Minél közelebb érzi magához az ember a halált, annál inkább érzi életben magát – ebben a mondatban sűrűsödik össze mindaz, amit a seattle-i hegymászó, Garret Madison mondott a Wirednek arról, miért akarnak egyre többen részt venni egyre extrémebb luxusnyaralásokon.
Ezek az utak nem a kényelemről, a hatcsillagos all inclusive ellátásról vagy az extraszolgáltatásokról szólnak – pedig a célcsoportban nincs akkora különbség. Az übergazdagok az utóbbi években, különösen a koronavírus-járvány kitörése óta érdeklődnek egyre gyakrabban olyan utak iránt, amelyek egyszerre pumpálják az adrenalinszintjüket és az egójukat is.
Hiszen másképpen ki mondhatná el magáról, hogy nyolc nap alatt, több megállót beiktatva helikopterrel repülte át az Atlanti-óceánt, bejárta az Antarktisz hegyeit, vagy a Himalája valamelyik 8 ezer méter feletti csúcsát? Vagy éppen a Titanic roncsait: ilyen jellegű út volt ugyanis a Titan nevű, tengeralattjárónak becézett lélekvesztő legutolsó útja is. Az öt ember halálát okozó tragédiáról mi is részletesen beszámoltunk, a legfrissebb fejlemények szerint pedig az OceanGate nem is szervez több utat az óriáshajó roncsaihoz.
A hajó fizikai sérülést, érzelmi traumát és halált okozhat
A cég még június végén indította útjára fedélzetén öt emberrel az ómenszerű névvel megáldott tengeralattjárót, a Titant. A Titanic roncsainak megközelítését célzó expedíció viszont tragédiába torkollott: kicsivel több mint másfél órával a tengerbe merülés után elvesztették a kapcsolatot a támogató hajójukkal, majd az egész világ végigkövethette, hogyan vesznek el az utolsó remények is arra, hogy élve előkerüljenek a Titan utasai.
A hatóságok napokkal később bejelentették, hogy megtalálták a hajó roncsait, ami feltehetően felrobbant az óceán mélyén. Egyes források szerint emberi maradványokat is felfedezhettek a tragédia helyszínén, az amerikai parti őrség pedig nyomozni kezdett a Titan ügyében.
Az utakat szervező OceanGate már két éve folyamatosan szervezte a túrákat a Titanic roncsaihoz. A legmodernebb fény- és szonár navigációs rendszerekkel, belső és külső 4K-képes kamerákkal felszerelt tengeralattjáró korábban soha nem látott perspektívából mutatott be képeket az elsüllyedt óriáshajóról. De ahogy arról mi is beszámoltunk, voltak technikai komplikációk is a Titannal kapcsolatban, legyen szó az 50 dolláros kontroller megbízhatóságáról, a támogató hajóval való kommunikációról vagy éppen a kísérleti jellegű kialakításáról.
A később feltehetően felrobbant Titan búvárhajó merülés közben Új-Foundland partjainál – Fotó: Oceangate Expeditions / Reuters
Arról nem is beszélve, hogy nem sokan engedhették meg maguknak a túrát a tenger mélye felé: egy út egy utasnak 250 ezer dollárjába, azaz átszámítva nagyjából 85 millió forintba került. Ezért cserébe nyolc órát tölthettek a résztvevők egy 2×2×6 méteres kabinban ülések nélkül, ráadásul egy olyan nyilatkozatot is aláírattak velük, miszerint a Titant „egyetlen szabályozó szerv sem hagyta jóvá vagy tanúsította, és a hajó fizikai sérülést, fogyatékosságot, érzelmi traumát vagy halált okozhat”.
Felmerülhet minden józanul gondolkodó emberben a kérdés: mégis kinek érné meg egy ilyen út, amelybe végig bele van kódolva a halál kockázata?
