„Annyit csalódtak 14 éves korukra, hogy már nem beilleszkedni, csak túlélni akarnak” – mondja egyik megszólalónk, aki öt éven keresztül dolgozott gyermekfelügyelőként egy gyermekközpontban.
Ő akkor ábrándult ki a munkájából, amikor egy gyerek a cipőfűzőjével akart véget vetni az életének, és nem kapott érdemi segítséget, másik megszólalónk mindennap sírva járt haza nevelőként. A szakemberek azonban arra figyelmeztetnek: nem érdemes csak a horrorsztorikat sorolni, a kegyelmi ügy miatt a társadalom figyelmét a lehetséges megoldásokra kell irányítani.
„Minden gyerek szabadulna a gyermekotthonokból – kezdi az álnéven megszólaló huszonéves Petra, aki két éve egy fővárosi gyermekotthonban dolgozott nevelőként, vagyis inkább mindenesként. – Elsősorban a gyerekeket kellett ellátnom, tanulnom kellett velük, intézni nekik az iskolát, elvinni őket orvoshoz, megvenni a ruháikat. Mindemellett mostam rájuk, főztem, takarítottam és adminisztráltam.”
Minderre az állami forrásokból működő otthonoktól kaptak „hírhedten kevés” pénzt. „Amikor beütött az infláció, csak kapkodtuk a fejünket, hogy fogunk kijönni” – állítja. Ruhákat csak háromhavonta tudtak vásárolni, és hiába kerestek olcsó üzletekben cipőket vagy nadrágokat, nem mindig volt keret arra, amire szükség lett volna.
Ősz végén érkezett hozzánk egy gyerek, akinek az összes ruhája nyári volt. De nem tudtunk neki újat venni, mert a ruhapénzre még egy hónapot kellett várnunk. Közben kaptuk az iskolától az üzeneteket, hogy miért nincs a gyereknek kabátja. Végül egy kolléga hozott neki egyet.
Petra az intézetben egy csoportért, azaz tizenkét gyerekért volt felelős. Szerinte az ideális az lenne, ha két-három nevelő tudna figyelni ennyi gyerekre. A helyzet akkor lett rosszabb, amikor többen is felmondtak. „Előfordult, hogy annyira kevesen voltunk, hogy egy másik intézetből kellett áthívni gyermekfelügyelőt az éjszakai műszakra. De az is, hogy két felnőtt jutott az egész házra, ami azt jelenti, hogy három csoportra kellett vigyázniuk. Lehettek közös foglalkozások, például filmnézés, de egy 12 órás műszak két felnőttnek három csoporttal, az nagyon sok munka. Foglalkozni a gyerekekkel, mellette takarítani, mosni, főzni, és közben biztonsági őrt is kellett játszani, mert például az egyik gyerek az ablakon keresztül akar meglógni az otthonból.”
Petra szerint annyira gyakori volt, hogy a gyerekek különböző úton-módon megszöktek az intézetből, hogy
minden gyereknek előre megírták a körözési lapját.
„Ha bármi probléma volt, például nem értük el, pedig már vissza kellett volna érnie az iskolából, akkor beszóltunk a rendőrségre, akik kiadták az országos körözést. Nálam például két-három gyerek mindig volt a csoportban, akik szökésben voltak. Valószínűleg az egyik rokonuknál bujkálhattak.”
A leterheltség miatt sok nevelő ki van égve, így sokszor agresszívek, és nem szeretettel szólnak a gyerekekhez. „Ők már olyan bútordarabok, akiket nem lehet az otthonokból kimozdítani. Vannak lelkes nevelők is, akik kitalálják, hogy új módszertannal kell próbálkozni, és máshogy kell beszélni a gyerekekkel, de a lelkesedésük addig tart, amíg a gyerekek le nem köpik őket, vagy nem bántják őket fizikailag. Ezekben a helyzetekben pedig nem kapnak segítséget. Az idősebb kollégák is csak legyintenek, és azt mondják, hogy aki ebben a szakmában akar dolgozni, annak ezt bírnia kell.”
