Orbánék kulturálisan megszállják Szlovákiát

Leginkább az olyan fogalmakkal találkozunk, mint a területszerzés, einstand, értelmiségcsere, a nemzeti intellektuelek helyzetbe hozása, a vidékiek bosszúja a fővárosi értelmiség ellen vagy épp a hegemónia kialakítása. Ez utóbbira okot adnak például Orbán Viktor szavai is, aki a hegemónia fogalmának kidolgozójára, Antonio Gramscire úgy hivatkozik, mint akinek sokat köszönhet hatalmi stratégiájának kidolgozásában.

Hogy ez mennyire él a magyarországi politikai gondolkodás kormánybarát részében, arról Békés Márton könyvei győzhetnek meg minket, aki szerint „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!”

Éppen ezért érdemes ezzel összefüggésben megnézni azt, hogy mi történik a magyarságpolitikában, vagyis a határon túli magyar közösségekre mindez hogyan telepedik rá. A Szlovákiában élő magyarok esete azért is érdemel figyelmet, mert itt Robert Fico személyében egy olyan kormányfő van hatalmon, aki példaként tekint Orbánra, tanul tőle, és akinek hatalmi stratégiája szintén egyre inkább emlékeztet a Magyarországon használtra (amelynek eredője pedig leginkább Putyin és a szovjet éra).

Gramsci félreolvasásai

Gramsci nézeteit a hegemóniáról a hatvanas évektől kezdve mind az újbaloldal, mind az újjobboldal átveszi, de ahogy Éber Márk Áron tanulmánya meggyőzően megmutatja, mindezt a lényegétől megfosztva teszi. Szerinte „egy ilyen dialektikus egységként értelmezhető tömb részmozzanatokra szabdalása baljós következményekkel jár. Hogy mi a politikai és mi a társadalmi, mi a kulturális és mi a gazdasági, mindenkor egymással összefüggésbe vonva érthető meg”, majd hozzáteszi, hogy egymástól elszakítva nem érthetők meg a folyamatok, bár „éppen ez történt a kulturális hegemónia fogalmával, amelyet az újbaloldali és újjobboldali értelmezésében a felépítmény részének szokás tekinteni”.

Gramsci szerint a hegemónia kiépítése ugyan arra való, hogy megszerezzék a társadalomban a szellemi és erkölcsi vezetést – és mindezt nem pusztán a kényszernek köszönhetően, hanem leginkább a széles tömegek önkéntes beleegyezésével, azokkal együttműködve, érdekeinek figyelembevételével –, de nem pusztán a kulturális hegemóniát jelenti, hanem része a társadalom feletti uralom is, amihez pedig az állam és annak rendfenntartó szervezeteinek megszerzése a kulcs. Az olasz gondolkodó értelmezésében azonban az állam nemcsak a „kormánygépezetet” jelenti, hanem annak hátterét, a polgári társadalmat is.

Tehát egy komplex rendszerrel állunk szemben, amit például Alain de Benoist, az újjobboldal egyik alapító teoretikusa is leegyszerűsített, mikor a saját irányzata érdekében próbálta kihasználni, kulturális jelenséggé egyszerűsítve. Éber szerint pedig ugyanezen az úton jár a magyar kormány kultúrpolitikáját ideologizáló Békés Márton is, aki több könyvet is szentelt a témának, vagyis a kultúráért folytatott harcnak, a fennállt kulturális hegemónia megkérdőjelezésének, ellenhegemónia kialakításának.

Érdemes még egy embert idézni a témában, Orbán Viktort, aki a Tranzit fesztiválon 2023 augusztusában a következőket mondta Gramsciról: „Gramsci azt írja – amit a lengyelek egyébként jobboldali, keresztény változatban csináltak meg 1980–1981-ben –, hogy ha az ellenfeled kezében van a politikai hatalom, és nem tudod onnan kivenni (…) akkor ne azt célozd meg, hogy rángatod a kezéből a jogart, mert nem tudod kivenni. Hanem azt a kulturális környezetet, kontextust változtasd meg, amiben a hatalom gyakorlása történik. És ha ezt meg tudod változtatni, ha te tudod megmondani, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a helyes, mi nem, mi a szép, mi a csúnya, mi a célszerű, mi nem célszerű, ha nálad van az a képesség, hogy ezt megmondod, akkor előbb-utóbb át fogod venni majd az intézményes hatalmat is. Ez Gramsci.” Pontosabban ez Orbán Gramsci-értelmezése, ami pontosan beleillik a fenti félreolvasások sorába.