Amikor már az Északi-sark is smafu
Aki felszállt arra a hajóra, annak semmiféle illúziója nem lehetett arról, hogy ez biztonságos. Ez is a vonzerő része: a [Titanic] roncsa elképesztően megközelíthetetlen, veszélyes megközelíteni, és mélyen bele van ágyazódva a mitológiánkba. Ráadásul nagyon kevesen mentek csak utána
– mondja Jules Mountain a Wirednek. A brit vállalkozó maga is gyakran jár extrém túrákra – egy alkalommal például helikopterrel kelt át az Atlanti-óceán egyik partjáról a másikra. A nyolc nap alatt megtett, több mint 6400 kilométeres túra során Észak-Kanada, Grönland és Izland fagyos pusztaságain kellett megállnia, hogy feltöltse üzemanyaggal a helikoptert, ami nagyjából 560 kilométer megtételére volt képes egy tankkal. Mountain állítása szerint akkor vállalta a túrát, amikor kiderült, hogy egy adott ponton repülés közben kell üzemanyagot tankolnia a gépbe a túléléshez.
„Az előző célom az Északi-sark elérése volt, de az túl könnyűnek tűnt. Nem tűnt elég veszélyesnek, hiszen onnan bármelyik pillanatban kimenthetnek. Ennél a kihívásnál viszont akár egy motorhiba is halálos lehet, hiszen senki nem tud kimenteni a távoli jéghegyek és erdők közül. És ez adja meg azt az adrenalinlöketet, amikor leginkább életben érzed magad” – mondja Mountain.
Nem túl nagy iparág az extrém turizmus, de annál gyorsabban növekszik: az elmúlt években egyre több cég jött létre, hogy kielégítsék a szupergazdag kalandozók vágyait. Carl Shephard, az Insider Expeditions alapítója a Skiftnek arról beszélt, hogy csúcskategóriás ügyfeleik mindig valami olyan különlegességet keresnek maguknak, amit „még soha nem csinált senki”. Így adnak ki simán 100 ezer dollárt (34 millió forint) egy déli-sarki kalandért, vagy akár 450 ezer dollárt (152 millió forint) egy űrtúráért a Tejút felfedezésére.
A túrák környezeti hatásáról egyébként kevés szó esik az erről szóló cikkekben, holott ahogy arról például a Himalájára szervezett turizmus esetében beszámoltunk, rengeteg hulladékkal jár az üzemszerűvé vált expedícióztatás. A Mount Everestet megcélzó, alapvetően felkészületlen mászók hátrahagyják például gyakran a felszerelésük egy részét, a sátrakat, a kiürült oxigénpalackokat – az alaptábor környezete pedig beszámolók szerint már-már egy szeméttelepre hasonlít.
Akik eljönnek, végső soron szenvedni akarnak
Nem kockázatmentes az ilyen túrák esetén az üzemeltetők munkája sem. Egy seattle-i hegymászó és túraszervező, Garret Madison szerint a Mount Everest-túrákat a résztvevők átlagosan 1 százaléka nem éli túl – ez magasabb halálozási arány az amerikai hadsereg közelmúltbeli konfliktusaihoz képest is.
A feljutás a hegyre, és a veszélyekkel való szembenézés az, ami ezt ennyire vonzóvá teszi
– mondja Madison a túráról.
Az Insider Experiences becslések szerint évente 30 extrém utat szervez ügyfeleinek – ezek Shephard szerint felérnek „az élet legerősebb drogjával”: „Akik már elég pénzt kerestek az életükben, azoknak az ehhez hasonló élmények jelentik a legújabb és legértékesebb valutát. Az idő az emberek legfontosabb vagyona. Egyre több és több egyedi élményt akarnak, amivel minden lehetségest meg lehet tapasztalni. Ezt a mámort szeretnénk megadni az ügyfeleknek. Ez az igazán különleges.”
