Elmondom, hogy zajlott ugyanez Magyarországon
Több mint húsz évet töltöttem újságíróként, majd szerkesztőként, majd különféle vezető pozíciókban kormányzattól független nagy hatású magyarországi hírportáloknál. Emiatt nekem a közelmúltbeli szlovákiai események: a kommunikáció beszüntetése bizonyos médiaszereplőkkel, újságírókkal – azt kell mondjam, sajnos – jól ismert, szokványos húzásoknak tűnnek a szlovák kormányfő részéről.
2002-ben kezdtem újságíróként dolgozni, tehát tisztán előttem van az az időszak is, amikor Magyarország a Riporterek Határok Nélkül szervezet sajtószabadság-listáján az élvonalban volt (2006-ban például a 10. helyen 170 ország között). Akkoriban ha kérdéseket tettem fel a hatóságok, kórházak, pártok, minisztériumok magas rangú képviselőinek, válaszoltak. Ez aztán teljesen megváltozott, ahogy a sajtószabadság-listán Magyarország helyezése is: 2023-ban már csak a 72. helyezést szerezte meg, Togóval és Sierra Leonéval hasonló szintre kerülve, az Európai Unió országai között utolsóként.
A sajtószabadságért aggódó független szervezetek gyakran kiemelik, hogy a magyar médiatér egyik legkomolyabb problémája a médiatulajonosi struktúrában keresendő: mára nagyon kevés olyan médiaorgánum van Magyarországon, amelynek a tulajdonosai semmilyen módon nem kötődnek a politikához, politikusokhoz, vagy valamilyen, a kormányzathoz szuper-lojális szervezethez.
Ebben a cikkben viszont nem a médiagazdasági szempontokat részletezem, hanem összeszedtem pár pontban, hogy milyen egyéb, a szabad médiateret befolyásoló lépéseket tapasztaltam Magyarországon annak ellenére, hogy Magyarország legfontosabb jogi dokumentuma, az Alaptörvény is kimondja, hogy „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit”.
A szabad médiát érintő, konkrét, mindennapos példákat hozok, amelyek azért is lehetnek érdekesek a szlovákiai olvasóknak, mert gyakran tűnik úgy, hogy Robert Fico szívesen követi Orbán Viktor módszereit.
Nem vagytok szimpatikusak? Nem beszélek veletek!
Robert Fico hivatalba iktatása után közvetlenül úgy felmérgesítette magát a Markíza televízió egy korábbi (konkrétabban: a jelzáloghitelek kamatrendezésével kapcsolatos) kampányígéretéhez kötődő újságírói kérdésen, hogy belengette, nekimegy a csatornának. Hogy mire is gondolt pontosan, arra nem kellett sokáig várni, hétfőn határozottan közölte, hogy mindennemű kommunikációt felfüggeszt a Markízával, és mellette a három leglátogatottabb, legnagyobb hatású, a kormányzattól független lappal: a Denník N, a Sme és az Aktuality újságok munkatársaival.
Orbán Viktor Magyarországáról érkezve egyáltalán nem ismeretlen, hogy a kormányfő kiválasztottakra és maradékokra osztja a médiatér képviselőit, és önkényesen némul el, ha a neki nem kedves médium kérdezi.
Orbán több mint 15 éve nem adott egyetlen nagyinterjút sem olyan médiumnak, amely valódi, kritikus kérdéseket tehetne fel neki. Orbán Viktor maga mondta el 2019-ben, hogy miért nem áll szóba a számára nem baráti sajtóval: szerinte egy interjú nem bikaviadal, és máshogy is el tud jutni a választókhoz. „Az interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval” – fogalmazott 2019 januárjában. Olyan interjúkba egyszerűen nem megy bele, ahol szerinte „eleve rosszindulatú ember előítéletes kérdéseket tesz fel”. Az ilyen kormányfői kijelentések viszont hatással vannak a hatóságok, oktatási tankerületek, kórházigazgatók viszonyulására is a médiához, nagyon gyakran ők sem mernek szóba állni a sajtóval.
