Paródiák és mémek árasztották el a netet a Vidnyánszky-féle Béke-előadás után, annyira groteszk a gyermekszereplőket is felvonultató produkció, hogy nevetnek rajta azok, akik nem láttak még ehhez hasonlót.
Azt hiszik, ez valami újhullámos hungarikum. Azok viszont, akik a rendszerváltás előtt voltak gyerekek, tudják, hogy ez nem új, nem kreatív és nem hungarikum. Ez maga a diktatórikus örök visszatérés.
A Kádár-rendszer úttörőiben, Nicolae Ceaușescu vagy Gustáv Husák pionírjaiban saját emlékeik törtek fel traumatikusan és feltartóztathatatlanul. És ha eddig nem néztünk szembe, mit tettek velünk ezek a diktatúrák, legfőbb ideje, hogy most szembenézzünk. Mindannyiunk nyakára ráégett a pionírnyakkendő.
Ceaușescu elvtárs békéje
1986 tavaszán, pont egy hónappal a csernobili katasztrófa után, az atomerőműhöz viszonylag közel, az ukrán–román–magyar hármashatár zárt övezetében, hosszú órákat aszalódtam a napon. Sem mozogni, sem enni, sem inni nem lehetett, pisilni pláne nem. Viszonylag jól tűrtem a napon állást, ahhoz képest, hogy épp akkor töltöttem be a tizedik évemet. Gyakorlatom volt a mozdulatlan ácsorgásban, az órákon át tartó felvonulásban, zászlólengetésben, és a csoportos, tornagyakorlatokból kialakított élőképek megjelenítésében: a román pionírszervezet tagja voltam. Két és fél millió, hét és tizennégy év közötti tagtársammal együtt.
1986 május végén jártunk, Ceaușescu elvtárs megyei munkalátogatáson járt Szatmárnémetiben – a teljes megye, és így mi, pionírok is, heteken át készültségben voltunk. Nem gondolkodtunk azon, hogy miért pont akkor, miért pont oda látogat a Román Kommunista Párt feje. És még az sem volt furcsa, hogy határozott utasítást kaptunk az iskolában, szegjük meg a csernobili katasztrófa utáni napokban meghozott iskolai biztonsági előírásokat.
1986 április utolsó hetében, a robbanás után két-három nappal, jódtablettát osztottak nekünk az iskolai orvosi rendelőben, és azt mondták: mindenki maradjon zárt térben, lehetőleg minél kevesebbet üljünk a napon. Majd néhány napra rá bejelentették, csoportos felkészülés kezdődik Nicolae Ceaușescu megyei látogatására, ezért reggeltől a tanórák végéig – vagy ameddig szükség van rá – a helyi sportstadionban fogunk gyakorlatozni.
Verőfényes napsütés volt heteken át. Reggel bementünk az iskolába, majd rendezett alakzatokba „felfejlődve” (szokjad kedves olvasó a korabeli szaknyelvet) átvonultunk a tetthelyre, ahol hosszú-hosszú órákon át azt gyakoroltuk, hogy tud több száz gyerek a lelátón, különböző színes táblákat felemelve különböző képeket, feliratokat megjeleníteni.
Nem volt egyszerű feladat, mert a kijelölt helyeket rendezetten el kellett foglalni, és a tömegbe összezsúfolt kiskamaszokként órákon át követni kellett a messziről, kézjelekkel érkező utasításokat. Feláll-leül-feláll-leül. Közben táblákat felemel, leenged, felemel, leenged. Nem akármilyen táblákat: mindegyiknek színe, fonákja volt, és mindegyik intésre más-más táblát kellett más-más szögben, vagy színével, vagy fonákjával a fejünk fölé emelni. Ha jól csináltuk, a stadion közepéről láthatóvá vált egy hatalmas felirat. A „Ceaușescu – béke!” felirat jelent meg a legtöbbször, mint valami sorminta, és két békeüzenet között valami más, a kommunizmust, a békeharcot vagy Ceaușescut éltető újabb jelszó.