Hegemónia a kultúrában Magyarországon, rövid összefoglaló

Valós hatalom birtokában pedig Orbánék meg is valósítják ezt az elképzelést. A hegemónia kiépítését több területen végzik, nemcsak az új értelmiségi réteget építik, hanem az új tőkésréteget is, és mindent, ami a hatalom megszilárdításához szükséges – az állam elrablása mellett azt a „polgári társadalmat”, ami Gramsci elmélete szerint ott áll mindig mögöttük. Ráadásul gyakran nem riadnak vissza a kényszertől sem, láthattuk például az SZFE, vagy a tanárok esetében. De a független színházak kivéreztetése is ebbe a sorba vehető.

Orbánék kezében vannak az állami források, legyen szó a központi költségvetésből finanszírozott, egyébként „független” alapként működő NKA-ról (amelynek autonómiáját hatalomra kerülésétől fogva csorbította a Fidesz), az állami hirdetésekről, amelyek elkerülik a nem kormánypárti sajtót (és amelyek Magyarországon sokkal nagyobb mértékben vannak jelen a média költségvetésében, mint Szlovákiában), vagy épp az Orbánék által alapított intézmények felé az államháztartásból áramló pénzről, a különféle pályázatokról, amelyek a kultúra területén is a NER felé billennek.

A kultúra intézményi része is ebbe a hatalmi rendszerbe illeszkedik. Létrehoztak egy sor megaintézményt, mint például a Közép Európai Sajtó és Média Alapítványt (KESMA), a Matthias Corvinus Collégiumot (MCC), a Magyar Művészeti Akadémiát (MMA). Előbbi a kormánypárti sajtót tömöríti és hozza helyzetbe, a másik az új elit kinevelésében érdekelt, a harmadik pedig a művészet területén hozott létre egy alternatív rendszert. De a három kiemelt intézmény mellé sorolni lehetne a különböző tudományos, sőt áltudományos intézményeket is (ennek a keveréke például a Magyarságkutató Intézet, amely hol tagadja, hol épp bizonyítja a finnugor nyelvrokonságot), nem beszélve a folklór kitüntetett szerepéről – aminek jogossága természetesen kétségbe vonhatatlan egy szintig, azon túl némely területei azonban már a nemzeti giccsképzés hagyományát viszi csak tovább.

A másik oldalon pedig ott vannak azok az intézmények, amelyeket a maguk képére alakítottak, kezdve a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA), amelynek kutatóhálózata Magyar Kutatási Hálózat nevén működik tovább a NER-ben. De mondhatjuk a már említett Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE), amit a diákok ellenállása ellenére hajlítottak be a rendszerbe, de az alapítványi kézbe juttatott egyetemek is ide sorolhatók a politikai akarat nélkül leválthatatlan kuratóriumaival. És még itt is sorolhatnánk a példákat a könyves, a színházi, az újságírói stb. világból.

De az intézményi háttér, a finanszírozás és az értelmiségi réteg cseréje mellett fontos az is, hogy milyen kulturális standardokat állít be ez az új hegemónia, vagyis az azt képviselő intézmények, értelmiség. Ebből a szempontból  nemcsak a lojális értelmiség standardjai fontosak, hanem a társadalom más rétegeinek szokásai, stílusai is. Ezek befolyásolásában pedig mintha kiélné magát Orbán. Ennek szól az, hogy megjelenik disznóvágásokon, pálinkával koccint, focimeccsen szotyizik, irredenta szurkolói sálakat visel. Ez utóbbit általában a híveinek szóló, vagy épp provokatív politikai üzenetként értelmezték, de nem csak ebben a térben értelmezhető, hanem legalább annyira kulturális szempontból is.

Ennek szól Győzike és más hasonló celebek felemelése olykor egészen az „udvarig”, de Bayer Zsolt és a hozzá hasonló véleményvezérek arrogáns kocsmai stílusa is, a kormánymédia cinizmusa, a hamis nosztalgiára épülő (népi) giccs szinte minden nagyobb állami rendezvényen. A legutóbbi választások eredményének magyarázata során merült fel több elemzőben is az, hogy a Fidesz népszerűsége amiatt is töretlen, mert a sokak által fogyasztott popkultúrát magas szinten is elfogadottá tette.

