Amikor egy vers ellen a teljes magyarországi propagandagépezet felsorakozik, és epét, sárt, hányást kezd okádni, csak azért, hogy elfedje azoknak a metaforáknak az igazságtartalmát, amik lerántják a leplet az évek óta sulykolt hazugságokról, az már az autoriter rezsim biztos jele.
Markó Béla Alkalmi versét a békéről a Transtelexen publikáltuk két nappal ezelőtt, a hatása pedig felért egy cunamival. A Mandiner, a Magyar Nemzet és a Demokrata egyszerre nyitott tüzet a szerzőre.
Az eszeveszett vagdalkozás, a gyűlölet, amit megpróbáltak felkorbácsolni, valójában visszaigazolás: jó ez a vers, mert a hatalom bármit megtenne, hogy az irodalmi szöveget és annak szerzőjét hiteltelenítse. A kormánysajtó tollnokai versengve igyekeztek válogatott címkézéssel, minősítgetésekkel lejáratni, megbélyegezni a költőt. Belevésni az emberek fejébe valamit, ami felülír minden egyéb tudást, ami Markó Bélához, a magyar történelemhez, vagy egyáltalán a versolvasáshoz és értelmezéshez kötődne.
Egy dolgot azonban figyelmen kívül hagytak a publicista urak: a magyar irodalom történetében nagy hagyománya van a hatalommal szembeni meg nem alkuvás tartásából született verseknek. És legyen szó A walesi bárdokról, a Levegőt!-ről, vagy bármely más, az önkény ellen felszólaló versünkről, mindig a vers győzött, sohasem a propaganda.
Az előzmények
Indítsuk kicsit messzebbről a történetet, hogy lássuk a folyamatot a maga teljességében. 2022-ben úgy húzta be Orbán Viktor a választásokat, hogy amint lerohanta Oroszország Ukrajnát, rögtön elkezdett békét kiáltani. Azóta az úgynevezett békepártiság különböző formákat öltött, sőt úgy tűnt egy adott pillanatban, hogy keresni kell egy másik gumicsontot, mert ebből már semmit sem lehet kipréselni. Az embereket ugyanis sokkal jobban érdekelte a bicskei áldozatok ügye, Novák Katalin pedofilbotránya, a politizáló püspök szerepe a különböző háttérmachinációkban, az Orbán-kormány hallgatása minderről, mint az időnként megjelenő kondukátor, aki mély beleéléssel mondta el többször egymás után a varázsigét. Ráadásul színre lépett egy erős hangú, a propagandát tehetségesen dekonstruáló új politikai szereplő is a magyarországi szcénán: Magyar Péter, akinek látványos felfutása tetemes kárt okozott a Fidesznek. Hogy valójában mekkorát, néhány nap múlva pontosan kiderül.
A propaganda
Egyszóval a helyzet egyáltalán nem volt biztató, a kormánypropaganda pedig mindeközben csetlett-botlott, nem talált mondást a történtekre. Ekkor pattant ki a zseniális ötlet, hogy maradjon a régi szlogen, csak tegyenek még több pénzt a kampányba, tekerjék fel ismét a háborúval való riogatást, mert ha egyszer sikerült azzal megmenteni a helyzetet, talán másodszor is be tudják húzni a szavazókat. Mozgásba lendült a gépezet: irtózatos mennyiségű pénzt égettek el, teleplakátolták egész Magyarországot, békemenetet szerveztek, megtöltötték az online tereket, a közmédiát pedig valósággal elárasztotta az iszonyatos háborús hisztéria. Egy 38 perces híradóban például 75-ször szerepelt az a szó, hogy háború. Ehhez percenként kétszer kellett kimondani. Hasonló nagyságrendben mondták a békét is, de kizárólag abban a kontextusban, hogy ennek egyedüli letéteményese a Fidesz és szavazótábora. Egész Európában.
De nemcsak Magyarországon terjedt az őrület, futószalagon jöttek Erdélybe is a fideszes politikusok, hogy Kelemen Hunorral duóban nyomják a békeszólamokat, amik nem szólnak semmiről, azon túl, hogy az egyszerű emberek józan ítélőképességét szétcincálják.
Autonóm, saját kisebbségpolitika, saját ügyekkel való kampányolás helyett az RMDSZ is beállt a Fidesz háborús retorikát nyomató kampányába, belekergette saját szavazópolgárait is a háborús őrületbe, arról nem is beszélve, hogy végig úgy kampányolt, hogy a román valóságból csak az AUR veszélyt nyomatta a szavazóknak, mintha egy újabb vasgárdista korszakban élnénk. Tette ezt egy érdekes kognitív disszonanciával, hisz a román szélsőjobb szuverenista szólamai pontosan összecsengenek azzal, aminek Kelemen Hunor is tapsolt a budapesti C-PAC-en.