A pionír-úttörő massza
A táblákat megadott ideig, megadott szögben kellett tartani, kinyújtott kézzel a fejünk felett. Nagyon fárasztó volt, sokan nem is bírtuk. Ilyenkor a mutogatókórust lentről irányító tanárok tomboltak. A lelátó szektorokra volt osztva, minden szektornak saját karmestere volt, és a teljes lelátónak volt egy külön vezénylőembere. A szektorokat ellenőrző tanárok bennünket, diákokat figyeltek, és ránk üvöltöztek, ha nem értettünk a kézjelekből. Teli torokból kiabáltak: „Tartsd magasabbra, te marha!”, „Te mulya, hogy áll a kezedbe az a tábla?”, „Fiam, ha nem csinálod rendesen, lerepül a fejed!” Nem volt vicc, időnként mindenki szeme láttára pofozták meg a nem jól mutogató pionírokat.
A gyerekek kussoltak és engedelmeskedtek a pofonok hatására. Minél hamarabb megtanuljuk a „Ceaușescu – béke!” felmutatását, annál hamarabb megyünk haza – ez volt a kalkulus. A szektorokat irányító, üvöltöző tanárok még rosszabbul jártak, mint mi. Rájuk a központi irányító hangosbemondóból kiabált – és azt aztán tényleg mindenki hallotta. A szégyenkör bezárult.
Sem mi, sem a szülők nem tiltakoztunk az ellen, hogy mindez tűző napon történik, hogy fel sem merül senkiben, hogy gyerekek százai aszalódnak a radioaktív sugárzásban. Csak az számított, hogy Ceaușescu elvtársat kellő lelkesedéssel, odaadással fogadjuk, és a lehető legnagyobb hangerővel harsogjon a „Béke!” Az áldozatokban pedig fel sem merült, hogy tiltakozásnak, ellenállásnak helye lenne.
Végül, több hetes gyakorlás után összeálltak az állóképek, tökéletesen tudtunk bevonulni a stadionba, senki sem vesztette el a tábláit, mindenki tudta a helyét.
És Ceaușescu elvtárs látogatásának a napja is elérkezett. Hosszú órákkal az érkezése előtt kint voltunk a tetthelyen. Tudtuk, hogy sokat kell várni, amíg a helikopter leszáll a sportpálya gyepén, de nyoma se lehetett kapkodásnak. Úgy kellett fogadnunk Ceaușescu elvtársat, mintha mindig is ott lettünk volna, és mindig is ott lennénk, amikor csak szüksége van ránk, odaadó pionírokra.
Teltek múltak az órák, a tervezett óra jött, elmúlt, és a helikopter sehol sem volt. Vizet, ételt titokban vittek be a pimaszabbak és bátrabbak, ők legalább nem éheztek, igaz, nem is engedték ki pisilni őket. Folyt az izzadság rólunk, a pioníringek meggyűrődtek, és hiába próbáltak megregulázni a szektorirányítók: egyre szedett-vedettebbé vált a lelátó népe. Az előtted ülő idegesített, mert hátradőlt, a hátul ülő idegesített, mert előredőlt. A két szélen ülőtől nem lehetett mozdulni. Egyre elviselhetetlenebbé vált a stadiont ellepő izzadságszag, a fogak között szűrt moraj, az embermassza, ami felemésztett mindenkit.
Már a Ceaușescu iránti kíváncsiság sem tartotta bennünk a lelket. Egy olyan ember érkeztét vártuk, akinek az arcképe minden nap ott lógott előttünk az osztálytermek, nyilvános intézmények falán. Ismertük a fülét, az orrát, minden arcvonását. Ha a tanárra néztünk, akkor is őt láttuk. Ha a leckére figyeltünk, akkor is rá figyeltünk. Ceaușescu része volt az óráknak, a szüneteknek, a pad alatti marháskodásnak, a számonkérésnek: minden az ő szemei előtt történt. A teljes gyerekkorunk előtte és vele zajlott. 1976-ban alapították az óvodás-egyenruhás szervezetet, a Haza Sólymait, mi voltunk az első tagjai. Ebbe, a Ceaușescu-rendszerbe születtünk bele. Otthon, a családi életünk Ceaușescu hol hangosabb, hol suttogó szidalmazásából állt. Ahogy kiléptünk a lakásból, minden tele volt az arcképével, a róla szóló jelszavakkal.
Most, ezen a látogatáson lett volna alkalmunk először látni igazából, kiről is szól a saját életünk. Ez adott némi ösztönzést a sok heti készülődés alatt. Még úgy is, hogy a lelátóról, ahol ültünk, csak messziről láthattuk a pályára lépőket.
