A köztelevíziónak nevezett magyar állami média soha nem volt független a politikától.
A kilencvenes évek elejének médiaháborúját még csak nézőként követhettem, de az 1998 utáni világról van néhány személyes tapasztalatom. Az első Orbán-kormány alatt és az azt követő szocialista-liberális kormányok idején is politikai szempontok határozták meg, hogy kik, mikor és mennyit beszélhetnek. Lehet, hogy a szerkesztők, televíziós műsorkészítők olykor úgy érezték, hogy nem politikai nyomásra cselekednek, döntésük a sajátjuk; de hogy éppen ők hozhatták meg ezeket a döntéseket, az mindig politikai mérlegelés eredménye volt.
Az például, hogy ki elemez a tévében, nem tartozik a legfontosabb döntések közé, mégis többször láthattam megjelenni a politikai lólábakat: volt olyan, hogy egy választási műsorhoz az utolsó pillanatban taxival kellett Bécsből hazafuvarozni egy baloldali kollégát, mert valakik úgy találták, hogy a megadott elemzői csapat nem eléggé „reprezentatív”, máskor pedig egy idő után cserélni kellett a kormánypárti kollégát, mert nem volt annyira „markáns”, hogy kiegyenlítsen. A műsorokban sokszor volt érezhető a manipuláció, témák tálalásában, megszólalók kiválasztásában, a kormánypárti-ellenzéki politikusok kezelésében. A köztelevíziónak 2010 előtt mindig alkalmazkodnia kellett a politikai elvárásokhoz, határokhoz, néha többet adott fel a szerkesztői önállóságából, máskor messzebb jutott el.
Mindezzel azonban nem lehet egy lapon említeni azt, ami az elmúlt 14 évben a köztelevízióban zajlik. Ami eddig a politikai beavatkozás, politikai harcok terepe volt, az most egy politikai fegyver. Ahol eddig a hatalom és a közszolgálat szempontjai ütköztek, az ma a hatalomgyár zászlóshajója. Korábban leginkább az volt a politikai kérdés, hogyan lehet úgy megjeleníteni a köztévében a nem kormánypárti véleményeket, hogy azok ne legyenek erősek és szimpatikusak, ma már a nem kormánypárti vélemények egyszerűen ki vannak zárva az épületből. S nem csupán ez történik: a lejáratások, karaktergyilkolászások egyik fontos színtere éppen a közmédia, ahol a pártatlanságnak, az egyenlő elbánásnak már a hírekben sincs nyoma.
A változás annyira nyilvánvaló, hogy nem is kell hosszan magyarázni. Nincs olyan kormánypárti kollégám, aki bármilyen – nem nyilvános – beszélgetésben ennek az ellenkezőjét állítaná. Akik 2010 előtt az akkori kormányhoz közelebb állókkal rendszeresen vitatkozhattak a köztévében, azok ma ott egyedül ülnek, vagy egymást erősítve mondják el a kormányzati kommunikációval egyező véleményüket. Volt olyan rendszeresen szereplő kollégám, aki – hogy a műsor érdekesebb legyen - kísérletet tett arra, hogy egy választási elemzéshez meghívasson: nyilván eredménytelenül, hiszen nem az érdekes vita a cél, hanem a megerősítés, a politikai üzenet. Így aztán akik védik ezt a rendszert, nem azért teszik, mert kiegyensúlyozottnak vagy legalább arra törekvőnek gondolják, hanem azért, mert helyesnek tartják, hogy a hatalom és a hatalom kommunikációjának része a közmédia.
Az alapkérdés tehát ez: legyen-e a mindenkori kormány szócsöve a közmédia, legyen-e a hatalmi zsákmány része, mint oly sok más közintézmény. Szerintem nem szentségtörés erre a kérdésre igennel válaszolni, ahogy – ismétlem: nem nyilvánosan – sokan meg is teszik; van abban igazság, hogy ez egy tisztább, világosabb helyzet: aki nyer, viheti, nem kell elbábozni a közszolgálatiságot, nem kell állandó vitákat folytatni a helyes arányokról. Ahogy az is egy tiszta megoldás lehet, ha megszüntetjük a közpénzek milliárdjait felemésztő közmédiát, csak éppen erre semmi esély nincs, hiszen a mindenkori hatalom logikájával teljesen ellentétes lenne egy ilyen döntés elfogadása. Így aztán nem igazán marad más, mint a politikai harc: amíg a hatalom megteheti (értsd ezalatt: amíg nem veszít szavazókat és/vagy nem erősíti meg az ellene szavazók táborát ezzel), meg is fogja tenni, hogy politikai fegyverként tekintsen a közmédiára. Nyilván lehetne mérsékeltebb, megengedőbb, nagyvonalúbb, gondolhatna többet és mást a közszolgálatiságról, de ha ezek egyike sem jellemző rá, akkor változást csak politikai eszközökkel lehet elérni. Ami pedig megint ugyanoda visz: a hatalom korlátozásához mindig is hatalomra, vagy legalább politikai (ellen)erőre van szükség. (Török Gábor)