Traumatizált gyerekek, kiégett nevelők
A csoportokban vegyesen voltak 11 és 17 év közötti gyerekek. Petra szerint arra próbáltak figyelni, hogy testvéreket ne szakítsanak szét, ahogy arra is, hogy a kisebbek is egy csoportba kerüljenek, de erre nem volt mindig lehetőség. Az sem volt ritka, hogy az újonnan érkezők abba a csoportba kerültek, ahol éppen volt hely, és ha nem bírtak velük, akkor egyszerűen csak továbbküldték őket egy másik otthonba. „Nagyon gyakori, hogy dobálgatják a gyerekeket. Érkezik egy problémás gyerek, aki többszörösen traumatizált, és nyilván nem fog tudni beilleszkedni rögtön. Feszegeti a határokat, megszökik, nem fogad szót, amivel a kiégett nevelők nem tudnak mit kezdeni, hanem azt mondják, hogy ez nem fog menni, és továbbküldik. Az a baj, hogy ez csak tovább ront a helyzeten, mert a gyerek nem tud megszokni, megszeretni egy környezetet. Ezek a gyerekek tele vannak traumákkal, iszonyú sérültek. Belecsöppenek egy környezetbe, ahol tizenegy másik gyerekkel vannak egy csoportban, és minden műszakban más felnőttel találkoznak. Persze van egy nevelőtestület, de a felmondások miatt az is sokszor változik. Egyáltalán nincs annyi szeretet és gondoskodás, amennyit megérdemelnének, vagy amennyi kellene ahhoz, hogy megküzdjenek azokkal, amiken keresztülmentek.”
Vannak kifejezetten speciális gyerekeknek fenntartott otthonok, ahol elméletileg több eszköz és erőforrás áll a dolgozók részére, hogy segítsenek azoknak a gyerekeknek, akiknek viselkedési problémáik vannak, lopnak egymástól és a nevelői szobából, agresszívek, bántják a többieket, gyakran a nevelőket is. Petra szerint azonban a speciális gyermekotthonok is állandóan tele vannak, ezért esélyük sem volt áthelyeztetni bárkit.
Miután sokszor sírva ment haza az otthonból, Petra egy év után úgy döntött, otthagyja a nevelői állását. „Igazából arra jutottam, hogy még fiatal vagyok ahhoz, hogy ebben a munkában kiégjek. Aki ezt a szakmát választja a pálya elején, azt gondolja, hogy ő tökéletes nevelő lesz, aki empatikus, végtelenül türelmes, és sosem fog kiabálni. Csak aztán idővel kiütköznek a rendszer hibái, mennyire nincs pénz, mennyire nem érdekli az államot, hogy mennyit kellene foglalkozni ezzel a rengeteg gyerekkel. És akkor már eszedbe se jut, hogy te amúgy szívesen jöttél ide.”
Szeretném meg nem történtté tenni ezt a pár évet
„Mi kellett a felvételhez? Az, hogy vagyok” – mondja Andrea (nevét kérésére megváltoztattuk), aki egy, a Petra által már említett, speciális igényű otthonban volt gyerekfelügyelő. Ez nem nevelőotthon és nem is javítóintézet, ide azok a gyerekek kerülnek, akik nehezen kezelhetőek.
„Nehéz felidézni emlékeket, mert szeretném meg nem történtté tenni ezt a pár évet. Borzasztó volt, értelmetlen szélmalomharcnak éreztem az egészet” – folytatja. A története azért is tanulságos, mert főként olyan nevelők kapnak nyilvánosságot, akik aktívan küzdenek a rendszer ellen, Andrea azonban azt mondja el, milyen könnyű belefásulni a munkába és belesimulni a rendszerbe.
Andrea már jóval 50 felett volt, amikor egy válságos időszakban jelentkezett az intézménybe. „Megszűnt a vállalkozásunk, azonnal kellett egy munkahely. Egy régi alkalmazottam mondta, hogy a gyeriben mindig van felvétel gyerekfelügyelőnek, próbáljam meg. Semmilyen papírt nem kértek az elején, csak azt, hogy töltsek ott egy fél napot. Ez nem a hivatalos felvételi eljárás része volt, csak arról szólt, hogy nézd meg, van-e ott keresnivalód, hogy lásd, milyen gyerekek vannak itt, láss bele az otthon működésébe.”