De minél tovább vártunk, annál kevésbé érdekelt már Ceaușescu. A tűző napon már csak szabadulni akartunk. Többször álhír terjedt el, hogy mindjárt érkezik. Többször összeszedtük magunkat a lebegtetett érkezésre. Mire tényleg megjött, addigra nem maradt semmi erőnk, csak az elkeseredés, a nyűg. A táblák összekeveredtek, a tanárok halálra vált arccal próbálták menteni a menthetőt. A helikopter pedig gyorsan, egyszerű manőverrel leszállt, mintha ott sem lettünk volna. Pillanatra elnémult a nézőtér, amikor megkezdődött a kiszállás, de a várakozással ellentétben nem Ceaușescu elvtárs lépett a gyepre, az ismert fehér szemellenzős sapkájában. Hanem két hatalmas testű, kecses kutya. Rémálmunkban a diktátor két fekete kutya lett, és egymással játszott.
A teljes katasztrófa akkor tört ki, amikor a gyerekek előre nyújtott kézzel kezdtek mutogatni a kutyák felé, jelszókiabálás helyett ugattak, és tettek arra, hogy a sokszemélyes kíséret gyűrűjében valahol mégiscsak ott volt a figura is, aki elvette a gyerekkorunkat, a kamaszkorunkat.
Aztán észhez kapott mindenki. Nagyon gyorsan bemutattuk az élőképeket, felmutattuk a megfelelő táblákat, abbamaradt a lelátói ugatás, felharsantak a jelszavak, Ceaușescu elvtárs néhányszor intett a pionírok felé, a két kutya körbefutotta a játékteret, és a munkalátogatás más helyszíneken folytatódott tovább. Mi, stadionba kivezényelt pionírok összeszedtük a kellékeket, és alakzatba felfejlődve hazakullogtunk. Menet közben volt még egy-két röhögésbe fulladó ugatás, elszabadult néhány tasli, seggberúgás, és mindenkihez elért az üzenet: a fegyelmezetlenségek miatt majd az iskolában számolunk!
Három év volt még a rendszerváltásig, és a következő három évben még sok-sok hasonló felvonuláson, rendezvényen vettünk részt. Korosztályom egyetlen tagja sem úszta meg ezeket. És soha nem beszéltünk senkivel azóta erről. Mi is történt velünk, amikor fekete tornabugyiban és izomingben színes kreppvirágokat a fejünk fölött tartva hajlongtunk a dísztribün előtt. Vagy akkor, amikor tüllszoknyákban kreppszalagokat lobogtatva piruetteztünk az iskolaudvaron, a tömegrendezvényeknek kialakított „tapstéren”, felvonuló-útvonalakon. Vagy akkor, amikor a lábainkat ütemre magasra lendítettük, majd ütemre csattintottuk a földhöz, és úgy vonultunk, mint a katonák. Amikor az egyensapkánkon lévő címerhez kellett illesztenünk a tenyerünk élét, megadott szögben, és szalutálva üdvözöltük a megyei-országos pártvezetést. Amikor a tanítónéni kipofozta a lányokból a megfelelő mosolyt, amivel a tribünön ülőkre kellett nézni. Ha nem mosolyogtál, ha nem tartottad egyenesen a fejed, ha a zászlórúd remegett a kezedben – megpofoztak. Hátraküldtek, megszégyenítettek. Mindenki utált, mert miattad nyúltak el a próbák, miattad lett egyre idegesebb a hangulat.
Az a nemzedék, amelyik ma politikai döntéshozó, hatalmat gyakorol bárhol a térségben, a mai negyvenesek-ötvenesek mind így nőttek fel. De ezek a kipofozott-seggberúgott, körmösökkel kivert engedelmességi gyakorlatok, a történet, hogy váltunk a pionír-úttörő massza részévé, valahogy elsüllyedt a kollektív tudatban. Nem a mi bűnünk, nem mi választottuk, gyermekként nem is volt módunk védekezni. Járulékos vesztesége a rendszernek, ami már rég mögöttünk van.
Minden a régi
Vagy nincs mögöttünk. A Vidnyánszky Attila által a Békemenetre tervezett előadás, amiben gyerekszereplők is részt vettek, nagyon sok mindent felidéz ezekből az időkből, nem csak a színházi eszközök átemelése és alkalmazása miatt. Tekintsünk el attól, hogy Ceaușescu 1986-os szerepléseinek és az idei Békemenetnek milyenek az áthallásai. Történész legyen a talpán, aki ezt a két korszakot a maga helyén kezeli, értelmezi.
