorban tűzifára) volt szüksége az emberiségnek, ma azonban már ennek több mint a dupláját égetjük el, ám eközben a kérdéses tüzelőanyag globális energiamixben elfoglalt részaránya 98-ról 6 százalékra esett vissza. Mindebből az is következik, hogy a történelem során eddig folyamatosan egyre diverzifikáltabbá vált a világ energiamixe. Most viszont néhány évtized alatt le szeretnénk csökkenteni e mix választékát, illetve az eddig abszolút értéküket tekintve évszázadok óta növekvő mértékben használt energiahordozók jelentőségét.
Térbeli különbségek
A korábbi átmenetek a különböző országokban különböző sebességgel zajlottak le: az iparilag fejlett régiókban gyorsabbak voltak, a fejlődő térségek pedig akár évszázados lemaradásban is lehettek hozzájuk képest. Nagy-Britannia például már évszázadok óta használja a fosszilis energiahordozók különböző formáit, ezzel szemben egyes afrikai és ázsiai országok csak most kezdenek el igazán áttérni rájuk. Beszédes adat, hogy bár a szénfogyasztás Európában és Észak-Amerikában az előző évszázad vége óta esik, a világon továbbra is növekvő pályán van, és jelenleg az ázsiai országok bővülő szénhasználata miatt a
globális energiaszükséglet 26 százalékát még mindig ebből a tüzelőanyagból fedezzük.
A zöldátállással most ezeket a regionális különbségeket kellene egyik pillanatról a másikra felülírni, miközben egyáltalán nem biztos, hogy mindenhol adott az ehhez szükséges tőke, illetve infrastruktúra: jelenleg az új megújulóenergia-termelési kapacitások 85 százalékát telepítik az iparilag fejlett országok, és csak 1,6 százalékát az afrikaiak.
Széttartó érdekek
A fenti szempontok alapján tehát kétséges, hogy a zöldátállást tényleg meg lehet-e a most tervezett formájában valósítani. Ehhez ugyanis nem csupán emberi elhatározásra, hanem más, igencsak fontos tényezők egyidejű megvalósulására is szükség lenne. Ráadásul magát az egyébként kétségtelenül igencsak fontos emberi elhatározást sem tekinthetjük szavatoltnak. A változásokat ugyanis sok esetben olyan országok politikai keretei között kellene megvalósítani, melyekben
a célok a választói preferenciákat követve folyamatosan változnak.
Mivel elképzelhető, hogy az átmenet érezhető életszínvonal-eséssel jár, nincs rá garancia, hogy a választók hosszú távon is érdekeltté tehetők benne.
Az embereket korábban ugyanis szinte mindig a már említett árelőny ösztönözte arra, hogy továbblépjenek az egyes energiaátmenetek során. Ilyen egyéni hasznok hiányában viszont alighanem csak kevesen lennének hajlandóak fizetni az új technológia közösségi hasznáért, vagyis például a környezetszennyezés mérsékléséért. Demokratikus viszonyok között pedig valószínűleg mindig akad majd olyan erő, amelyik előnyt kíván kovácsolni abból, ha az átállás gazdasági-társadalmi ára az emberek mindennapjaiban is jelentkezik.
Mindez nemzetközi szinten is elmondható, hiszen a teljes átálláshoz arra lenne szükség, hogy a világ minden országa ugyanabba az irányba haladjon, és váltson. Mivel azonban a zöldtechnológiák használatának kifizetődő volta egyelőre még nem egyértelmű, biztosan mindig lesz egy-két olyan szereplő, amelyik más fejlődési utat szeretne követni a saját nemzete felvirágoztatása érdekében. Eleve a fejlődő és a fejlett országok hozzáállása még jó ideig szét fog tartani egymástól, hiszen sok fejlődő gazdaság számára jelentős hátrányt jelentene, ha eltekintene a fosszilis energiahordozók használatától.
Mindez nem azt jelenti, hogy ne lenne fontos és szükséges tőkét fektetni az energiaátállást segítő fejlesztésekbe és új megoldásokba, hiszen a fenntartható energiatermelés és -felhasználás a környezet megóvásának kulcsa, pénz nélkül pedig egy ilyen bonyolult szektor fejlődése nehezen képzelhető el. Abban azonban nem szabad bíznunk, hogy organikus átalakulás érhető el úgy, hogy voluntartista módon kijelölünk egy jövőbeli dátumot, és azt mondjuk, addigra le kell zajlania a változásoknak,
