"Hajtóvadászatot indítunk a kotyvalékok terjesztői ellen!" – jelentette be a Miniszterelnök.
Az eset megdöbbentett mindenkit, kivéve a környékbelieket. Az ország igazán szegény szegleteiben ugyanis régóta senki nem lepődik meg azon, hogy a tízévestől a nagyszülőig a többség könnyen megszerezhető, de annál veszélyesebb dizájnerdrogokon tengeti napjait. Mert olcsóbb, mint az alkohol, remény pedig a jobb életre semmi nem látszódik, se közel, se távol.
A családsegítőnél azt mondták, nem ajánlják, hogy a telepre most kimerészkedjünk, de ha mégis, akkor kétféle emberre készüljünk. Az egyik mosolyog, akár a vadalma, a másik agresszív, mint a felajzott kígyó.
Törökszentmiklós határa előtt, a Szivárvány út torkában egyre gyöngébb lábakon rogynak magukba a kerítés nélküli házak. Ez a „telep”. A semmin, meg a fóliával betapasztott ablakokon átrohangál a fagyos huzat. Alighogy ezt észreveszem, már ott terem előttem egy húsz körüli srác, mintha csak a fekete lyukból, kezeit mélyen tréningnadrágja zsebébe fúrja. A kérdésre, hogy mit tud a kórházba került kismamákról, arcán szélesre fut a foghíjas mosoly. Kirántja zsebéből az öklét, benne megvillant egy pakkot, aztán elszalad, mint aki titkot visz, kacag, és fut vissza.
- Mit tudok? Hát mindent! Itt mindenki csinálja. A magyarok is! - az utolsó mondatot megnyomja, aztán átkiabál az út túloldalán kacsázó fiúnak. - Géza, gyere már ide, na! A drogról kell beszélni!
És Géza jön, nevetve, mintha csak az időjárásról folyna szó, aztán jönnek még hárman. Két perc múlva már kisebb tömeg vesz körbe, támasztjuk a kézzel pingált falat.
- Látod azt? - Az egyik kapucnis izgágán az út túloldalán álló romra mutat. Lakóház lehetett valaha, most az égnek nyitva áll. - Na, arról múltkor lekapták az egész tetőszerkezetet a srácok, aztán eladták drogért.
Fiatal fiúk keringenek mellettünk, kérdezem egyiküket, hány éves. 14. Kérdezem azt is, mit tud az egészről. A pupillái szétfeszülnek, úgy motyogja zavartan:
- Én, én, semmitse!
A másik, a felnőtt, lomhán legyint rá:
- Ez? Hát ez is függő! Az meg ott a dealer. Itt vannak mindig. - Úgy 50 méterre mutat, ahol épp két alak dugja össze a fejét.
- Jönnek a környező településekről, megveszik itt olcsón, aztán viszik tovább, felütik valami szarral, csinálnak egy pakkból hármat, eladják kétszer annyiért. Mindenki kereskedik vele, aki csak bír.
- És a rendőrök? - kérdezem. Felnevetnek.
- Azok? Jönnek néha. De nem sokat csinálnak. Nem is tudnak.
Ezt sokan mások is megerősítik, sőt a szakemberek és a hatóság által is köztudott tény, hogy ezek a szerek, amellett, hogy olcsók, és könnyen hozzáférhetőek, legálisak is. A „herbál”, vagy más néven biofű egy olyan marihuánához hasonló, ám szintetikus drog, amelyben a hatóanyag összetételét a készítők máris megváltoztatják, miután felkerül a tiltott szerek listájára. Mindez olyan gyorsan történik, hogy az a hatóságok számára követhetetlen.
Mondják aztán, az „eset” óta több a razzia, de a megsűrűsödött igazoltatásokon kívül akkor sem történik sok minden.
Idősebb nő siet el mellettünk, vele egy fiatal férfi. Nem néznek senkire. Mutatnak utána a többiek: ő volt az egyik, akit bevittek januárban a kórházba. Az egyik baba apja. A nő az ő anyja. Inas kezével int, dühös-riadtan.
- Nem nyilatkozunk, a fiam nem is tud, cső van a torkában... Meg depressziós is. Akárki jött eddig ide kérdezgetni, minket mind megalázott! Miért kell minket egyre csak alázni, mondja?! - Rohan is tovább.
- Nem féltek? Veletek is megtörténhet… - próbálkozom az ácsorgóknál.
- És akkor?! Egyszer meg kell halni. - A kapucnis a mellére ver vidám lendülettel. - De ez a szív itt vasból van, ni!
- És ezek a szerek? Miből vannak? - érdeklődöm. A vállukat vonogatják.
- Senki se tudja. Vegyszerekből.