A helyszín egy régi iskola volt átalakítva, csak 12-18 éves fiúk. Minden csoportnak volt egy nagy nappalija konyhával, négy darab kétágyas szoba, egy közös fürdőszobával és egy tanteremmel. Minden csoportban nyolc gyerek volt, egy nevelő jutott rájuk. Egy nevelői szoba is volt minden csoportban. „Mindent zárni kellett, ez volt a legfeltűnőbb, de nem tűnt tragikusnak semmi. A gyerekek ugyan nem voltak barátságosak, sem velem, se senkivel, de láthatóan a nevelőt, aki épp akkor dolgozott, kedvelték. És ő is a gyerekeket, mert ő is ott nőtt fel a gyermekvárosban.”
Megszökni se tudott szerencsétlen
Másnap igent mondott, a feltétel a nyolc osztály volt, és az, hogy időközben elvégezze a gyermekvédelmi asszisztensi tanfolyamot. Pár napon belül el is kezdte a munkát. „Elég döbbenetes volt az első néhány nap. Azért ezek kemény srácok. Először felmérik, hogy ki vagy, mire vagy alkalmas. Annyi mindenen keresztülmentek, hogy nem is nagyon engedtek közel magukhoz senkit, mert arra régen mindig ráfáztak. Dörzsölt gyerekek voltak, akik sok ilyen helyet megjártak. Nem is igazán szerettek mesélni a történetükről.
Volt, aki kimondta, hogy senkiben nem fog bízni. Annyit csalódtak már 14-16 éves korukra, hogy tudták, csak magukra számíthatnak. Ők nem beilleszkedni, túlélni akartak már akkorra. Pedig voltak köztük nagyon jó képességű gyerekek is.
Mit csináltak a fiúk egész nap? „Lézengtek, egymást piszkálták. Rácsok voltak az épületen, hiába volt egy nagy udvar, szabadon nem járhattak ki-be. És hogy a nevelők mit csináltak? Mi is tengtünk-lengtünk. A nevelő szerepe az volt, hogy vigyázzon a gyerekekre.”
Andreáék napi 12 órás műszakokban váltották egymást. „Hivatalosan 8-tól 14 óráig kellett volna lenni egy pedagógusnak velük, ebben az időszakban zajlott volna a tanítás. De nem volt tanítás. Amikor jött az igazgató vagy a helyettese, akkor összerántottak egy órát. A pedagógusnak kellett volna felkészíteni a gyerekeket a vizsgákra. Segítséggel nagyrészt le is vizsgáztak, csak tűnjek már onnan el.”
Andrea szerint egyes kollégák a gyerekekkel tartottak rendet. Azokkal, akik erősek és okosak voltak. „Ilyenkor a kollégák mindenfélével lefizették őket, főként dohánnyal, étellel, kolbásszal, csipsszel, csokival, kólával.
Egyes nevelők azt is hagyták, hogy a fogyatékosokat bántsa a többi gyerek, még megszökni se tudott szerencsétlen. És persze a nevelők is verték a gyerekeket, ez mindennapos volt.
A munkatársai általában nem voltak túl képzettek, és nem volt túl komplikált a helyzetről alkotott képük sem, teszi hozzá Andrea, és szerinte sokan azért dolgoztak itt, mert máshol nem kaptak munkát. „Volt, aki úgy fogta fel, hogy könnyű munka, nem kell igazából semmit csinálni. Úgy is mondhatom, hogy szartak bele, megkapom a lóvét, és kész. Volt, aki tudott okoskodni, adományból lenyúlni dolgokat. Mások a ruhapénzből csentek el. A legtöbbször a nevelő vásárolt be a gyerekeknek, az ő ízlése szerint a kínaiban. Mondjuk úgy, hogy sokan intéztek maguknak ajándékokat. De nem nagy dolgokra, mondjuk egy zoknira kell gondolni.”
Voltak kedvenceim, főleg azok, akiket a többiek is bántottak
Hogy kaptak-e ezek a gyerekek ott szeretet? – teszi fel a kérdést Andrea. „Volt, aki közelebb került hozzájuk, de nem ez volt a jellemző. Az elején én is főztem nekik, vittem be nekik dolgokat. Akkor úgy éreztem, hogy volt érzelmi kötődés. Voltak kedvenceim, főként azok, akiket a többiek kihasználtak, bántottak. A mai napig emlékszem egy fogyatékos kisfiúra, 12 évesen került oda. Nagyon kicsi és törékeny volt, tipikus áldozat. Esténként meséltem neki, hogy elaludjon. A többiek általában már nagyobbak voltak, ők nem mesét akartak, hanem horrorfilmet. Egyébként volt tévé, de azt valaki mindig szétverte. Szóval úgy éreztem, hogy ezt a 12 éves fiút meg kell védenem. De később ő is inkább nagyobb akart lenni.”