Tekintsünk el attól is, hogy a Ceaușescu által Szatmárnémetiben, 1986 májusában elmondott beszéd szinte betűhíven megismétlődött 2024 júniusában Budapesten: „Különleges a helyzet Európában, ahol a nukleáris fegyverek óriási számát vonták össze. Minden európai népnek munkálkodnia kell a fegyverek felszámolásáért, kezdve a középhatótávolságú rakétákkal, de egyáltalán, az összes nukleáris fegyverrel. Nem szabad bevárnunk a nukleáris katasztrófa kirobbanását! Azzal a felelősséggel tartozunk népeinknek, az európai civilizációnak, az egész emberiség életének, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy Európa a legrövidebb időn belül nukleárisfegyver-mentes kontinens legyen!”
Figyeljünk csak arra, vagy idézzük fel magunkban azt, mi történik egy gyerekkel, ha politikai üzenethordozónak használják. Megtanulja-megtanultuk, hogy kellékek-statiszták vagyunk. Szavaink nem saját szavaink, mozdulataink nem saját mozdulataink. Mindenünk kisajátítható, elidegeníthető saját magunktól, és bármilyen céllal parancs szóra felhasználható.
Mindazt, ami Vidnyánszky színpadán történt a gyerekekkel, azt én – két és fél millió pionírtársammal együtt – átéltem. Felállították a színpadra, majd ide oda tologatták a gyerekszereplőket a felnőtt színészek – a koreográfiát meg lehet tanulni egy bizonyos fokig, de a gyerek ritkán improvizál, hamar fárad, ilyenkor „besegít” neki az épp kéznél lévő felnőtt. Kiigazítja, ha nem jól tartja a zászlót, ha nem jó szögben emeli fel a fejét. Állandó kontroll alatt tartja, kipréseli belőle az elvárt teljesítményt.
A gyerek pedig megfelel és megfelel, skandál és deklamál, jól-rosszul nagy közönség előtt felmondja a leckét. Nem egyszerűen rossz, nem jól felkészített gyerekszínész, hanem egy számára idegen, megemészthetetlen, befogadhatatlan szerep megtestesítője. Csinálhatja ezt az elvárások szerint, vagy épp ellenkezőleg: bakizhat, belesülhet. Akármi is, a végén, hosszú távon veszít.
Mert egy életre megtanulja, hogy azt lehet csinálni vele, a lelkével, a testével, amit a hatalom, a felnőttek éppen akarnak. Megtapasztalja, hogy közszemlére van állítva. Hogy nem integráns személyiség, intimitással, saját térrel, védettséggel, hanem produktum és produkció. Arra való, hogy átadjon valami tőle idegen üzenetet, amit nem ért vagy félreért. Vivő- és adalékanyag. Arra való, hogy a nézőtér, a dísztribün legeltesse rajta a szemét. Mindenét fel kell ajánlania, át kell adnia ehhez a legeléshez: a mosoly, a hajfonat, a jól kötött cipőfűző, az ünnepi ing szépen kihajtott gallérja – mind-mind a nézőé (a párté, a népé, a miniszterelnök úré vagy a főtitkár elvtársé – mindegy, csak nem az övé).
Néhány éve fotósorozat került elő a magyar hadsereg kolozsvári bevonulásáról. Nagyanyám a kolozsvári katolikus leánynevelő intézet tanulója volt, és a Mariannum diákjaiként részt vettek az ünnepi műsorban. Felvonultak Kolozsvár főterén. Értékes dokumentumokról néztek szembe a fiatal lányok. Tizenéves copfos lányként viszontlátni saját nagyanyádat – az ajándék, nem?
Mégis, folyt az izzadság a hátamon, nehogy felfedezzem az én okos, humanista, tisztességes nagyanyámat horogkeresztes zászlót lengetve, vagy ezeknek a lobogóknak az árnyékában. Tudtam, hogy ott volt, ott kellett neki lennie, mégis megkönnyebbültem, hogy nem néz vissza rám egyetlen képről sem. Az az ember, akinek ismertem, nem összeegyeztethető azzal, amit a korabeli propaganda csináltatott vele. Szerencséje volt, vagy szerencsém volt? Megkönnyebbültem, hogy a múltamnak egy darabja innen hiányzik.