Turisták és tudósok az 1950-ben alapított, a UK Antarctic Heritage Trust (UKAHT) által múzeumként működtetett Y bázison, az antarktiszi Patkó-szigeten, 2023. február 26-án – Fotó: Sebnem Coskun / Anadolu Agency / Getty Images
A Boston Consulting Group már 2013 óta követi az „élményalapú luxuscikkek” piacának alakulását és annak exponenciális növekedését, írja a Curbed. Különösen a koronavírus-járvány kitörése okozott robbanást az új iparágban, szakértők szerint 70 százalékkal nőtt ezekre az igény az elmúlt években. Garret Madison szerint is főleg a Covid után jelentkeztek egyre többen hozzá expedíciókra:
Egy ügyfél tavaly 200 ezer dollárt fizetett egy teljes útért az antarktiszi Vinson-hegyre. Ez a legújabb trend: a milliárdosok saját privát kalandokat rendeznek a barátaikkal, és magángépekkel utaznak a Déli-sarkra.
A borsos árak ellenére azonban közel sem kínálnak luxuskörülményeket az utak: Madison 75 ezer dolláros Everest-túráján már a meleg zuhanyzó is kényelmi szolgáltatásnak számít: „Akik eljönnek a kalandozásaimra, azok végső soron szenvedni akarnak egy kicsit – így érzik magukat igazán életben. Máskülönben valami ötcsillagos Four Seasonsben szállnának meg valahol.”
A magas árba viszont beleszámítják a biztonsági költségeket is: Madison cége szakértő idegenvezetőket és logisztikai know how-t is biztosít a túrákhoz, a nyugati szakértők mellett pedig helyi serpák is kísérik, segítik a szupergazdag kalandorokat. Emellett mindig van náluk pluszoxigén, jó minőségű étel, és állandó kapcsolatban állnak a felfedezőkkel.
Kockázat nélkül mindenki ezt csinálná
„Általában az élvezet és a cél határozza meg a boldogságot, és ez korábban főleg az anyagi javak vásárlásáról, vagy éppen a jótékonykodásról szólt. Idővel a javak újraelosztása még mindig célul tud szolgálni ugyan, de az élvezetet egyre nehezebb elérni” – magyarázta a Wirednak Grace Lordan, a London School of Economics viselkedéstudományi docense. Lordan szerint valóban egyre többen keresik a boldogságot a luxuscikkek helyett az életveszélyes expedíciókban – ebben pedig az ego is nagy szerepet játszik.
Ma már elérhetőbbek a luxustermékek a tömegek számára is. És mindannyian jobb anekdotákat akarunk elmesélni a vacsorapartikon. Így a kockázatokat eleve jobban tűrő vállalkozók egyre inkább olyan élményekre vágynak, amit addig csak nagyon kevesen léptek meg. Miután felépítettek egy nagy céget, hasonlóan rendkívüli teljesítményt akarnak nyújtani a magánéletükben is.
Jó pár dollármilliárdos digitális tranzakciókkal tornázta fel a vagyonát – egy-egy ilyen expedícióval pedig végre megtapasztalhatják fizikai tűrőképességük határait is a halálosan veszélyes mutatványokban.
„Főleg az ötvenes, hatvanas éveikben járó férfiak számítanak a célcsoportnak, akik ki akarják élni magukat. Át akarnak kelni a Khumbu-jégesésen vagy az Everest halálzónájának északi gerincén – ahelyett, hogy csak egy íróasztal mögül figyelnék azt, hogyan nő egyre a vagyonuk. Minél közelebb érzi magához az ember a halált, annál inkább érzi életben magát” – mondja Garret Madison.
A Titan tragédiája is rámutat arra a tényre, hogy az extrém luxusutazások magukban rejtik a halál kockázatát is. De Jules Mountain szerint éppen ez az utak vonzereje: „Ezek a kihívások mindig kockázattal járnak. Máskülönben mindenki ezt csinálná.” (Transtelex)