A volt nevelő szerint a gyerekek egymással is nagyon kegyetlenek voltak, a gyengébbeket, fogyatékosokat bántották. „Mindennapos volt az erőszak, extrém durva, kontroll nélküli verekedések voltak, egyik pillanatról a másikra robbant a dolog. Ilyenkor szóltam a portásnak, aki szétválasztotta őket. Számomra a legmegrázóbb az volt, amikor
egy kortárs bántalmazás után a cipőfűzőt a nyaka köré tekerte egy gyerek, azt mondta, nem bírja tovább. Hogy kapott-e valami támogatást? Jól megverte egy másik. Szóval túl sok szép emlék itt nem nagyon tud összejönni.
Andrea is azt mondja, hogy a szökések rendszeresek voltak. Szexuális zaklatásról nem tud, „de ha valaki meg akarta volna tenni, könnyen megteheti”, teszi hozzá. „Voltak arról pletykák, hogy egy nevelőnő szexuális kapcsolatot létesített a 14 év feletti fiúkkal. Pénzzel megvette őket, ruhát, csokit kaptak, a fiúk pedig egymásnak adták tovább az információt a lehetőségről. Aztán ez a nő szerelmes lett az egyik fiúba, ezért egy másik fiú panaszt tett egy vezetőnél, nem volt kivizsgálás, azt a választ kapta, hogy ez nem lehetséges. A házban egyébként volt egy nagy piros jelzőtelefon, azt lehetett használni, ha valaki úgy érezte, hogy veszélyben van. Azt nem tudom, hogy hova volt bekötve, csak azt, hogy valami csoda folytán soha nem működött.”
Andrea állítja, se pszichológus, se gyám nem kérdezte meg tőle soha, hogy mi van egy-egy gyerekkel. „Egy gyámnak sok gyereke van, akár 50 is lehet. Én azt tapasztaltam, hogy ezek a gyámok nem voltak képben soha a gyerekek életével kapcsolatban, számukra ez csak egy munka volt, ami csak a pénzről szól. De ez általában is igaz: Magyarországon a gyermekvédelem a pénzről szól, a nevelőszülőség is a pénzről szól. Ezen a ponton egy jó képességű gyerek is elkallódik, nincs esély, csak véletlen, ritka, szerencsés esetek vannak.”
A nő egy idő után hiábavalónak érezte a munkáját. „Látszott, hogy a gyerekekért semmi nem történik. Egy idő után már én is féltem közel kerülni hozzájuk, kijátszottak, valótlan dolgokat állítottak, nem volt könnyű. Közönyössé nem tudtam válni, nem akartam tovább látni, hogy bántják őket, vagy azt, hogy az adományokat hogyan kezelték.
Nagyon szeretném kitörölni, amit egymással csináltak ezek a gyerekek, és amit velük tett a rendszer – nem is csak a nevelők, az egész társadalmunk.”
Súlyos abúzusok az intézmények falai között
„Gyakran előfordul, hogy a gyerekek nem megfelelő fizikai körülmények között élnek, az intézmények felszereltsége hiányos. Sok olyan szakember dolgozik a gyermekvédelmi rendszerben, akinek nincs megfelelő végzettsége, ezért nem elég felkészült, nem alkalmas erre a feladatra. Hiába van remekül kidolgozott, szofisztikált szűrési módszer például a nevelőszülők kiválasztására, ha a munkáltató nem tud elég nagy körből válogatni” – mondja az aktuális állapotokról Szlankó Viola, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatója.
Minden gyermekotthonokról szóló jelentésben az olvasható, és megszólalóink tapasztalatai is azt támasztják alá, hogy óriási a szakemberhiány, és egyre alacsonyabb végzettséggel vesznek fel gyermekotthoni gondozókat és nevelőket. Miközben „csak akkor van esélye egy gyereknek meggyógyulni és felépülni az átélt traumából – és a családjából való kiemelés önmagában ilyen –, ha a traumák kezelésében jártas szakemberek foglalkoznak velük. A velük foglalkozó embereknek tudniuk kellene, mi az a trauma, és hogyan lehetséges a trauma bázisán zajló személyiségfejlődés, hogyan kell az ilyen gyerekeket nevelni; amellett persze, hogy sok szeretetet, törődést és figyelmet kapnak” – magyarázza Szlankó Viola.