Nagyban zajlik tehát Magyarországon a kulturális hegemónia kialakítása és fenntartása (és itt sem elhanyagolható annak például gazdasági vonzata) a politikai haszon érdekében. Egyrészt az értelmiségi réteg lecserélésével, másrészt a kulturális standardok átalakításával, amelyeknek távolról sincs közük a konzervatív értékekhez. Így éri el a hatalom a társadalom minden részét: sokak számára személyes preferenciáik megerősítését jelenti a fennálló hegemónia, mások eltűrik s akár a rendszer részévé is válnak, azokat azonban ellenségként kezelik, akik nem értenek vele egyet, és próbálnak ellehetetleníteni minden kísérletet egy ellenhegemónia kialakítására.

Határon túli hegemónia – a szlovákiai magyarok

S ha a magyarországi vezető politikai erők a (kulturális) hegemónia kialakítására törekszenek, akkor számolhatunk azzal, hogy mindezt kiterjesztik a határon túlra is, hiszen épp Orbánék azok, akik a nemzet egységét az utóbbi időben a legtöbbször szóba hozták. Egyrészt tehát a kulturális-politikai identitásukhoz tartozik ez, másrészt pedig a hegemónia kialakítása a határon túl politikai hasznot jelent számukra, egészen konkrétat is azokban az országokban, ahol nem tiltják a kettős állampolgárságot. Az állampolgárságot igényelt határon túliak többségében Fidesz-szavazókká válnak, ami tovább erősíti a pártot a választásokon.

Ezért érvényesítette hegemóniáját a NER a határon túl, leginkább kulturális téren, hiszen az vihető át legkönnyebben a határokon, de a gazdasági támogatásokra is számos példa van, nem beszélve az egyes kulturális támogatások gazdasági potenciáljáról. Mindebben a segítségére voltak az ottani magyar közösségekben működő, vastagon pénzelt kulturális-politikai szövetségesei. Ahol már konkrét szavazatra válthatta ezt a hegemóniát, ott erősen, a Vajdaságot szinte letarolta, és a romániai magyarok esetében is óriási hatással bírt. De Szlovákiában sem maradt el ettől különösebben.

Itt a célja nem a szavazatokban mérhető közvetlen haszon volt, hanem a jelenlét biztosítása, a pozíciók és egy lojális rendszer kiépítése, intézmények létrehozása, vagyis a (kulturális) hegemónia biztosítása. A határon túli magyarok számára könnyített eljárásban megszerezhető állampolgárságot biztosító törvény a szlovákiai magyarok esetében nem működhetett, hiszen Robert Fico akkori kormánya 2010-ben válaszul egy antitörvényt fogadott el, amely a szlovák elvesztését vonja maga után más állampolgárság felvétele esetén. A szlovákiai magyarok ezért nem vehetnek részt a magyarországi szavazásokon, de a befektetett energia és pénz hosszú távon meghozza majd a gyümölcsét. Ez egész gyorsan bekövetkezhet, hiszen az időközben Ficóval kiegyezett Orbán minden bizonnyal azon lesz, hogy Szlovákia módosítsa az állampolgárságról szóló törvényt.

A Napunk járt utána annak egy statisztikai elemzésen alapuló kutatás során, hogy az orosz propaganda milyen mértékben van jelen a szlovákiai magyar sajtó Orbán-kormány által támogatott részében. A kutatás azt igazolta, amit a szóban forgó médiumok véleménycikkei alapján sejteni lehetett: Az Orbánék által is hangoztatott orosz propaganda teret nyert a szlovákiai magyar sajtóban, köztük az évente közel másfél millió euróval (!) támogatott Ma7 médiacsaládban. Az orosz propaganda terjesztése csak az egyik eszköz a közbeszéd meghatározásához, s így a kulturális fölény kialakításához.

Az Orbán-kormány 2010-es színre lépése után erőteljesen növekedni kezdett a határon túli kulturális támogatások mértéke, s a pénz nagy mértékben a kulturális térfél azon részére érkezett, amely közelebb áll hozzájuk. Sok esetben függőségi viszony alakul ki a donor és a fogadó között, aminek mértéke persze eltérő lehet, de némely esetben a támogatott léte függ az ilyen támogatástól – a forrásmegvonás vetett véget a Szabad Újságnak is, hiszen a dotáció feltétele az volt a lap főszerkesztő-helyettese szerint, hogy az MKP bejut a parlamentbe.