- Zsálya, alkohol, körömlakklemosó és herbál por, azzal ütjük fel. Vagy valamivel - száll be a másik. - Van, aki magának csinálja, megveszi a fürdősót a patikában, rányom egy kis kreatint vagy micsodát, aztán lefújja lidokainnal. Annyi.
Mondanak mindent. Hamar világos lesz, hogy számukra is teljes a homály, mit is szívnak fel, így csak a vakszerencsén múlik, pontosan mikor mit okoz a szervezetükben az aznapi ismeretlen eredetű anyag.
agyarázzák, hogy reggel és napközben a herbál, más néven a biofű a menő, este és buli idején pedig jöhet a „kristály”. Úgy tűnik, itt ebből a két szerből épülnek fel ezek a pokolbéli mindennapok. Ezek összetétele még a terjesztők számára is ismeretlen, a hatásuk kiszámíthatatlan. A herbál alapja egy fehér por, amit leginkább valami szerves oldószerrel, vagy körömlakklemosóval oldanak fel, majd növényi törmelékkel keverik. Eufóriát, azután depressziót okoz. A kristály a metamfetamin nevű drog egyik formája, fehér, kristályos szer, felszippantják, vagy injekciózzák. Erős kémiai anyag, azaz méreg, ami eleinte élénkít, aztán módszeresen, súlyosan tönkreteszi a szervezetet.
- Egy ezres, és lefotózhatsz! …ötszáz! Engem ötszázér’! - Dőlnek az ajánlatok hétfelől. Egész közel hajol mind, nem ijesztő, inkább másvilági, őrült, messziről idetekintő szemek. Nem félnek semmitől. Az alkoholnak itt már csak elvétve osztanak lapot, olcsóbb a drog.
- Be van már állva mind reggel, nézz csak rájuk! Ötszáz forint egy gramm. Az 2-3 spék (szál cigi) - magyarázza a legnagyobb darab, kék szeme villog. A többiek bekiabálják, nekik napi 15-20 szál csúszik. Attól függ menyi pénz van.
Egy másik idősebb asszony áll a körbe, állát felszegi. Egyszerre kérdőn és kétségbeesetten néz rám.
- Tudja, mi a baj? A szegénység, az a baj. Azért van ez. Jó, ha sikerül egy hónapig dolgozni, és annyi van és nem több. Itt az emeberek 90 százaléka nem dolgozik. Hát mit lehet itt csinálni? Se élet, se remény.
- Vagy ha dolgozik is, nem fizetik ki! - vágja közbe egy férfi. - Kilenc hónapja várunk a bérre az erdészettől, de egy filler sincs a családnak!
Egy idősebb úr tolja mellém a biciklijét.
- Írja le, hogy a hivatalok azt hiszik, azzal meg van oldva minden, hogy idejönnek, és elviszik a gyerekeket. Volt, hogy ötöt vittek el egy családból. Pedig inkább segíteni kellene valahogy. Hogy ne ilyen legyen az élet. Én nem tudom, hogyan, nem vagyok olyan okos ember. De a gyerekeket ne vigyék el tőlünk…
Megyünk beljebb, a telepre. Kosz, szemét, meg a nyomor tompaszürke színe a levegőben. Két nagylány babakocsit tol sietve, aztán vissza, ugyanúgy. Hova sietnek, amikor úgy hever itt az élet, olyan mozdulatlanul, akár a halott a koporsóban?
- Régen még mások voltak itt a drogok - ezt mondják a lányok, és sóhajtoznak. - Ezektől az új cuccoktól meg vannak bolondulva teljesen. Hallucinálnak, rosszul lesznek. Egész családok mentek itt tönkre ebben. Már a tizenkét évesek is csinálják.
- Tíz! - Veti közbe a másik, és ráhajtja a vastag takarót a babára.
Egy fiú suhan szemből, talán nekünk mondja, talán a földre hányt bicikliváznak:
- Van egy ötszázasod…? Megkívántam a náponyit rendesen… - Kezében egy fél műanyag öv. Mint egy mantrát, hadarja: - Megyek, eladom. Megyek, eladom! - Nyelve alatt kificamodnak a szavak.
- Mindent eladnak. A függönyt, a kályhát, ami még maradt. Ha nem maradt semmi, lopnak. Elvitték apám biciklijét is, csak hogy drog legyen - magyarázzák a lányok, és legyintenek. Megkérdezünk azért mindekit, aki a saras utakon szembejön velünk, mit tud erről a drog-ügyről. Ugyanaz a rezignált válasz:
- Mindenki rajta van. Nő, férfi, lány, fiú, nem számít.