A másik súlyos probléma a rendszert átható erőszak kérdése. Hogy mennyire tipikus a bicskei eset, azt Boros Ilona, a TASZ egyenlőség projektvezetője szerint nehéz megmondani, viszont egyértelműen az egyik legsúlyosabb kategória. „Nagyon remélem, hogy a szexuális abúzus nem rendszeres, de a fizikai abúzus viszont egészen biztos, hogy mindennapos jelenség a gyermekotthonokban. Az olyan esetek is idetartoznak, amikor a gyerekek bántalmazzák egymást és a nevelők nem avatkoznak közbe. Mindennapos nevelési eszköz, hogy »bokszoljátok le egymás között« – ez több jelentésből is látszik.”
Az ilyen esetekről a jogvédők rendszerint úgy szoktak tudomást szerezni, hogy egy-egy jóérzésű nevelő nem bírja tovább, és anonim módon ír nekik. „Leírják az iszonyú történéseket, de legtöbbször nem árulják el, hol történtek, mindent anonimizálnak” – mondja Boros Ilona. Ilyenkor a TASZ azt szokta javasolni a nevelőknek, hogy járuljanak hozzá, hogy a jogvédők megkereshessék az ombudsmant. A másik lehetőség, hogy maguk a nevelők teszik meg ezt, vagy besétálnak a rendőrségre – ugyanakkor a félelem miatt ez a legritkább forgatókönyv. Így maradhatnak súlyos abúzusok évekig az intézmények falai között.
A magzatnak nem az élethez, a jó élethez van joga
Évtizedeken át dolgozott Magyarországon a gyermekvédelemben felső vezetőként Péter. A gyermekvédelem maradt, az ország változott, mégis kérte, hogy változtassuk meg a nevét. Mivel nemzetközi szinten van rálátása arra, hogyan is lehet jobb a gyermekvédelem, nemcsak a magyar rendszer nyilvánvaló hibáiról, hanem a lehetséges megoldásokról szeretne beszélni. „Borzasztóan fontos, hogy az ország erre végre odafigyel. Remélem, hogy az emberek nemcsak azt látják majd, mi történik, hanem hogy minek nem lenne szabad megtörténnie. Így a rémálmokról nem beszélek, az nem visz előre.”
A gyermekvédelmi rendszer eleve kármentő akció, mondja. „A lényege, hogy amikor már baj van, kimentik a gyerekeket. Pedig a gyermekvédelmi nevelést a magzati korban kéne kezdeni. A magzatnak nem az élethez, a jó élethez van joga. Ez sok mindent jelenthet, például hogy a szülő káros szenvedélyektől mentes, ez azért fontos, mert a magzati korban már eldőlnek dolgok, biológiailag is. És ez csak a genetika, a szociokulturális üzenetek több generációra mennek vissza.
Minden újszülött egy A4-es papírlap, ami tele van firkálva, és nem tudod megfejteni. De ha a gyermek jó állapotú, jó idegrendszerű, akkor van esély arra, hogy majd tud jó döntéseket hozni.
A nekünk nyilatkozó nevelők szerint is valóban rendkívül gyakori, hogy a gyerekek már valamilyen hátránnyal kezdik az életet, gyakran a szülő függősége miatt. „A részképességzavarok és a mentális zavarok miatt gyakran szükség lenne fejlesztőpedagógusra, logopédusra, pszichológusra, de gyakran sem az eredeti, sem a nevelőszülőnek eszébe se jut ez. Nemcsak pénz nincs rá, nem is tudják, hogy létezik ilyesmi. És sokszor igazuk is van, mert egyes környékeken alig akadnak ilyen szakemberek. Muszáj lenne megsokszorozni a terápiás kapacitást is az egyéni fejlesztés mellett.” De nem kilátástalan a helyzet, hangsúlyozza Péter. „Számos jó példa van akár a környező országokat tekintve is. Persze a változáshoz széles körű támogatásra lenne szükség, nem csak felügyeletei rendszerre, épp ezért fontos, hogy a társadalom végre odafigyel ezekre a gyerekekre.” (Telex)