A legnagyobb ilyen eset azonban a romániai magyarokhoz kötődik, amikor a Demeter Szilárdék által létrehozott médiaholding, a szinte az összes romániai magyar médiát magába olvasztó Erdélyi Médiatér Egyesület magyarországi támogatás hiányában kénytelen volt hatalmas kulturális károkat okozva megszüntetni több helyi, sok esetben nagy múltú nyomtatott folyóiratot, de az utolsó országos lapot, a Krónikát is, aminek az lett a következménye, hogy ez utóbbi népes szerkesztősége ma már erősen megcsappant, blogszerűen működik az online térben.

A szlovákiai magyar kulturális életben is több olyan intézmény működik, amely nagyban függ a magyarországi támogatástól. Ezeken belül egy külön kategóriát jelentenek azok a szervezetek, amelyek különösen választási évben válnak aktívvá, és az ismeretlenségből előlépve hirtelen több százezer eurós támogatást kapnak meglehetősen ködös tevékenységre. Ilyen volt a Főnix Polgári Társulás, amely 2016 januárjában, a parlamenti választások – és a Szabad Újság megszűnésének – évében, akkori árfolyamon kb. 645 ezer eurót kapott a magyar Miniszterelnökségtől, amire kétoldalas szakmai programmal pályáztak január 4-i keltezéssel, 12-én pedig már alá is írták a szerződést. És ilyen a ProRegia Cultura Polgári Társulás is, amelynek 2023-ban, a parlamenti választások évében kb. 710 ezer eurót szavaztak meg a Bethlen Gábor Alapnál a szervezet programjainak megvalósítására, illetve közvélemény-kutató intézet létrehozására – a Szepsi Csemadok székhelyére bejegyzett szervezet által közzétett kutatások színvonala alapján érthetetlen módon.

Az anyagi támogatáson túl az intézmények feletti kontroll más formája is tetten érhető, a magyarországi mintát követve. Van példa az intézmény átkalibrálására, mint a Szlovákiai Magyar Írók Társasága esetében, amelynek elnöke, Hodossy Gyula egyre inkább a Fidesz-ideológia szócsövévé vált, amiért az ezt elfogadni nem tudó tagok kiléptek, és egy másik szervezetet hoztak létre Bázis néven. Intézményteremtésre pedig a legjobb példa a Hírek.sk feltuningolásával létrehozott, már említett Ma7 médiacsalád.

Ahogy láttuk, a (kulturális) hegemónia kialakításának alapvető szerepe van a hatalom megszerzésében. A szlovákiai magyar kulturális térben történt változások befolyásolják az ebben a térben élő emberek gondolkodását, politikai preferenciáját. A Szövetség ugyan nem jutott be a parlamentbe a 2023-as parlamenti választáson, de az előzetes közvélemény-kutatások alapján várható eredményt túlteljesítette. Ugyanakkor a szlovákiai magyarokkal korábban meglehetősen mostohán bánó Robert Fico (DAC-szurkolók verése, Malina Hedvig ügye, a kettős állampolgárság ellehetetlenítése) és a pártja, a Smer, meglepően sok szavazatot kapott tőlük.

Az talán csak a kisebb oka ennek, hogy a jelenlegi szlovák kormányfő nagy teret kapott a magyarországi médiában – amely a szlovákiai magyarok egyik tájékozódási pontja. Ennél többet nyomhatott a latban (bár a kettő nyilván egy tőről fakad) az Orbánék szája íze szerint alakított szlovákiai magyar kulturális tér, amiben Fico üzenetei is fogyaszthatónak bizonyultak, akár a Szövetség kárára is. S az így működő kulturális tér lehet amögött is, hogy a mostani kormányellenes tüntetések olyan nehezen bontakoznak ki a déli városokban.

Robert Fico hegemóniája

Robert Fico úgy kezdi negyedik kormányfői ciklusát, hogy jó viszonyt ápol Orbán Viktorral. Ez örömteli folyamat volna, ha nem két zavarosban halászó autokrata kormányfőről lenne szó, akik geopolitikai problémát jelentenek, illetve a jogállamiságot és a demokráciát is sajátosan értelmezik.