De vajon honnan jöhetne segíség? Ki jár ki ide, és a hasonló falvakba, településekre ezekhez az emberekhez? És mit tudnak tenni, hogy a helyzet megváltozzon?
A szakemberek véleménye leginkább az, hogy a jelenség hátterében semmiképp sem célravezető a bűnözést keresni. Sokkal inkább társadalmi problémáról van szó, amit önmagában drogprevencióval kezelni nem elég. Nem mintha utóbbi hatékonyan működne, főként ott nem, ahol leginkább szükség lenne rá. “Szegénységi droghasználat”, így is emlegetik a jelenséget, ami arra is utal, hogy korántsem csak a cigányság érintett benne.
A védőnő nem akart nyilatkozni, a telepre kijáró családgondozó pedig azt mondja, a jelzőrendszeren keresztül eddig összesen két olyan családról tudtak, ahol a drogprobléma jelen van. Persze tisztában vannak vele, hogy a valóság egészen más.
- Vannak informális jelzéseink is. De hiába vagyok én ott kinn, és látom, hogy valamelyik felnőtt féfi furcsán viselkedik… - magyarázza a családgondozó. - Ha megkérdezem, mit csinált, és ő azt mondja, semmit, azt nekem el kell fogadnom. Mert ha nem ártott senkinek, nem bántotta a gyerekét, nem az én dolgom. Mi annyit tudunk tenni, hogy igyekszünk a családdal egy emberi, bizalmi kapcsolatot kiépíteni. Valamilyen más perspektívát próbálunk nyújtani nekik az életre, vagy ha muszáj, elindítjuk a gyerkmekvédelmi intézkedéseket, aminek csak a legvégső állomása a családból való kiemelés. De az már a gyámhatóság kompetenciája.
- Most ez az aktuális tragédia, a kórházba került kismamák esete világított rá igazán arra, amit azért eddig is tudtunk. Hogy itt egy komplex programra van égető szükség - folytatja a Családgondozó vezetője. - És hogy a cselekvésre tulajdonképpen már a tegnap is késő volt. Voltak már kezdeményezések, el is indítottuk a szükséges pályázati programokat, csakhogy a megvalósításhoz nagyon sok minden kellene még. Többek között pénz…
Markót Imre, Törökszentmiklós polgármestere is egyetért abban, hogy nagy a baj. Mesél sokmindenről. A városban sürgősséggel megtartott drogpevenciós fórumról - melyen a telepről négyen vettek részt - , aztán a társadalmi felzárkóztató programokról, a közösségépítő projectekről, az új, telepi közösségi házról, az udvarán közösségi kemencével, az északi szegregátum komplex fejlesztéséről, és több más próbálkozásról.
- Megpróbálunk, amit tudunk - mondja aztán gondterhelten. - De a probléma olyan összetett, és kiterjedt, hogy be kell vallanom, itt most magam sem látom a megoldást. Pedig ha hamarosan nem lesz megoldás, óriási gondokkal kell majd szembenéznünk.
Aztán elmeséli még, csak úgy mellékesen, mit mondott az egyik telepi gyerekről egy tanára: “A srác amúgy kifejezetten tehetséges lenne, csak azért lett második egy futóversenyen, mert papucsban futott…”
A telepre közben ráül a délután. A Szivárvány utca egyik házának szellemjárta gyomrából három férfi hajol ki, belevonyítanak a szélbe. Gyerektelen babakocsik várakoznak szanaszéjjel. Valamire.
(Ezt a riportot 2016-ban írtam. Azt hiszem, nem kell itt most részletekbe menően bizonygatni, hogy a helyzet azóta semmilyen téren nem lett jobb. Sőt. Sokat romlott.
Na ehhez hasonló helyeken dolgoznak pl. Bódis Krisztáék, meg a többi fantasztikus civil, időt, energiát nem kímélve, hittel és szeretettel, a kormány, az állam helyett, általában igen erős ellenszélben.
Ami pedig a "drogstratégiát" illeti, csak röviden bemásolok ide egy részletet a Drogriporter pár nappal ezelőtti posztjából:
„Itt baj van. Az olcsó, mérgező kotyvalékok, szintetikus szerek elárasztották az országot. Ezt meg kell fékezni, bármi áron. Külön kormánybiztost fogok kinevezni, zéró toleranciát vezetünk be, Pintér Sándor belügyminisztert pedig arra kértem, hogy a kábítószer-kereskedőkkel szemben rendeljen el hajtóvadászatot” – jelentette ki Orbán Viktor tegnap.
Arra gyanakszom, hogy miniszterelnök úr itt valami nagyon komoly időhurokba került.
