A Stockholm-szindróma, mint attitűd és magatartásforma egy 1973-as svédországi túszdrámáról kapta a nevét, amelynek során a fogvatartottak, hogy darabokra tört biztonságérzetük szilánkjait megőrizzék, érzelmi kötődést alakítottak ki a túszejtők iránt.
Stockholm-szindrómával azonosítottak alatt a pszichológiai szakzsargon és a köznyelv azóta olyan, félelemben élő kiszolgáltatottakat ért, akik őszinte rokonszenvet táplálnak a félelmük tárgyát képező személlyel vagy személyekkel. Azonosulás az agresszorral a félelem csillapításának, a még súlyosabb trauma elkerülésének vagy könnyebb elviselésének reményében – ez a Stockholm-szindróma.
Percenként elhangzó vélemény az izraeli terrormerényletek és megtorlóakciók kapcsán, hogy a zsidó állam igenis felelős a konfliktusért – és aligha csak Magyarországon jellemző ez a fajta problémafelvetés. Mind baloldaliak, mind jobboldaliak körében sokan nem akarják tudomásul venni, hogy ami a gázai paleszinok és az izraeli zsidók közt folyik, az nem etnikai konfliktus, hanem a nyugati életmód ellen zajló vallásháború. Ha ugyanis ezt elismernék, abból az következne, hogy az ellenséggel nem lehet békét kötni, mert nem a maga státuszáért küzd, hanem a nyugati emberiség státusza ellen, ugyanakkor legyőzni sem lehet, hiszen láthatatlan, ugyanis nem a fizikai, hanem a szellemi térben szerveződik, úgyhogy elhúzódó háborúra kell berendezkedni a huszonegyedik században, amit muzulmán terroristák vívnak majd nem muzulmán civilek ellen. Biztonságosabb érzéssel jár azt gondolni, hogy Izrael kiprovokálta ezt a támadást, mert ez esetben a Nyugat az iszlamizmussal mégis berendezkedhet egy békés egymás mellett élésre, csak a nyugati államok polgárainak jól kell viselkedniük, nem kell lerajzolniuk a prófétát, meg nem kell bizonyos városrészekben túl rövid szoknyát hordaniuk, és akkor a vallási fanatikusok mindenkit engednek majd nyugodtan fogyasztani. Csakhogy ez nem opció: a dzsihadisták akkor hagyják majd békén a nyugati emberiséget, ha az áttér az egyedüli igaz hitre, ha naponta ötször imádkozik, ha Mekkába zarándokol, és ha minden évben megtartja a Ramadánt. Ez persze nagyon nehéz helyzet, de a Stockholm-szindróma meg az ahhoz tartozó kollektív élethazugság még bőven ronthat rajta.
Ahol muszlim kisebbség vagy szomszédság állandósul, a fegyveres konfliktus elkerülhetetlenné válik: Izraelben palesztinok, Kínában ujgurok, Oroszországban csecsenek, Indiában pakisztániak – az etnikumok nevei változékonyak, a jelenség azonban minden régióban megegyező. Az iszlamisták követelése nem teljesíthető, mert a kalifátusnál kevesebbel nem érik be. A probléma abból következik, hogy az iszlám civilizáció közegében nem történt felvilágosodás, ezért nem zajlott le szekularizáció. Az állam és az egyház összefonódása nyomán a Korán egyszerre szent könyv és alkotmánytervezet, a mecset egyszerre szentély és pártszékház, az imám egyszerre hitszónok és komisszár. A forgatókönyv mindig ugyanaz: muszlim etnikum először vallási kisebbségnek nyilvánítja magát, és a lelkiismereti szabadság elvére hivatkozva kisebbségi jogokért folyamodik, amint azonban eléri az érdekérvényesítés számbeli küszöbét, politikai párttá szerveződik át, és a Korán alkotmánytervezetével indul a választásokon. Recep Tayyip Erdoğan török elnök 1997 decemberében nyilvánosan szavalta el a kedvenc versét, melynek sorai nem hagynak illúziót a civilizációk békés együttélésére vonatkozóan. „A mecsetek a laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a szuronyaink, a hívek a katonáink.”
Mivel az iszlám még felvilágosodás előtt álló civilizáció, államalakulatai nem demokratizálhatóak: ahol kiírnák a szabad választást, ott győzne az iszlám párt, és az állam teokratikus köztársasággá alakulna – ezt az adott ország magas rangú tisztviselői és katonatisztjei természetesen nem várják ki. A török alkotmány arról rendelkezik, hogy amennyiben a választást az iszlamista párt nyeri meg, a hadsereg köteles azonnal átvenni a hatalmat – nem véletlen, hogy Erdoğan elnök a maga hatalmi helyzetéből is csak nagyon óvatosan, sok fokozatban bírja iszlamizálni Törökországot úgy, hogy a kormánypártot ciklusról ciklusra a politikai iszlám ideológiájára hangolja át. A fentieknek megfelelően muzulmán többségű államban a mai napig kétféle berendezkedés valósult meg: diktatúra és kalifátus. Naivitás azt várni, hogy az a muszlim többség, amelyik a maga államaiban nem hajlandó a képviseleti demokráciára, majd alkalmazkodik az európai hitetlenek világi törvényeihez.
Legfőbb ideje lenne észrevenni, hogy az Izraelben történt gyilkosságsorozat semmiben nem különbözik a párizsi Bataclanban 2015-ben lezajlott terrortámadástól, a 2016-ban Brüsszelben folytatott merényletektől, vagy az Ariana Grande manchesteri koncertjén 2017-ben rendezett robbantástól: valamennyit dzsihadisták intézték nem muszlim civilek ellen úgy, hogy semmilyen követelést nem fogalmaztak meg – mert amit végrehajtottak, az nem kikövetelhető cél érdekében intézett akció, hanem a nyugati civilizáció egésze elleni háború egy ütközete volt.
A politikai iszlámmal nincs békés együttélés. A Nyugatnak legalább a maga államaiban ki kell kényszerítenie az iszlám civilizáció felvilágosodását, a szekularizáció minimumát és a világi törvények tiszteletét – a titkosszolgálatoknak a hitszónokok európai mecsetekben zajló tevékenységét szigorúan kontrollálniuk kell, a politikai agitációt folytató imámoknek pedig nem lehet maradásuk a kontinensen. Európa nem engedheti meg, hogy államaiban az iszlám jog, a saría rendelkezései érvényesüljenek, mert azok alapjaiban mondanak ellent a nyugati társadalomfejlődés vívmányainak, teljesülésük pedig európai normákat tagadó államokat képez az európai államokon belül. Európa népeinek észre kell venniük, hogy Izrael az ő háborújukat vívja a Közel-Keleten, amit az európaiak sem fognak tudni megúszni, legfeljebb elhalasztani, aztán a mainál is nehezebb demográfiai és politikai helyzetben megvívni. A Stockholm-szindrómás tömegek mindaddig túszok maradnak, míg meg nem értik, hogy az együttérzésben oldott rettegésük tárgyai nem a megértésükre meg a szeretetükre pályáznak – a megfélemlített európaiak csak akkor törhetnek ki szorult helyzetükből, ha végre kiállnak a civilizációjuk értékrendje meg az ahhoz tartozó életmód mellett, mert annak a kultúrának, amelyik lemond a saját értékeiről, esélye sincs a fennmaradásra.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/42. számában jelent meg október 20-án.