Sőt, 2018-ban, amikor az akkor legnagyobb, piacvezető hírportálnál, az Index.hu-nál dolgoztam, az egyik kollégám, Fábián Tamás egy rendezvény után bemutatkozott Orbánnak, közölte, hogy az Indextől érkezett és megpróbált kérdéseket feltenni, a miniszterelnök a Donald Trumptól már jól ismert formulával válaszolt:
Az Index? Az egy fake news gyár, oda nem nyilatkozom.
Kísértetiesen hasonlít mindez a mostani Fico-érvelésre, aki azt mondja, azért bojkottál bizonyos média-képviselőket, mert szerinte gyűlöletet terjesztenek a pártja ellen.
Matúš Kostolný, a Denník N főszerkesztője szerint viszont Fico nagyon is törvényt sért. „A kiadókról és kiadványokról, valamint a médiaszolgáltatásról szóló törvény is világosan kimondja, hogy a közhatalmi szerveknek egyenlő alapon kell tájékoztatást nyújtaniuk a tevékenységükről“ – írta egy Facebook-posztjában, emlékeztetve arra, hogy Fico egyébként törvény ide vagy oda, már jó ideje nem áll szóba a Denník N munkatársaival, és a Sme szerkesztőségével szemben is kritikus. 2012 és 2016 között Fico kormányfőként megtiltotta a pártja által jelölt minisztereknek, hogy válaszoljanak a Denník N kérdéseire.
A minisztériumoktól sincs válasz
A nem válaszolás a magyar médiatérben működő újságíróknak évtizedes, mindennapos tapasztalat. De nem volt mindig így. Tisztán emlékszem, eleinte mennyire felháborodtam, amikor a minisztériumok abbahagyták a válaszadást riporterként feltett kérdéseimre.
Merthogy abbahagyták, pontosabban: rendkívül ritka, hogy reagáljanak. Csak egy példa arra, milyen nehéz az információhoz hozzáférni: amikor a napi 500 ezer olvasót vonzó hírportál, a Telex főszerkesztője voltam, egyik évben 100 napon át feljegyeztük, hány kérdést küldünk ki ilyen-olyan témákban a minisztériumoknak. Az újságírás egyik alaptézise ugyanis, hogy nem találgatunk, nem véleményezünk, hanem az adott ügyben megkérdezzük az érintett feleket, lehetőséget adunk a megnyilatkozásra. A közéleti témáknál pedig sok esetben valamelyik minisztérium is illetékes. Ahogy ebben a cikkben is megírtam, ebben a 100 napban, még 2021-ben, összesen 52 különféle megkeresést küldtünk 11 különböző minisztériumnak, és mindössze 9 választ kaptunk. Igen, jól látják. 52-ből 9-et.
És a pluszpoén: a kilenc között olyan is volt, amely csak annyit közölt, hogy nem válaszol a kérdésre.
Szelektív tájékoztatás
A sajtótájékoztatókra sincs bármelyik médiumnak bebocsátás. 2021-ben nem engedték be a kormány sajtótájékoztatójára például a Direkt36 nevű magyarországi tényfeltáró újságírói műhely kollégáit, akik rendszeresen írnak komoly korrupciós ügyekről, és ők leplezték le a Pegasus nevű durva izraeli kémfegyvert, amivel az Orbán-kormány kritikusait és magyar újságírókat is célba vettek. De rendszeresen nem léphetnek be a kormányzati sajtótájékoztatókra a független hetilap, a Magyar Hang riporterei sem, pár éve a Fidesz szóvivője annyit reagált erre a tényre, hogy a terem kapacitásai korlátosak, és punktum.