1) "Szintetikus szerek elárasztották az országot" - de hát nem most árasztották el az országot, hanem 2010 óta árasztják. 15 év után most esett le neki, hogy "itt baj van"?
2) "Zéró toleranciát vezetünk be" - Európa legszigorúbb drogjogi szabályozása van nálunk. Rétvári államtitkár többször kijelentette a sajtóban: "Magyarországon zéró tolerancia van a kábítószerekkel kapcsolatban." Ami van, azt hogy lehet újra bevezetni?
3) "Külön kormánybiztost fogok kinevezni" - 2010 előtt kb. 20 ember dolgozott a minisztériumban a nemzeti drogkoordináción, és még egy tucatnyian a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetben. Ezeket azóta teljesen leépítették, nemzeti drogstratégia 5 éve nincs.)
Kicsit másfelől ugyanez: M. 14 éves volt, amikor a ráckeresztúri gyerek-drogrehabon találkoztam vele. Soha nem felejtem. 11 éves kora óta volt masszív drogfüggő, ahogy ott a legtöbb tini. Ezeket mondta akkor többek között:
„...aztán anyám elhagyta apámat, négy-öt éves lehettem. Apát eléggé megviselte a dolog, úgyhogy elkezdett drogozni. Lassan mindent eladott a házból, már kajára való sem volt. Pár hónapra rá nevelésbe vettek a nővéremmel együtt, egy befogadóotthonba kerültünk. Aztán anyához mentünk, de anya addigra elkezdett inni. Azt csináltam, amit akartam, senkit sem érdekelt. A nővérem már rég drogozott, amikor bekerült az intézetbe, úgy tizenegy voltam, mikor először beleszívtam a cigijébe. Az még sima fű volt. Mintha tűzijáték robbant volna a fejemben, tetszett is. Aztán már mindig mentem hozzá, hogy adjon még, még! Egy évig így ment, akkor már egyáltalán nem jártam be a suliba. Akkor újra kiemeltek a családból, megint befogadóotthon. Ott kezdtem el keményen biofüvezni (egy olcsó, szintetikus méreg, ami hamar függőséget okoz). Mert ott nagyjából mindenki biózott.
Amikor észrevették, hogy súlyos a helyzet, átraktak egy vidéki gyermekotthonba, hogy majd ott biztos leszokom. Nem tudom, hogy gondolták, mert ott még többen nyomták, mint előtte a gyűjtőben, lányok, fiúk, szinte mindenki tizenegy fölött. Meg is tanultam hamar, kitől kell venni, kimenőkön mindig jöttek a dílerek, és akkor én már mindenből kértem, ami volt. Szintetikus bogyók, LSD, speed. Csak ezt láttam magam körül. Reggelente hánytam, folyton hallucináltam, összeesett az arcom, lefogytam. Akkor az ottani pszichológus keresett nekem egy helyet, és ezt találta itt. Mikor idehoztak, kivoltam, hogy úristen, mi ez, hát csupa bolond. De legalább tó van. Aztán szép lassan átfordult bennem, hogy ha már itt vagyok, akkor kezdek magammal valami jót. De öt hónap után lett valami kis balhé, egy félreértés, és akkor visszaküldtek az intézetbe. Egy hónapig bírtam drog nélkül, de ott lehetetlen tisztának maradni.”
M.-ről pár hónappal ezután - most már hét éve- már semmit sem tudtak a rehab dolgozói. Úgy egy éve kérdeztem Orsolics Zénót, a ráckeresztúri intézmény akkori programvezetőjét, javult-e azóta a helyzet. Íme a múlt tavaszi válasza:
"A helyzet szinte semmit sem változott! Országosan egy vagy kettő olyan ambulancia van, ahol kifejezetten serdülő addiktológia is van. Úgy látom, hogy a gyermekaddiktológia megrekedt. Úgy érzem, hogy a szociális szféra magasról le van ejtve. Nagy a szakember hiány, a bérek rendkívül alacsonyak, megbecsülés nincs, a legtöbb helyen a körülmények nagyon rosszak sajnos. Én eljöttem és 4 éve csak magán praxisban dolgozom, de lassan mindenki eljön a szociális területről, pedig így is szakemberhiány van. Szupervízióra nincs keret, pedig nagyfokú a kiégés a kollégák körében. A szférában sokaknak 2-3 munkahelye van, hogy életben tudjon maradni."
(Bármilyen dühítő és szomorú ez az egész, kérlek ne szomorú és dühös emojikat tegyetek ide, hanem csak sima like-ot, vagy,bármi mást , mert a dühös és szomorú jeleket állítólag nem szereti az algoritmus, és gátolja miattuk a poszt láthatóságát...) (Dobray Sarolta/Facebook)