Az én unokáimnak nem lesz ilyen szerencséje. Pionír múltam gazdagon dokumentált. Sok fotó készült a másodikos pioníravatásról. A magasabb lányok közé tartoztam, magasságom miatt én tartom a zászlót, míg a többiek a lobogót megérintve (akárcsak egy katolikus szentséget) felesküdtek a pártra, a hazára és a pionír összetartásra. Hétévesen, egyenes háttal, magasra szegett fejjel állok a képen. Mintha büszke lennék, öntudatos, elszánt. Fiatal életek indulója!
Pont úgy állok ott, ahogy a Vidnyánszky-videón a fiú tarja a lobogót. Pedig – én csak tudom – nem áll úgy magától egy gyerek! Nincs ilyen gyereköntudat, gyerekbüszkeség és elszántság, ami ezekről a képekről, a propaganda szándékai szerint, visszaköszön! Az én testtartásom mögött a lehető legegyszerűbb fizikai erőszak volt. A tanítónéni a hátam mögé állt, amíg a pioníravatást próbáltuk, és ahányszor meggörbült a hátam, előre biccent a fejem, úgy megrántotta hátulról a copfom, hogy hátrabicsaklott a fejem. Fájdalmas, fojtogató félelem kellett ahhoz, hogy úgy álljak ott, mint a cövek.
Nem voltam elég mosolygós és elég mutatós pionír ahhoz, hogy a Ceaușescu látogatásán az első sorokba állítsanak. De valahol a tömegben én is ott vagyok. Lesz izzadnivalója a korabeli fotókat vizslató unokámnak, amíg azon izgul, megpillant-e a tömegben.
Névre pontosan emlékszem, kikkel ültünk egy sorban 1986 május végén a stadionban. Soha-soha nem beszéltünk róla egymással, hogyan kiabálta a tömeg: „Ceaușescu – béke!”. Sokan voltunk, akik csak tátogtunk, vagy épp nem mondtunk semmit – de nincs helye az illúzióknak. Az a némaság nem ellenállás volt, és nem is volt semmi értelme. A stadion a sok tátogó száj néma hangját is felerősítette. Ha akartuk, ha nem, harsogott a csasztuska.
Tulajdonképpen soha többé nem barátkoztunk egymással. Nemcsak a saját gyerekkorunkat vette el ez a rendszer, a saját integritásunkat, de egymást, a generációnkat is elvesztettük. Azokkal, akikkel ott izzadva együtt megszégyenültünk – már nem volt semmi közös ügyünk, csak a szégyenünk. És ezt a szégyent nem mosta el a mégoly katartikus 1989 sem.
Hosszú éveken át, a rendszerváltás után is láttam azokat a tanárokat az utcán, akik Ceaușescu látogatását megszervezték. Falhoz lapulva, leszegett fejjel öregedtek meg. Nem kértek bocsánatot, nem beszéltük ki és meg, mit tettek velünk. Valószínűleg nem is értették. Ahogy azon sem gondolkodtak igazán, tettesek-e és/vagy áldozatok? Túléltek, ahogy túlélni szokás Európának ebben az önmagába rokkant szegletén.
Annak a rendszernek is megvoltak a maga gyermekbántalmazási ügyei, sokkal súlyosabbak is, mint az itt elmesélt politikai majomparádék. Erőszak, víz-, élelem- és gyógyszerhiány, AIDS járvány a gyermekotthonokban. Ezekről legalább tudta a társadalom, hogy bűnök, utólag született némi szándék a kárpótlásra, jóvátételre. A gyermekkorokat felemésztő propagandát nem tekintették bűnnek, csupán olyan kortünetnek, amin bosszúsan vagy nevetve, de túl lehet lépni.
Most, a Vidnyánszky-előadást nézve értem én is igazán, hogy nem lehet túllépni. Ezek az élmények, szégyenek messze túlélték a régi rendszert és aláaknásították a rendszerváltást. Vidnyánszky kulturális alkui, túlfeszített lojalitása is túléli az Orbán-rezsimet. Fájdalmas és szégyenletesen maradandó lesz. Ugyanott tartunk most, ahol tartottunk. 1940-ben, 1986-ban. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Ennyire egyszerű a történelmi horrorciklus megállíthatatlanul ismétlődő története.