A választásokon a Fidesz eredményvárójára is válogatnak, melyik médiumot engedik be vagy zárják ki, de például idén október 23-án, a nagyon fontos magyar nemzeti ünnepen Orbán Viktor nagyrendezvényére sem volt bebocsátása a nem baráti újságíróknak. Senkinek sem.
A kormányülésekre Magyarországon egyáltalán nem mehetnek be az újságírók, a programpontok nem nyilvánosak, és utólag sem teszik nyilvánossá részleteiben, hogy miről volt szó. Gyakran a szerkesztőségek csak a kormánytagok Facebook-posztjaiból értesülnek arról, hogy kormányülés zajlik vagy zajlott. Korábban ez nem volt így, csak az első Orbán-kormány szakított a 150 éves magyar hagyománnyal, amikor rögzítették és/vagy részletesen jegyzőkönyvezték a kormányüléseket.
Aztán ott van az is, hogy ha beengednek a körülbelül kétheti rendszerességgel tartott kormányzati sajtótájékoztatóra, akkor nézettségtől, népszerűségtől, olvasottságtól függetlenül a kormány előnyben részesíti a kérdezés sorrendjében a rendszeres kormányzati sajtótájékoztatókon a kormányközeli újságírókat és médiájukat, a kritikus médiumok pedig hátul kullognak a sorban.
Kérdezek valamit, én nem kapok választ, de egy kormányközeli lapban üzennek valamit
Több esetben tapasztaltam olyan jelenséget is Magyarországon, hogy ha valamilyen minisztériumtól, hatóságtól, politikai szereplőktől kérdez a szabad média képviselője valamit, akkor egyáltalán nem kap választ. Ugyanakkor még a kérdezés napján vagy kisvártatva megjelenik valamilyen – teljesen egyértelműen a kérdésre reagáló – reakció valamelyik, a kormánynak kedves lapban. Egy példa erre: egy volt kollégám kérdez valamit a beígért határidőhöz képest jócskán megcsúszó és az eredeti összeghez képest jócskán elszállt költségvetéssel fejlesztett vasút- és autópálya-építésekről, nem kap választ, de másnap megjelenik egy cikk egy kormányközeli lapban a vasút- és autópálya-építésekről, amelyben persze azt, hogy nem készült el a fejlesztés a határidőre, és hogy túlzó a költségvetés, azt meg sem említik.
Ezeknek a reakcióknak az a funkciója, hogy mire a kérdést feltevő újságíró cikke megjelenik, a kormánybarát médiatérben szerepel egy bizonyos, jellemzően a kormányzati narratívába illeszkedő üzenet a témában, továbbá, így nincs lehetőség arra, hogy interaktív kommunikáció alakuljon ki (mondjuk egy interjú formájában) az újságíró és az illetékes között. Mert olyankor még akár további kérdésekkel is jöhetne a médiamunkás, ugye.
Politikai érdekeknek megfelelően működő hirdetési piac
Tradicionálisan a lapok, tévék hirdetésekből szerzik a bevételeiket, és Magyarországon sokkal kevésbé jellemző (még), hogy a médiaorgánumok olvasói bevételekből tartsák fenn magukat, mint itt, Szlovákiában. Magyarországon a hirdetési piac is politikai hatások alatt áll, Magyarországon ugyanis a legnagyobb hirdető maga az állam.
Legtöbbször politikai hirdetéseket közölnek, ritkábban pedig valóban közérdekű, ismeretterjesztő tájékoztatókat, és ezekkel együtt hatalmas mennyiségű állami pénz áramlik a médiapiacra, és az áramlás iránya politikailag erősen meghatározott. Az állami reklámköltés ketté szabja a médiapiacot: főként a kormánypárthoz közel álló médiumok kapják. Tehát nem elsődlegesen azt a célt szolgálják, hogy a lehető legtöbb emberhez eljuttassanak fontos, mindenkit érintő üzeneteket, nem elsődlegesen a nézettségi és olvasottsági adatok alapján döntenek a reklámköltésekről, hanem politikai, ideológiai alapon. Sokszor a reklámköltések valódi funkciója az, hogy fenntartsák a baráti médiumokat, amelyek piaci alapon nem élnének meg.