Az is jól látható, hogy Fico sokat tanul Orbántól a hatalom megtartásának technikájában, s választási győzelme a magyar kormányfő érdekében is állt, olyannyira, hogy még a médiagépezetét is bevetette ennek érdekében. De nem pusztán azt, hanem tanácsadói a választási kampány során segítették előbb a Hlas, később a Smer munkáját. Tették ezt olyan tanácsokkal, hogy milyen politikai üzeneteket használjanak a választók meggyőzésére. Nem mellesleg Robert Fico első kormányfői útja a szinte kötelező érvényű csehországi látogatás után Budapestre vezetett, ahol a legmélyebb egyetértés uralkodott közte és Orbán közt – és arról sem feledkezhetünk meg, hogy mindketten nyitottak az orosz világértelmezésre.

Mindennek fényében érdemes nézni azt, hogy mit tesz Fico a (kulturális) hegemónia kiépítéséért, a jogállamiság lerombolását és a büntethetetlen „tőkés réteg” kialakítását célzó lépéseit, vagy épp a kulturális téren történteket. Ezekben hűen követi és követni is fogja Orbánék módszereit.

Így tesz a kultúra állami támogatását illetően is. Az állami források elosztása három független alap közreműködésével történik: a Művészeti Alap, az Audiovizuális Alap és a Kisebbségi Kulturális Alap. Itt a pályázatokat elbíráló bizottságokban nagy szerepet kapnak az adott területen működő szakemberek, autonóm szakmai intézménynek lehetett tekinteni őket. Ficóék most ebbe a rendszerbe próbálnak belenyúlni, nagyobb beleszólást adva az államnak. Ahogy láttuk, ez nemcsak azért jelent problémát, mert csorbítja az autonómiát, illetve meghatározza a támogatások irányát, hanem azért is, mert általa is változik a kulturális tér, épül a hegemónia.

Másik fontos terület a médiáé. Orbánék a közmédiát a kezükben tartják, a független média nagyobb műhelyeit pedig rendre szétbombázzák, mint tették az Origo, a Népszabadság vagy az Index esetében. Ficóék elfordulása a szlovák mediális tér olyan szereplőitől, mint az Aktuality.sk, a Sme, a Denník N vagy épp a Markíza televízió, egy olyan lépés ezen az úton. Egy másik lépés pedig az alternatív média helyzetbe hozása. Minden bizonnyal az állami megrendelések a különféle pályázatok kedvezményezettjei is onnan kerülnek majd ki leginkább. A szlovák közmédia két részre tagolása szintén a hegemónia kialakítását célozza.

Az állami múzeumok és galériák vezetőit érinti az a koalíciós törvényjavaslat, amely megszüntetné azt az eddig működő rendszert, mely alapján ötévente újra kell pályázni az adott tisztségre, frissen tartva az intézmény működését. Ugyanakkor többé nem pályázni kellene ezekre a pozíciókra, hanem a minisztérium vagy az önkormányzatok hatáskörébe kerülne a kinevezés, attól függően, ki az adott intézmény fenntartója. Ebbe a sorba illeszkedik a pozsonyi Kunsthalle önállóságának megszüntetése és besorolása a Szlovák Nemzeti Múzeum alá.

És ha megnézzük, milyen kulturális standardokat közvetítenek, hasonló jelenséggel találkozunk, mint Magyarországon, a (népi) giccsel, a vulgáris stílussal, meghintve specifikumként a társadalom egy részében rezonáló pánszlávizmussal. Kezdhetjük a kampány alatti nagygyűlések primitív hangvételével, Luboš Blaha képcseréjével, amikor a parlament alelnöke Zuzana Čaputová államfő képét Che Guevarára cserélte az irodájában, Martina Šimkovičová kulturális miniszter nyitásával az orosz és a belarusz, illetve zárásával a magas kultúra felé, vagy a Husák-nosztalgiával.

Magyarország példája is mutatja a négyszer újraválasztott Orbánnal, hogy sikeres módszerrel van dolgunk, és a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából fontos eszköz a hegemónia megszerzése és megtartása, sőt, a határon túlra is könnyedén kiterjeszthető. Aki másképp gondolkodik az államról, a kultúráról, annak nem sok lehetősége marad, csak hogy minden bezáruló ajtóban ott hagyja a lábát, ellenálljon a hódításnak azon a területen, ahol lehetősége van rá. (NAPUNK)