A vers
Markó verse a maga egyszerűségével hatott: néhány sor elegendő volt ahhoz, hogy a rengeteg pénzből felépített béke-narratíva logikai bukfencei nyilvánvalóvá váljanak. A történelmi példák – a Nyerges-tető, az aradi vértanúk, Zrínyi, Dobó – mind azt emelik ki, hogy morális kötelesség a védelmező fél mellé állni.
A „publicisták” azzal vádolják Markót, hogy versével haza- és nemzetárulónak bélyegzi azokat, akik az orosz-ukrán háborúban a béke és a tárgyalás mellett állnak. Állításaikat azonban nem érvekkel, hanem minősíthetetlen jelzőkkel támasztják alá.
Szándékosan félreértelmezik a költő által felhozott történelmi párhuzamokat.
Szerintük Markó a magyar történelem hősi pillanatait vonja kétségbe. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Markó épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar történelemben mindig a védelmező fél mellett álltunk, és ezt a hagyományt kellene követnünk Ukrajna esetében is. A torkuk szakadtából hülyézők és hazugságot kiáltók tulajdonképpen megpróbálják elterelni az olvasó figyelmét a vers mondanivalójáról, és egyszerűen le akarják nyomni a torkán azt a kétbites üzenetet, hogy Mar-kó-Bé-la há-bo-rú-pár-ti. Arról pedig egy szót sem ejtenek, hogy Ukrajna számára az a fajta béke, amiről Orbántól Kelemen Hunorig mindenki szónokol,
nem béke, hanem kapituláció, amit – mint a vers is emlékeztet – a magyar történelem során sosem támogattunk.
Az a vád, hogy Markó háborús propagandát folytat, amikor a védelem fontosságáról beszél, annyira abszurd, amennyire félelmetes ez a teljes téboly, amibe belehajszolták a magyarokat: a védelem és az ellenállás melletti kiállást, a jogos önvédelem támogatását kikiáltani háborúpártiságnak, és erről meg is győzni több millió embert, ilyesmire csak a legelvetemültebb totalitárius rendszerek képesek.
A kilövési engedély
Az össztűz, amit Markó Béla ellen indított a magyar kormánysajtó, azt jelzi, ez egy irányított akció. Nem szabad véleménynyilvánításról van szó, nem megrögzött versfogyasztó kritikusok megszólalásáról, hanem a propagandagépezet bábjairól, akik vezényszóra, egyszerre támadnak, mert valaki megadta Markóra a kilövési engedélyt. Ez a fasiszta tempó a központosított hatalom jellegzetessége, amely ellenségképet kreál, epét hány, és naponta mérgezi az olvasók ezreit ilyen szövegekkel. A kormánypropaganda célja nem a valódi vita vagy a szabad eszmecsere, hanem a társadalom megosztása és az ellenségképek fenntartása. Ez a módszer nem újkeletű: hasonló taktikákat alkalmaztak a totalitárius rendszerek, legyen szó a náci Németországról vagy a sztálinista Szovjetunióról. A propagandagépezet célja, hogy elnyomja az igazságot és uralja a közvéleményt, miközben elhallgattatja azokat, akik szembeszállnak vele.
Természetesen politikai vonatkozásai is vannak a történetnek, Markó nem csupán költő, hanem az RMDSZ volt elnöke is, ami még hangsúlyosabbá teszi a történteket.
A támadás politikai tett is, amely azt jelzi, hogy a Fidesz-kormány úgy tekint az RMDSZ-re, mint egy olyan szervezetre, amelynek már csak egyetlen szerepe lehet: bólogatni.
Az üzenet világos: kussoljon mindenki, amikor a Fidesz hallatja a hangját. Ha a jelszó béke, akkor ne rondítson bele a kórusba semmiféle különvélemény. Ez a hozzáállás nem csak a magyarországi közéletet, közérzetet mérgezi, hanem egyértelműen az erdélyit is. A nemzetegyesítés arról szól, hogy a Fidesz itt is mindent és mindenkit irányítani akar. Az RMDSZ és a többi határon túli kisebbségi magyar szervezet függetlenségét felszámolták, a magyar kormány mindenkit ellenőrzése alá vont.
A vers körül kialakult szennyvihar pontos fokmérője, hogy a mai Magyarországon milyen mértékben uralja a közbeszédet a kormánypropaganda. Az igazság, a morális kötelesség és a történelmi hűség mellett kiállni nem könnyű, de elengedhetetlen. Markó Béla verse és annak támadása is ezt mutatja: a hazugságokkal szemben az igazságot kell védeni. Ez a valódi hősiesség. (Transtelex)