Amikor az Index.hu főszerkesztő-helyettese voltam, 2020-ban, a Covid járvány kitörése idején naponta körülbelül másfél millió olvasónk volt. A járványkezeléssel kapcsolatos állami ismeretterjesztő reklámok, például: mossuk meg a kezeinket, viseljünk maszkot és menjünk el oltásra, ott voltak a legtöbb kormányközeli médiában, de valahogy mégsem jöttek az Indexre, ami akkoriban a legnagyobb és legtöbb olvasóval rendelkező hírportál volt. És nem azért nem jelentek meg az Indexen ezek a hirdetések, mert mi nem hoztuk volna le őket. Ezek a fontos üzenetek napi másfél millió embert értek volna el. Volna.
Közérdekű adatot szeretnél? Várj jó sokat!
A közérdekű adatigénylés Magyarországon nem az újságírók kedvence. Habár törvényileg meghatározott módon az átláthatóság jegyében a közérdekű adatokat nyilvánosságra kell hozni, az állami szervek mégis rendkívül megnehezítik ezt a folyamatot. Előfordul, hogy az adatsorokat olyan módon adják át, amelyben nehéz keresni: például nyomtatva, vagy képként beszkennelt, a keresésre alkalmatlan pdf formátumban. De rendszeres például az is, hogy arra hivatkoznak, hogy az igényelt adat, dokumentum döntés-előkészítésre szolgál, és a döntés-előkészítésre szolgáló anyagokat a törvény szerint nem kötelesek kiadni.
A megkeresett hivatalok olyan módon is akadályozzák az adatkéréseket, hogy kivárják a törvényben előírt, a szlováknál eleve hosszabb, 15 napos válaszadási határidőt, majd annyit írnak, hogy nem ők az illetékesek. Azt viszont már nem árulják el, hogy ki, melyik hatóság az. Ráadásul 15 nap után még 15 nappal meghosszabbíthatják a válaszadási határidőt.
A közérdekű adatok megismeréséhez fűződő alapjog gyakorlása pár évre még nehezebb lett a koronavírus-járvány miatt bevezetett veszélyhelyzeti rendelkezésekkel Magyarországon. Ez idő alatt a kormány döntése értelmében a hivataloknak jogában állt a veszélyhelyzettel összefüggő feladataikra hivatkozva kétszer 45 nappal meghosszabbítani a válaszadási határidőt a közérdekű adatigénylési ügyekben. Rendszeresen éltek is ezzel a lehetőséggel, és az Európai Unió nyomására csak 2023 januárjától szüntették meg ezt a gyakorlatot.
Világjárvány van? Ne mutasd meg senkinek!
A rendkívül nagy hírértékű, mindenkit érintő és mindenkit érdeklő esetekben is nehéz a magyar állam különféle hatóságaitól, intézményeitől választ kicsikarni. A koronavírus-járvány alatt például szinte egyáltalán nem sikerült.
Magyarországon a kórházakba, egészségügyi intézményekbe egyáltalán nem engedték be a kormánytól független médiát a koronavírus-járvány első hullámában. Abban az időszakban még a Telexben dolgoztam, és több mint 50 alkalommal kértünk fotózási engedélyt tucatnyi intézménytől, de egyikbe sem engedtek be minket. De nem csak a Telexet, egyetlen független média munkatársát sem. A Covid idején rendszeresen online sajtótájékoztatókat tartott a járványügyi vezető hatóság (úgynevezett operatív törzs), és hiába kérdeztük őket, átlagosan tájékoztatóként öt kérdést tettünk fel, egyszer sem kaptunk választ. Később a budapesti Fővárosi Törvényszék ki is mondta, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma jogtalanul utasította ki a sajtót a kórházakból.
